Kulturális folyóirat és portál

Ajandek

2014. június 2 | Németh Júlia | Művészet

Simon Györgyi és Ioachim Nica grafikai lélekhálói

Bukarestben, a Mogoşoaia palotabeli Kulturális Központban – a hajdani kolozsvári grafikai iskola hírnevét felelevenítve – tavaly év végén a Simon Györgyi és Ioachim Nica grafikus házaspár kiállítására került sor.

A kiállítás összetevőit, az Unipán Helga, Ioan Cuciurca és Feleki István tervei, illetve fotói nyomán készült igényes katalógusokban szereplő munkákat – részben – még műtermi korukból ismerem. Sajátos egymásmellettiségük azonban különleges zöngét, mélységet, átfogó jelleget kölcsönzött a metszeteknek, rajzoknak. Az egyenként is mély benyomást keltő, küllemükkel, magával ragadó spontaneitásukkal vagy éppenséggel fegyelmezettségükkel, precizitásukkal, kompozíciós erényeikkel kitűnő, az érzelmekre és az értelemre egyaránt ható műalkotások egyetlen sajátos eredőbe torkollva közvetítették a két fölöttébb karakteres művész vallomását önmagáról és az őket körülvevő, velük kapcsolatos világról. A valóságosról és a képzeletbeliről.

Simon Györgyi nem tartozik a gyakori kiállítók közé. Annál nagyobb élményt jelent bepillantani érzékeny, sajátosan visszafogott, de rendkívüli energiákat sejtető művészi világába. Amelynek kínálata a reáliákat, sőt egyenesen matematikai okfejtést költészettel párosító, intellektuálisan mély kalandoktól a szemet gyönyörködtető, egyszerűségében megkapó virágvarázsig terjed. Történik pedig mindez olyan, zengzetes nevek által kedvelt és alkalmazott évszázados technikában, amilyen a fametszet. S amelynek következetes híveként szerzett a művész elévülhetetlen érdemeket. Szándékosan nem nevezek meg senkit a nagy elődök közül, Simon Györgyi ugyanis annyira sajátos hangnemben kommunikál ezen a különleges hozzáértést igénylő grafikai nyelvezeten, hogy erőltetettnek tűnne őt bárkihez is hasonlítani.

A fekete-fehér ellentétében fogant metszetei egy merőben újszerű rendszer labirintusába vezetnek. S miközben próbálom megfejteni az önmagát csak fokról fokra felfedő vonalrengeteg olykor betű- és számmisztikával is dúsított üzenetét, egyszeriből megálljt parancsol az összkép. Hiszen az emberi kéz esetlegességben rejlő nagyszerűségét hirdető geometrikus alakzatok is csupán részei a nagy egésznek. A művész tudatalattijában megfogalmazódott s az alkotás lázában felszínre törő lélekállapot megnyilvánulásai. Üzenetek egy érzelmekkel dúsított, de magát sejtelmes burokba rejtő, különleges energiákkal, feszültségekkel teli, az alkotásban kiteljesedő művészi világból. Innen a sejtelmes fény-árnyék játékok, innen a fölfelé törés, az új élet születését, a márciusi feltámadást sejtető magosba törekvés, és innen az idő és térsíkok váltakozása, az Ének fehérben dinamizmusa, ritmikája, a mértani szigor és sejtelmes líra sajátos egymásba fonódása, a vegetáció és a kezek, a természet és az ember együttléte, együtt légzése. Miközben az idő is valósággal feloldódni látszik, amikor például a klasszikus, római kori freskó vulkáni hamuban edzett kecses nőalakja éled újra a 21. századi Tavaszba, de a függőlegesen egymásra épített síkok alkotta kompozíció fekete-fehérjébe, szégyenlősen-aprócskán, már egy cseppnyi zölddel kiegészített aranyló hajkorona is bevillan a jobb felső sarokban. És hasonló szerkesztési eljárással fogalmazza bele magát a Zöld fű végtelent érzékeltető távlatába is a művész. Szintén párhuzamos egymásra helyezéssel és finoman sejtetett időeltolódással közvetít egy Reggeli gondolatot is, visszafogott színvilágú, szecessziósan gőzölgő kávéscsészék látványába sűrítve. A virágvarázs pedig minden hátsó gondolat nélkül egyszerűen csak gyönyörködtet ebben a gyakorta csuszamlósnak bizonyuló tematikában, és gyönyörködtet a finom eleganciával magakellető, sárga gyümölcseit feketébe hullató almafa is. S akkor még nem szóltam a Rainer Maria Rilke-portréról, a részbe sűrített egészről: Apollónak sem „ismerhettük hallatlan fejét”. De ott van a Reményik-illusztrációk sora is, a lélekhálóját kivető Álomhalásszal, s a nélkülözhetetlen Mindennapi kenyérrel, és annak örök igazával: „Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Nem pompázom, de szükséges vagyok.”

Ioachim Nica munkáit szemlélve most azonban Rilkére térnék vissza, a hiányt is létezőként megéneklő költőre, merthogy a grafikus is vonzódik az effajta bravúrokhoz. Mindössze kontúrvonalból felépített Önarcképe például mi más, ha nem a hiány, vagy legalábbis a legkevesebb jellel a legtöbbet érzékeltető megjelenítés mintapéldája. De ilyen szinte valamennyi, környezetünk „kaotikus rendjét” felvillantó, s ehhez az abszurdhoz érzelmi viszonyulást is társító munkája. Mert Nica úgy veszi kézbe a gyakorta maga készítette irónt, hogy minden zavaró körülményt, mellékzöngét kizárva teljesen átadhassa magát az alkotásnak. Innen az a magával ragadó spontaneitás, a már szinte perzselő, fekete-fehér izzás, ami munkáiból sugárzik. Mintha a préselt szén vagy élesen kihegyezett nád szinte önmagától suhanna sejtelmes könnyedséggel vagy súlyos sötéten a fehér papíron megvalósítva a látszólagos lehetetlent: a lágyan ölelkező vagy éppenséggel élesen cikázó, egymást keresztező, szerteszét szabást keresztező, szerteszét szabdaló vonalak rapszodikus rendjét, az ellentétek sajátos harmóniáját. S talán ebben az ösztönös harmóniakeresésben és -találásban rejlik ennek a különleges művészi világnak a lényege. A valós és a képzelt elemeket felvillantó, azok sajátos szimbiózisára épülő, szinte önmagából fakadó és önmagát gerjesztő vonalrengeteg mozgalmassága, sajátos dinamizmusa mintha az egyre inkább gyorsuló idő kerekének egy-egy darabkáját érzékeltetné: a grafikai üzenetté átlényegült gondolatfoszlányt. Mellettük pedig ott vannak a belső energiáktól fűtött, de külső megjelenítésükben fölöttébb visszafogott lírai vallomások, a művész belső világát érzékeltető, sejtelmesen, légiesen könnyed Lenyomatok. De ott a köntörfalazás nélküli való világ is, a múló időnek s vele együtt a női test metamorfózisának lakonikus, lényegre törő, helyenként enyhe iróniával fűszerezett megjelenítése, bravúros rajzkészséggel, kevés vonallal sokat mondó, találó megfogalmazásban. Ez a rajzos mélyszántás, a Grafikai archeológia, az Agresszió, a Jelek, az Emlékek vagy éppenséggel a Lepke-ajándék egységes egészet képez az olyan leheletszerű felületcsipkékkel, mint a tussal papírra vetett Rajzok sorozata vagy a keleties könnyedségű Fehér alapon és Baloldali fénnyel. A vonal kifejezőerejére épített munka archaikus mélységeket sejtető puritánsága kapcsolja egybe a művész házaspár grafikai megnyilatkozásait, a művészkéz apológiájaként is felfogható sajátos jelbeszédet, amelynek elemi erővel és magával ragadó spontaneitással, amúgy „nicásan” kitörő művészi vulkánjai mellett ott a Simon Györgyi-féle metaforáktól hemzsegő, fegyelmezett líra és ráció is.

A kolozsvári Szabadság napilapban megjelent szöveg alapján.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu