Kulturális folyóirat és portál

2013. február 6 | Tóth Ágnes | Irodalom

Rum uborkával

Rum uborkával

 

A régi házunknál jártam. Leromlott állapotban gubbasztott a fasor végén. A cserepek többségét lesodorta a vihar. Az ablakok betörtek. Szomorúan néztem, mikor hirtelen kivágódott a bal szélső ablaktábla és kihajolt apám. Alig ismertem meg. Hosszú szakállt növesztett és jócskán megőszült. Csak kék szeme csillogott ravaszkásan, úgy, mint régen.

– No, te meg hogy kerülsz ide? – vont kérdőre. – Öt éve már, hogy felém se néztél.

– Jöhettél volna te is – mondtam –, de hiába vártunk. Egyszer csak se szó, se beszéd, eltűntél. Úgy látszik, nem érdekelt a sorsunk.

– Voltam ám nálatok. Láttam, minden rendben van. A gyerek jól tanul, téged előléptettek, új tévét vettél, és aránylag jól állsz anyagilag. Nem akartam zavarni. Nem akartam a terhedre lenni.

Ezen egy kicsit elcsodálkoztam. Ha nálunk járt, miért nem tudok róla. De nem hazudhatott, hisz minden úgy van, ahogy mondja.

– Hallod-e – kiabálta ki az ablakon –, adhatnál egy húszast, hogy vegyek egy kis rumot, meg egy uborkát. Tudod, mennyire szeretem, és van már öt éve, hogy nem kóstoltam.

– De hiszen te meghaltál – suttogtam –, és a halottak nem isznak, nem esznek.

Ezen meg ő csodálkozott el, aztán mint akinek mentő ötlete támad, így szólt:

– Tudod mit? Van az állomáson egy koldus. Mind a két lába le van vágva, add neki a rumra valót.

– Na és az uborkával mit csináljak? – kérdeztem.

Egy kicsit gondolkozott, vakargatta a szakállát, aztán megtalálta a megoldást.

– Hát, ha már úgyis az állomáson vagy, akkor várd meg, míg megáll egy vonat. Akkor az első embernek, aki kihajol a hozzád legközelebb lévő ablakon, nyújtsd fel az uborkát. Megígéred?

– Megígérem – mondtam.

– Akkor jó. Most pedig megyek borotválkozni – közölte, és magamra hagyott…

A minap az állomás környékén akadt dolgom, mikor összetalálkoztam régi barátommal. Meghívott egy sörre a restibe. A várótermen mentünk keresztül, mert jegyet kellett vennie Aradig. Míg ott álldogáltam a fal mellett rá várva, hallom, hogy valaki szólongat.

– Nem ad egy rumra valót, kisnaccsád?

Odanézek, hát egy lábatlan ember ül tolókocsiban, és kék szemével ravaszul hunyorít rám.

Egyből eszembe jutott az álmom és az ígéretem, amit már régen elfelejtettem. Zavartan kotortam elő a pénztárcámat, és egy tízest dobtam a koldus sapkájába, aztán némi lelkiismeret-furdalással indultam uborkát venni. Szerencsére a közeli boltban bő volt a választék. Egy szép nagy kígyóuborkát vettem és rohantam vele a peronra. Éppen akkor lassított egy szerelvény.

Nem néztem, honnan hova tart, csak az ablakokat figyeltem. Mikor végre megállt, éppen felettem hajolt ki egy idős házaspár.

– Tessék – mondtam, és felnyújtottam nekik az uborkát. Olyan természetesen vették el tőlem, mintha tartoztam volna vele.

– Köszönjük – mondta az ember. Hallottam, mikor odaszólt az asszonynak: – Na látod. Nem kellett volna annyit idegeskedned, amiért otthon felejtetted az uborkát. Megmondtam, hogy majd csak kapunk valakitől – azzal már vitte is őket a vonat tovább.

Azt hiszem, pár másodpercre kővé váltam, mert amikor a barátom megrázott, majdnem darabokra törtem.

– Na, iszol sört vagy nem? – kérdezte.

– Rumot iszom – mondtam. – De dupla adag legyen!

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu