Kulturális folyóirat és portál

2013. február 6 | Zoltay Lívia | Irodalom

Rövidke történet

Rövidke történet

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar anya, aki úgy hitte, hogy miután kétéves gyermekét beíratja a bölcsődébe, ő maga majd ismét helytáll a munka frontján (is). Hát, front az van, munka az nincs, gondolta, amikor már a nyolcadik helyről tanácsolták el. Roppant udvariasan, ámde ellentmondást nem tűrően adták elő a dörgést a HR-esek (a mindenható előnéző csapat, kiken keresztül vagy bejutsz a paradicsomba, értsd: a kisfőnök irodájába, vagy – és ez utóbbi volt a gyakoribb – kívül maradsz)…

Nem volt ám ostoba nőszemély ez a magyar anya. Harmincöt éves koráig szorgosan robotolt, s csak akkor engedte meg magának a luxust, hogy teherbe essen. Sürgette a párja, és mi tagadás, ő maga is szeretett volna már megállapodni. Jogászként kereste kenyerét a magyar anya, bár akkor még nem volt anya. Két nyelven egész jól beszélt, s odáig vetemedett, hogy a jogi szakvizsgát is letette. A cégvezető finoman értésére adta, ne nagyon számítson rá, hogy visszaveszik, ha valóban oly botor, hogy szülni mer. Pereskedni lehet, csak nem érdemes.

Sebaj, gondolta a magyar anya, jót fog tenni egy kis pihenés, hisz úgysem lesz már soha többet ilyen lehetősége. Két évig mindenestül átadta magát a családjának, férje és cseperedő gyermeke legnagyobb örömére. Telt, múlt az idő, no meg a válság, és a magyar anya úgy érezte, az nem járja, hogy a férje egyedül gürizik, roskadozik a sárga csekkek halmai alatt, ebben a helyzetben neki is tennie kéne valamit. Szép dolog a gyereknevelés, de még szebb, ha van miből.

Elindult hát a magyar anya, interjúról interjúra, HR-estől HR-esig, tizenkét év tapasztalatával a zsebében, és a ténnyel, hogy kicsi gyereke van. Ki lesz a gyerekkel, ha beteg, hogy fog túlórázni, és mi van a mítingekkel, hiszen azokon is részt kell venni? Csak úgy záporoztak a kérdések. Majd értesítjük, hangzott a bűvösnek nem mondható, ámde hűvös mondat, aztán persze soha nem került erre sor, vagy ha igen, akkor jött az sms (hisz modern világot élünk): sajnos, nem Ön nyerte el az állást, további munkakereséséhez sok sikert kívánunk!

Nem csüggedt a magyar anya, nem is olyan fából faragták, hogy csak úgy feladta volna. Gondolta, akkor majd nem jogászként fog dolgozni. Jelentkezett asszisztensnek, recepciósnak, marketingesnek, titkárnőnek. De sehova sem kellett.

Öt hónappal később azonban mégiscsak kezdtek rajta megmutatkozni a kétségbeesés apró jelei. Mikor már áruházi eladónak sem vették fel (túlképzett, azt mondták), sírógörcsöt kapott. Párja vigasztalta, ez öröm volt az ürömben, ő azonban munka híján egyre értéktelenebbnek, egyre hasznavehetetlenebbnek érezte magát. Egy alkalommal, úgy a századik sikertelen interjú után, még az is megfordult a fejében, hogy a Dunának megy. Ám hirtelen megjelent előtte gyermeke angyali arca, férje megértő tekintete, s ő elhessegette magától a borús gondolatokat. Ború, az volt otthon, a sárga csekkek csak gyűltek, s bizony már derék férjuram sem nagyon bírta egyedül.

S akkor, azon a fáradt, langyos délutánon, fejében a felismeréssel, hogy hiába igyekszik, munkát e honban úgysem kap, a magyar anya kitalálta, hogy takarítani fog. Nem könnyű kenyérkereset, ámde tisztességes, s ha ügyesen csinálja, előbb-utóbb szépen kiegészítheti a családi kasszát.

Tervezett, aztán szervezett, s egyszer csak azon kapta magát, hogy alig tud eleget tenni a szaporodó megbízásoknak. Precíz, becsületes munkaerőként mindenhol számítottak rá. S hogy egykor sikeres jogászként most mesésen berendezett, impozáns házakban, mi több, villákban szedte a szemetet, mosta a szennyest, és vasalta a tiszta ruhát? Ugyan, kit érdekel?

Egyet megtanult a magyar anya: önérzet nincs, munka van (ha van). Idővel kibővítette vállalkozását. Először két embert vett fel, aztán még kettőt, s ő maga csak szervezte a munkát, tárgyalt, vásárolt, könyvelt. Férjuram is fellélegezhetett, nem nyomasztották már a csekkek.

Beindult hát a gépezet, s végül jóra fordult minden. Alakulhatott volna másképp is, de hadd legyen ez most egy optimista történet!…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu