Kulturális folyóirat és portál

2011. október 7 | Boér Péter Pál | Irodalom

Ropjuk, Rozi!

Ropjuk, Rozi! Sárgállik előttem a buli szivárványa. Táncolni akarok, csábos derekú vacok testvérem! Hallod a zenét, ahogy dübörgi a víztükör? Sapkámat félredobva pörgetlek, forgatlak, gyönyörűségem! Megbolondítasz, látom, te is megőrülsz látványomtól, nem bírok magammal. Fordulj kettőt, virágom, Rozi, bolondul pörgő Béla barátommal is, addig én tvisztelek Micike szépszárnyú gyönyörével. Ömlik a talpalávaló!

Emlékszel? Én nagyon homályosan, mert most csak a parti örömére tudok figyelni, de olyan hülyék voltunk, hogy dagadtra zabáltuk magunkat, ott lenn a padmalyban, egy üregben hasalva éveken át. Hacsak meg nem evett egy jókora sügér, vagy egy kecses béka. Lököttek voltunk, nem szórakoztunk, csak henteregtünk, mint valami lebénított megkergültek. Ettünk nyugodtan, a víztükörről alig volt halvány fogalmunk. Megsúgom, nekem semmi, nem is tudtam, hogy van. És most végre nézd, milyen szép lettél! Azt hiszem, én is jóképű, stramm gyerek lettem abból a kövér fekve evőből.

Rozikám, menj már végre, fordulj mással is! Te is olyan voltál, eszembe nem jutott volna nemhogy felkérni, még beszélgetni sem veled.

Most valami kiszabadított a bénult tudatú, eszméletlen kérésztelenségből és feldobott ide, ebbe a böhöm nagy táncterembe, ahol ha jobban osztjuk magunkat, éveken át rophattuk volna, rohamsisak nélkül.

Micikét is megpörgettem, meg Sacikát is. Rozi, merre vagy? Kit érdekel, nyomjuk, gyerekek! A régi, pondrókori rossz szokás, a zabálás, végre kiment belőlünk.

Huncut szemed kacsintása nélkül is félredobnám örökre, de elég, ha rám nézel, már rázni akarok, és látom, te is, Rozi. Tűzben pörgünk itt a víz felett, remek zenére, nem esetlen totyogósat, hanem kérészhez méltó okosat. Adjak egy cuppanóst?

Hoppá, hol a szám?

De minek is az nekem, különben sem akarok zabálni, csak ropni és vigadni, meg pörgetni téged, forogni veled. Látom, te sem akarsz egyebet. Hogy hull a nap, onnan fentről, amit csak nagyon rövid ideje ismerünk.

Az vajon mi? Mindenesetre nagyon jók a szervezők, a terem parkettje csillog, és ez az egyenletesen hulló, mosolyszemüvegű, ritka szép dekoráció még jobban pezsdít. A francba, nem nagyon hallom a zenét. Rozi, hol a fészkes fenében vagy? Nem baj, keressük Micikét, Sacikát, Jucikát, vagyunk itt még bőven.

Gábor, Béla, hol vagytok? Fiúk, lányok, ne ostobáskodjatok, a bál még tart! Épp most duplázódott meg, vagy lefeleződött? Nem tudom, de még mindig szivárványokat látok a homályos, fullasztóan buborékoló zajban. Szólni kellene a zeneszolgáltatóknak, hogy romlik a minőség. Érdekes, a dekorációk is egyre ritkábbak, de milyen szép a parkett! Teli van, csak rosszul látok. Vajon mivel? Azért sem nézem meg közelről, én még ropni szeretném úgy száz évig, vagy kettőig.

Annyit aludtunk ott, az üregeinkben. Nekem most semmi kedvem hozzá, de egyre álmosabb vagyok. Megyek, lefekszem, úgy látom, a parkett gyönyörűen alkalmas rá. Odaheveredem, egy picit szundítok, aztán folytatom, ahogy csak belefér. Majd ropjuk Rozival, vagy mással, kit érdekel…

Most menjetek a szöcske padmalyú kövecsek közé, én recébe font hajú Rozimmal akarok álmodni egy nagyot és, utána… Mit is akarok utána csinálni? Utána… Nem érdekes, most csak aludni akarok. Majd ha felébredtem, akkor… Na mi lesz akkor? Hűha, úgy látom, Rozi is elaludt, nem zajongok tovább. Remek szervezés, a padló ringatózik, hogy jobban aludjunk. Ha jól látom, már senki sem táncol, de ilyen egy rendes muri, ropjuk majd ébredés után! Na szundi-bundi.

Robi sem beszél többet, a körkörös alvás a peremről rántotta be és koncentrikus körökön keresztül nyomta a közép felé, egyre közelebb, aztán elérte a közepet és aludt, mint a többi.

Himbálózva, szétterülve, minden után kimerülve, örökre…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu