Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Merényi Krisztián | Irodalom

Rokonlátogatás

Gondoltam, megalszom a domb- és hegyvidéken, búzamezőkön, szántásokon túl lakó nagybátyáméknál. Egy teljes napot töltöttem Nyíregyházán, az Országos Bélyeggyűjtők Szövetségének éves közgyűlésén. Keresztapámék biztosan szívesen fogadnak. Évek óta nem találkoztunk.
A város szíve változatlan. A park, a sétány, az üzletek, de még az emberek tekintete is. Bocsánat, mégse minden! Új szobrokat állítottak a főtéren.
Fogadnak, ahogy reméltem: Hát veled meg mi újság, s cuppanó csókok.
Megboldogult nagyapám sárgálló cselédszobája a szállásom. Ki tudja, mikor cseréltek ágyneműt. Sosem volt erősségük a higiénia. Nagyapám aludhatott benne utoljára. Prosztatás volt… azóta elillant a húgyszag. Mielőtt elragad az álom, kényszeresen az jár eszemben, hogy halála után bizonyára ebben az ágyban mosták.
Gyerekzsivaj tisztítja ki szememből a kora reggeli kábulatot. Unokatestvéreim sarjai dorbézolnak az udvaron. Olykor ablakomra dobnak valamit. Tudják, hogy itt leledzek.
Előző este nosztalgiázással, borozgatással, fényképnézéssel telt. Egész addig, míg Valér keresztanyám hirtelen előrebukott. No nem heveny szívrohamtól, csupán az álma cibálta magával.
Unokatestvéreim: Vacula, Pumpus, Pirucika, fejenként két gyermekükkel hozzálátnak a reggelihez. Az árnyékos nádasztalnál ülnek. Közéjük telepszem. A fehérbőrű, girhes Pirucika kérdez tőlem:
– Na, mi újság Pesten?
– Nem tudom, fogalmam sincs, de tényleg…
– Hogyhogy?
– Budán lakunk, így a pesti történésekről mit sem tudok.
– Na, ne ugrass, te betyár! – csap combomra a húsos tenyerű Pumpus.
– Jól van, de hát mindig csak Pest, mintha Buda nem is létezne. Aztán Vaculához fordulok:
– Megy az autószerelés? Vannak kuncsaftok?
– Abbamaradt, drága unokabátyám. Tanulni kezdtem az egyetemen.
– Melyiken?
– A debrecenin. Orvos leszek!
– Hiszen a kedvesed is orvos!
– Én is megpróbálom.
Kétségtelen az indíték: munkaidőben is szemmel tartani párját. Apai ágról öröklődő, krónikus féltékenység.
– És veled, Pumpuskám? – kérdem legidősebb csődörarcú kuzinomat.
– Tűzoltóparancsnok lettem, messze jártam dolgozni. Aztán jött a gyed. Túl messze volna…
Biológus feleségére szükség van. Értékes kutatásai vannak. Nem tudják nélkülözni, kiszívják belőle a tudást. Nap végére, otthon, holt fáradtan is kitűnő anya.
Pirucika Itáliában él operaénekes férjével, Adalberttel, és két gyermekükkel. Ilyenkor nyáron egy hónapra hazalátogatnak. A mindenütt kerek, jó kedélyű Adalbert most is az asztal csücskénél mosolyog. Egy zsarnok mosolya. Pirucikát nemigen engedi el otthonról. Ha mégis… no és ha Pirucika esetleg késne, Adalbert lehordja mindenféle mocskos ribancnak.
Gyerekeiket megviselte az állandó civakodás. Szelekta, a fiú tízévesen is bepisil éjszakánként. Retteg a mérges szemű villamostól. Bianka, a hugica pedig összezárt szemmel, olykor ok nélkül reszket.
Valér keresztanyám és Pityás keresztapám nyugisan megöregedtek. Beteljesületlen álmaiktól, terveiktől szájuk lekonyult; a zsírban gazdag tápláléktól fejük dinnyeméretűre hízott.
Utolsó nap – hogy vigyek családomnak valami hazait – kiautózunk Pityás bácsiék nemrég vásárolt telkére. Gyümölcsöskert a városka déli határában. A gyerekek lusták kijárni, inkább a piac primőrjéből vásárolnak borsos áron.
Az autóban morgolódik valamin Pityás bá. Rákérdezni badarság, mert valamilyen vad, ősi szag árad belőle. Nem viselheti a csöndet, balszerencsémre Valér, alighogy elszenderedik Pityás bátyám, belekezd egy nagyon hosszúba:
„Hiába vagyok vidéki, mégse vagyok paraszt! Mert nem a szaros ruha teszi az embert, hanem a tanult és nem tanult értelem. Hála a Magasságosnak, értelemből nekem, s családomnak is jutott bőségesen. Finomabb urak, bizonyos értekezleteken nem egyszer mondták, hogy én biza traktoros paraszt vagyok. Gazemberség! No már most a gazdaság becsület dolga, és nem a traktoros paraszttal van baj, hanem a nagyképű, gúnároskodó hangsúllyal. Kevés a művelt paraszt, el se ismerik őket…”
Szusszan egy morzsányit.
„És kéne ide állatpatika, szegénység így, szegénység úgy. A jószág mindég is jószág. Megveszik! Ha éhes az ember – legyen polgárháború vagy pestis –, még a sérült barom is aranyat ér. A körzeti megbízottól hiába vár támogatást az ember, az övéi hasát tömi. Mit érdekli, hogy döglődsz vagy épp a télire való fát hasogatod véres kézzel. Aztán az is csak beszél, részegen kapta el a liba nyakát a sógora, és az meg belekapott. Csúnya seb lett belőle, hiába vazelinozták, két év után is látszik”.
Hadd mondja. Szagát megszoktam, különben is a vidék látványa köt le. A régi fogadót lebontották, helyére Bio-szálloda épült.
A járókelők már-már modernebben öltözködnek, mint a fővárosban. Ez magáért beszél: „Mi is a ma emberei vagyunk, akár az amerikai metropoliszlakók, s nem koszos, elmaradott földművesek!” Nem úgy álmomban, ahol a Főtéren is népi vagy csiricsárés népviseletben flangál az összes halandó. Még a főorvos is harcsabajusszal és hosszú, fekete csizmában ügyködik műtét közben.
Lehajtunk a Deák körútról. Jobbra a kettes futballpálya, aztán földút. Jó öt perc döcögés után megállunk. Pityás bácsi büszkén biccent a bal oldalon épphogy nem düledező házikóra, és a hepehupás talajon hullámzó ágyásra. Színes gyümölcs- és zöldségrengeteg. Kiszállunk a kocsiból. A keresztes pók lakta vityilló megtekintése után körbejárjuk a kertet. Szilva, két tőke szőlő, még kissé éretlen körték, annál üdébb almák, cukkini, vérvörös paradicsom, bikafasza-paprika, és valamivel odébb az édesebbjéből is akad bőven.
A kisház kívül-belül budiszagú. Valér ízes hangsúllyal:
– Olcsón vettük a téeszes Karcsitól. Annyit ér, mint a balatoni nyaralók!
Pityás bácsi panaszkodni kezd:
– A rohadt szomszéd ott kutyul be, ahol tud. Rám hívta a policájt, csak mer’ eddig nem engem látott a kertbe’. Szóval, édesem, szedj, amennyit akarsz, de úgy mosd meg, mintha szaros lenne, főleg a gyerek végett. Sose lehessen tudni.
Gondolva az otthoniakra, telepakoltam a nejlonzacskót vagy öt kiló vegyes-mindenséggel. Én eszetlen, a következő sorrendben: paradicsom, paprika, alma, cukkini. A paradicsomot mohón dobáltam a szatyorba, nem gondoltam, hogy valamivel odébb ökörherényi cukkinik hevernek.
Sosem láttam natúr környezetben ennyi gyönyörűséget. Zöldségüzlet, bevásárlóközpont és társai után szokatlan a természetes. Mintha csak azon ámulnék, hogy a ponty eredendően nem a csarnok akváriumában él, hanem édesvízben.
Hazaviszem keresztszüleimet. Pityás bácsi akár az apportíroztatott, csurom nyálas buldog, csókadásra közelít. Szerteszóródott unokatestvéreimet és kiscsaládjukat is pusziltatom általa.
Be a kocsiba, vissza a városka felé. Ők még maradnak kicsit gyomlálni. Mint mondják: „Van dolog őszig bőven.”
A főúton megint a gyermekkorom óta ismert épületek; sóhajtoznak utánam, ahogy én is bent, a kocsiban. Utánuk… Talán újabb három év, vagy még több… Csak úgy illan az idő. Ha ily ritkán találkozunk, halálomig tán tízszer ha láthatom rokonaimat. Szeretem történeteiket, életüket, gondolataikat. Szeretem őket szőröstül-bőröstül.
Gyakrabban kellene. Miért muszáj kötni valamihez? Miért ne lehetne végre önmagukért, az együttlétért. Megérdemelnék, megérdemelném.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu