Kulturális folyóirat és portál

2017. február 17 | Csák Gyöngyi | Irodalom

Rezdülések

1.

megtévesztő nyomok
tengerpartra visznek,
vésőt tartó kéz fogad,
kőből faragja arcomat

2.

nem tudom hányadszor
takarja ki a fény a partot
mióta közelében virradok,
szelíd állatok esznek tenyeremből
madarak, őzek,
oroszlánokat simogatok
akár az éden,
itt minden békés,
olajos zöld csillan
a fák levelein,
nektárt szürcsölő
kolibri ül egzotikus
virágszirmokon,
csak a tenger nyugtalan,
kék hullámverésben a mélység
szózatát hallgatom

3.

pózt váltok,
hajlik irányomba
profilból szemlél,
ecsetre váltja a vésőt
új színt kever
szürkévé változik a háttér
impresszionista foltokon
Iaunus teléből átüt
szép növényi létem,
merészen bontom
pannon szirmaim
kipirult hasonlatok
remegnek a csend
monumentális vásznain

4.

gyöngéden nézem, ahogy
vére permete hull
azok a képek őriznek engem
előszivárgok, fel-feltörök
az időben végtelen
csobogásom hallgatom

5.

nem mentem közelebb
nem hallotta locsogásom,
Istennel és a tengerrel
beszéltem ma is

6.

próbálom kitörölni
szemeimből az álmot,
riadtan észlelem
ébren is folytatódik

7.

tudtam, a reménynek soha
nem szabad elaludnia,
lám elindul, közeleg,
de csak a másik
beszédes lábnyomát
követi földemen

8.

odafönn repülőgép
köröz színezüstben,
mint jövőnk jóslata
nem jön el a mi országunk,
hol ölelkezések körmeneteiben
hordáink körül hasad a rend,
nem lépünk át a körénk zápult
fullasztó világból újba,
mely méltó makacs teremtőihez

9.

hallottam kiáltást is,
mintha hozzám, nekem.
nem fordulhattam vissza
sosem állok meg,
ha nem szólítanak
hangosan nevemen

10.

közeledések és távolodások
szegélyezte úton
hátrálunk történetünkből,
az utolsó lépésig kitart
a büszkeség és vértként
tapad a roncstelep lélek elé
ugyanaz az anyag
rokonítja vonásaink
befelé nyelt könnyek
ingatják, de nem
mossák el határszéleink
(annyi szépet gondolok
magunkról most,
amikor a beszéd
érvényét veszti)

11.

Isten marad és a völgy
parányi temploma,
áldozom és imádkozom
kimerült kincsesbányává
nem alázom a lényem
takaró romot –
s vonom meg, amit
az Isten belőlem
a másiknak szánhatott

12.

évezredek sikoltottak
egyetlen pillanatban
kivilágosodott lassan
tompult a fájdalom idebenn
sok még az elhordatlan
kő, kavics-tengerig
hordom akár ezt a partot is
a kísérlet lényegét megértettem,
nem szabad más lelkéhez érni
labdát gurítani anakreóni lobbal,
mely dühösen visszamorcan
megszáll ismeretlen nyugalom,
bár a zöld erősen megfakult,
de az összes Van Gogh-i sárga
és Tizianó minden vöröse itt van
csak ne felejtsem el a színeket,
a melegbe terelő fémes sikolyt sem,
ha majd verébszürkületben
a szétszéledt csorda múgat
madarak szálljanak magvakért
véres tenyeremre,
zenélő szárnyaik kísérjenek
halál-végtelenbe.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu