Kulturális folyóirat és portál

2020. február 8 | Bíró Árpád Levente | Irodalom

[revolúció]

Nagyanyám nagyon jó kommunista lett volna.

Gyakorlatilag minden erre predesztinálta, de legfőképpen születésnapja: augusztus 23. Az egész város megmozdult ezen a napon. Nem számított, hogy kánikula van, a szövetkezetek szép sorjában vonultak, asszonyt, férfit, gyermeket egyaránt lelkesített az alkalom, és csak Zsuzsánna tudta, hogy az ünneplés tulajdonképpen neki szól.

Később aztán mindenki kinőtte a háború utáni lelkesedést, a sokadalom elvesztette színeit, és egy nagy fakó tolongás lett az egész élet, felvonulásostul, kondukátort-tapsolásostul, kenyérért-sorban-állásostul. Ebbe született bele édesapám, és mint mindenkinek, neki is a szüntelen tolongás lett a sorsa. Egy ideig mindenki tudta, miért tolong, aztán egyre céltalanabbá váltak a hajnali sorban állások, és Zsuzsánna is már csak titokban örült az augusztus 23-i felvonulásoknak.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc decemberében – előszeretettel meséli ezt a történetét nagyanyám – vesekővel szállították Zsuzsánnát a nagyváradi kórházba. A műtét jól sikerült, s a kórház elzárt kis világában, ahová még látogatók se léphettek be (amúgy sem jöttek volna, mindenki dolgozott), végre kipihenhette volna magát. Csakhogy a kórház egyik reggel zajszóval és terepszín egyenruhásokkal telt meg. Nagyanyám, aki mind a mai napig nem tanult meg románul, a nagy zsivajból csak annyit értett meg: revolucie, azaz forradalom, meg hogy: Suntem liberi! Azaz szabadok vagyunk.

A történetet innen mindenki jól ismeri.

A megszűnni talán soha nem akaró rezsimnek egyik napról a másikra lett vége. Attól kezdődően már felvonulások sem voltak, mintha mindenki elfeledkezett volna Zsuzsánna születésnapjáról.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu