Kulturális folyóirat és portál

2014. augusztus 17 | Pomogáts Béla | Kultúra

Regények egy eszme szolgálatában

Makkai Sándor egyike volt az erdélyi magyar irodalom „alapítóinak”, regényei és elbeszélései nagy hatást tettek az erdélyi magyar közösségre, erősítették ennek történelmi identitását, nemzeti szolidaritását, és átütő sikereket értek el a magyarországi olvasók körében is. Mindez elsősorban történelmi regényeinek köszönhető, ezek beilleszkedtek abba az irodalomtörténeti rendbe, amelyet a két világháború közötti történeti regényirodalom – nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban és a többi elszakított országrészben is – létrehozott. Olyan írókra gondolok, mint Móricz Zsigmond, Herczeg Ferenc, Laczkó Géza, Surányi Miklós, Kodolányi János, Féja Géza, Darvas József, illetve Erdélyben Kós Károly, Berde Mária, Nyírő József, Szántó György, Tabéry Géza és számosan mások. Valamennyiüknek fontos szerep jutott abban, hogy a hagyományos magyar történelmi regényműfaj, a 19. század klasszikus művei, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán történelmi regényeit követve megújult, és széles körben kibontakozott.
Laczkó Géza, aki maga is kiváló történelmi regényekkel tette emlékezetessé nevét, gondoljunk Zrínyi Miklósról, a hadvezérről (Német maszlag, török áfium) és II. Rákóczi Ferencről (Rákóczi) írott nagyszabású történelmi „eposzaira”, elméleti téren is számot vetett ennek a rendkívül népszerű elbeszélő műfajnak a hagyományaival és lehetőségeivel. A két nevezetes regény írója a nagyrealista történelmi regény koncepciójából indult ki, ezt azonban jellegzetesen modern struktúrává fejlesztette. Az ő regénykoncepciója az ábrázolt kor széles körű bemutatásában, a megidézett világ extenzív teljességének feltárásában és rajzában érvényesült. Az extenzivitás elvét azonban Laczkó a korszak minél hívebb rekonstrukciójának igényével egészítette ki, vagyis a klasszikus regényeposz műfaját a széles körű művelődéstörténeti körkép irányában deformálta. Megbontotta a „szükséges archaizálásnak” és a „szükséges anakronizálásnak” a történelmi regényműfajról máig érvényes megállapításokra jutó, Lukács György által megkívánt arányait, a rekonstrukció szenvedélye így némiképp fékezte a regényfikció lendületét. Egyik tanulmányában (A történelmi regény; Nyugat, 1937) úgy indokolta meg a történelmi téma eme, mondjuk így: „antikváriusi” felfogását, hogy arra a felelősségtudatra hivatkozott, amit a realista írónak kell éreznie a múlt valósága iránt. Laczkóban valóban volt efféle felelősségtudat: szigorú realistaként, szinte filológus módjára vizsgálta a tényeket, megvetette a korszak történelmi regényírásának olcsó konjunktúráját. Végső fokon azonban a regényműfaj válsága alakította ki ezt a koncepciót: a klasszikus realizmus biztonságtudata szétfoszlott már, s a kétely, ami a valóság megismerhetősége és feltárhatósága iránt a modern regényben eluralkodott, egyaránt vezethetett a regényforradalom látványos mutatványaira és a dokumentáció, a rekonstrukció túlzott igényére.
Az erdélyi történelmi regény a 19. század nagy hagyományait követve alakult ki, azaz figyelmen kívül hagyta azt a „rekonstrukciós” igényt, amelyet Laczkó Géza regényelméleti gondolkodása képviselt. Igaz, ez a fajta hagyományosnak mondható regényműfaj széles körben éreztette hatását, hiszen a magyar történelmi regényirodalomnak is Erdély volt az egyik szülőföldje – Jósika Miklósra és Kemény Zsigmondra gondolok, és persze az erdélyi memoárirodalomra is. Az erdélyi memoárirodalom a magyar regény egyik forrását jelenti, kétségtelen, hogy az erdélyi magyarság önismerete, történelmi tudata is az emlékiratokban kapott máig érvényes kifejezést. Kemény János fejedelem, Tótfalusi Kis Miklós, Apor Péter, Cserei Mihály, Bethlen Miklós, Árva Bethlen Kata, Rettegi György, Újfalvi Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi Miklós, Deák Farkas és Mikó Imre önéletírásai vagy memoárjai az erdélyi életnek és történelemnek tartottak tükröt. Egyszersmind egy sajátos elbeszélő hagyományt kezdeményeztek, amely erősen hatott a klasszikus erdélyi magyar regényirodalomra.
Ennek az elbeszélő hagyománynak a körében fejlődött ki az erdélyi magyar prózairodalom mély valóság- és lélekismerete, biztos történelmi tudata, realista ábrázolókészsége és tragikus írói közérzete. Ez az elbeszélő hagyomány alakította ki az erdélyi magyar próza arculatát a húszas években, a transzszilvanista irodalom kifejlődése idején. A transzszilván ideológia mindemellett nem kevés történelmi romantikával szőtte át a realista elbeszélő hagyományt, megpróbálván a múltba vagy a jelenbe vetíteni a transzszilván elképzeléseket, amelyek persze többnyire illúzióknak bizonyultak, s ezeknek az illúzióknak a jegyében alakította az epikus anyagot. A „transzszilván regény”, igaz, romantikus ábrándokat is kifejezett, eszmetörténeti szerepe mégis az irodalom közösségépítő és -fenntartó küldetését teljesítette be, a kisebbségbe szorított magyarság öntudatát erősítette, az erdélyi népek egymásrautaltságát mutatta be, és a „kisebbségi humánum” eszméje mellett tett hitet.
A születő helikoni irodalom kezdetben a történelmi műfajban találta meg a maga feladatait. A magyar történelmi regényirodalom korabeli felvirágzásának általánosabb hatása mellett a nemzetiségi tudat és önismeret kialakításának követelménye hozta létre a múlt ábrázolása iránt megmutatkozó írói igényt, a „történeti Erdély” felfedezésének és bemutatásának vágya vezérelte a búvárkodást. A nemzetiségi lét mögé oda kellett rajzolni a történelmi sorsot, az erdélyi magyar élet hagyományait és kontinuitását, a román és szász néppel közösen végzett építő munkát vagy éppen a közösen vállalt küzdelmeket és az egymás ellen forduló, minden korszakban sokat ártó indulatokat is. A történelmi regény a „nemzetiségi önkeresés” eszköze és terepe volt, a transzszilvanista ideológia a múlt ábrázolásában öltött alakot. A nemzetiségi élet alakulásával egyazon ütemben születtek az említett erdélyi írók történelmi regényei. Ezek a regények nemegyszer kifejezetten a transzszilván eszméket akarták igazolni a múlt ábrázolásának keretei között.
Makkai Sándor történelmi regényei maguk is az „erdélyi gondolat” szolgálatát vállalták, midőn az országrész történetének korábbi korszakait és hőseit felidézték. Első történelmi regényében, az 1925-ben az olvasók elé került Ördögszekérben a fejedelmi Erdély korát idézte fel, az elbeszélés tárgyát Komáromy Andrásnak a Századok című történelmi folyóirat 1894-es évfolyamában közölt életrajzi tanulmányából merítette, amely a két Báthory testvér: Anna és Gábor hagyományosan szó nélkül hagyott testvérszerelmét tárta a nyilvánosság elé. A történet ábrázolása botrányosnak bizonyult, és elítélő véleményeket váltott ki, következésképp a regény későbbi kiadásaiban az író magyarázatra kényszerült. Kijelentette: „Báthory Anna sorsa ékesen szóló bizonyságtétel az erkölcsi világrend sérthetetlen fönsége mellett. Akik ezt a világrendet igazán tisztelik, azok mély szánalommal fogják kísérni Anna sorsát s megerősödnek az örök törvény iránti hódolatukban.” Az értőbb műbírálók természetesen már eleve felmentették az írót az erkölcsi törvények ellen elkövetett merénylet vádja alól. Németh László a Nyugat 1927-es évfolyamában alighanem helyesen állapította meg a következőket: „Az erkölcstelenség vádja alól a rosszindulat is pirulva menti föl Makkait. Vannak könyvek, amelyeknek az erkölcshöz sem pro, sem kontra semmiféle közük sincs. A Makkai könyve még csak nem is ilyen. Határozottan erkölcsös könyv. Az erkölcsért van. Persze nem úgy, mint a vasárnapi iskolák kegyes füzetei. Nem a mondatai verejtékezik a jó magaviseletet, hanem egész koncepciójában dübörög a bűn tragikuma. […] Rossz helyen tapogatózik az, aki ennek a könyvnek az erkölcsiségébe köt bele, vagy a koncepcióját kifogásolja.” Németh, igaz, nem tartotta vérbeli regényíró munkájának Makkai művét, legalábbis Móricz Zsigmond Tündérkert című regényéhez képest, mindazonáltal a kisebbségi irodalom értékes eredményeként könyvelte el.
Hasonló véleményre jutott Laczkó Géza, ugyancsak a Nyugatban, aki nem a „testvérszerelem” bemutatását tekintette a regény epikai középpontjának, hanem a történelmi környezet hiteles és művészi ábrázolását. Kifejtette: „Az ecsedi lápbirodalom leírása a legművészibb, a legteljesebb, a legélőbb s a legmagávalragadóbb lapjai a magyar történelmi regénynek. A mesterien megrajzolt várat környező, kitűnően leírt országnyi lápból nemcsak furcsa ködök szállnak fel esténként, hanem az a tragikum is, amely ránehezedik a Báthory-házra. Oly körülzártnak, oly megközelíthetetlennek van festve a vár, hogy itt a korfestés – már nem tudom, akarva-e vagy véletlenül – egyúttal egy motívumot is szolgáltat realitásában csakúgy, mint szimbolikus jelentőségében arra, hogy az árvák dúló vére csak egymás felé loboghat fel szerelemmel. Igen, ahogy rajzolja Makkai, csakugyan végzetes ez a láp beléje bocorgó töröknek és várába vonult fejedelmi sarjnak egyaránt.”
A regény sikerétől biztatva Makkai Sándor több hasonló epikai művet is közreadott, ezek kvalitásai nem érték el az Ördökszekérét, írójuk mindenesetre a harmincas évek népszerű elbeszélői közé került. A Táltoskirály (1934) és a Sárga vihar (1934) című regényei a tatárjárás megpróbáltatásait idézték fel, azzal a nemzetpedagógiai célzattal, hogy a súlyos vereséget szenvedő, utána azonban az országot újjászervező uralkodó: IV. Béla király erkölcsi példájával adjon biztatást a Trianon utáni korszak magyarságának. A regényről az Erdélyi Helikon 1935-ös évfolyamában elismerő kritikát közlő Kós Károly maga is a nagy történelmi kihívásra adott válaszként értelmezte a művet: „A nagy háború brutálisan reánk zúdította a történelmet magát és a vér, a tűz, a nyomor és kétségbeesés, az egyes ember és népi közösségek tragikus sorsfordulásai az írásművészetben is a háború előtti folyamat revízióját és annak tanulságai alapján új életszemléletet és új célkitűzéseket teremtett meg. Ennek látható eredménye az író szemhatárának tágulása, az egyes emberről a kollektív emberre, a közösségekre való fordulása, egyes részletekben való elmerülés helyett a nagy egész iránt való érdeklődés, a mába, a csak a jelenbe való beszorulás helyett az időkben való kitágulás, az anyagi realitások vigasztalan szürkeségéből, a lelkiség újonnan felfedezett pozitív erejével gazdagabb és emberibb világába való kilendülés.”
A regény második részét úgyszintén elismeréssel fogadta az irodalmi közvélemény, megállapítva, hogy határozottan elmélyült az író történelemismerete. Szerb Antal az Erdélyi Helikon 1934-es évfolyamában egyenesen Kemény Zsigmond történelemábrázolásához hasonlította Makkai regényírói módszerét. Megállapította azt is, hogy a Táltoskirály az „erdélyi gondolat” hiteles tanúságtétele, minthogy a 13. század közepén Erdély mint a „fiatal király” (azaz a trónörökös) tartománya, bizonyos autonómiával rendelkezett, ennyiben a „transzszilvanista” berendezkedés előképe volt, és ezt az autonómiát zúzta össze a keletről érkező támadás. A tudós bíráló szerint a regénynek két nagy értéke van: az a gondolatiság, amely révén az író a „transzszilvanista” eszmét kifejezi, és az a hitelesség, amely által életre kelti a bemutatott történelmi korszakot és ennek szellemiségét. Megállapította: „A gondolaton kívül még egy, ami fontos: az epikai hitel. Arany János-i gonddal dolgoz bele a regénybe minden mozzanatot, mely a korról a történelmi tudatban él: az egyházi átok történetét, a bogumilek szörnyű sorsát, a halicsi hadjáratokat. Ugyanakkor, és ez talán a legizgalmasabb, nem fél szembehelyezkedni a történelmi tudattal, megmutatni, hogy minden másképp volt. Itt is világok választják el a divatos történelmi regényektől, melyekben minden történelmi alak olyan, mintha amúgy bajuszosan és mentésen most lépett volna ki egy tankönyvből, melyet még Hóman és Szekfű kijavítása előtt írtak.” És mindehhez a következőket tette hozzá a Táltoskirály irodalomtörténeti helyérő: „Nyilván semmi köze a divatos történelmi regényekhez. Legközelebbi atyafisága Hóman és Szekfű históriai írásművészete. Mint szépirodalom, előfutára valaminek, ami még csak lassan közeledik.”
A tatárjárás korát felidéző történelmi regények mellett más korszakok is felkeltették Makkai Sándor írói érdeklődését: Magyarok csillaga (1937) című regénye Szent István alakját és korát ábrázolta, azoknak a szépirodalmi és tudományos munkáknak a rendjébe illeszkedve, amelyek a király halálának ezredik évfordulója alkalmából gazdagították a személye körül kialakult kultuszt. Ennek az ünnepi időszaknak volt a reprezentánsa Kós Károly regénye: Az országépítő.
Mi, Ernyeiek (1940) című regénye a szabadságharc leverését követő idők erdélyi eseményeit elevenítette fel. Történelmi regényei mellett több sikeres társadalmi, illetve lélektani regény is fűződött hozzá: az első érdekes példája Holttenger (1923) című műve, amely (akárcsak később Nyírő József vagy Sütő András regényei) a mezőségi magyarság lassú sorvadását ábrázolta, a másodiké az Ágnes (1928) című regény, ebben a városi élet rajza mellett a csodás motívumoknak is szerepet adott. Elbeszéléseit az Élet fejedelme (1924) és a Megszólalnak a kövek (1925) című kötetben rendezte sajtó alá.
A történelmi regény műfaja mindig a nemzeti önvizsgálat szellemi és morális eszköze volt. Erre az önvizsgálatra az osztrák–magyar kiegyezést követő, kétségtelenül gazdasági és társadalmi emelkedést hozó, ugyanakkor a nemzet jövőjét veszélyeztető problémákra, így a súlyos szociális gondokra és a nemzetiségi problémákra a kelleténél jóval kevesebb figyelmet fordító korszakban nagyon is szükség lehetett. Makkai Sándor, mint történelmi regények írója, mint stratégiai javaslatokban gazdag tanulmányok szerzője, mindig gondolatokban gazdag tanulmányokban, az erdélyi magyar történelem nagy alakjait és eseményeit felidéző írásokban jelölte ki az erdélyi magyar közösség számára ajánlott utat.
A történelmi valósággal és körülményekkel számot vető nemzeti önismeretet és az ebből következő, a nagy hagyományokra visszatekintő magyar reálpolitikát ajánlotta az erdélyi magyarság figyelmébe. Ennek a programnak a jegyében írta nagy tanulmányait a józan nemzeti önismeret és a reálpolitika történelmi hőseiről. Egyedül (1929) című munkájában „Bethlen Gábor erdélyi fejedelem lelki arcát”, Harc a szobor ellen (1933) című könyvében pedig gróf Széchenyi István konzervatív reformelképzeléseit mutatta be. A nagy fejedelemnek azokat a tulajdonságait összegezte, amelyek bensőleg is a személyiség önismerete és önalakítása felől hitelesítették az erdélyi államvezetésben érvényesülő reálpolitikát. Ilyen erények voltak Makkai szerint „a kitartás, a türelem, a leverhetetlen vállalkozókedv, az önmérséklet, a józanság, a számító okosság, az el nem fáradó élni akarás.” E „Bethlen Gábor-i” erényeket ajánlotta kora magyarságának figyelmébe.
Ezek a közösségi erények akkor váltak fontossá, midőn bizonyságot kellett szerezni arról, hogy a bukaresti politika nem kívánja figyelembe venni a kiegyezésnek azt a lehetőségét, amelyet a „transzszilvanista” gondolat képviselői felajánlottak, vagyis elzárkózik az akkor Erdélyben, különösen a nagyvárosokban többségi helyzetben élő magyarság közösségi jogainak érvényesítése elől. Ilyen körülmények között a kisebbségi közösség erkölcsi ereje még fontosabbá vált, s ahogy a helikoni írók többsége, Makkai is a józan önismeretben, a felelős cselekvésben és az értelmi belátásra alapozott reálpolitikában látta azokat az eszményeket, amelyeket az erdélyi magyarságnak követnie kell. Külön hangsúlyozta a kultúra fontosságát, hiszen egy kisebbségben élő népcsoportnak nem annyira politikai tevékenységével, inkább szellemi alkotómunkájával kell igazolnia önmagát. Tanulságosak azok a gondolatok, amelyeket Közönség és irodalom című írásában jegyzett le: „A kisebbségre nézve a maga szellemi életének és kultúrájának megteremtése, kifejlesztése és fenntartása nem luxus, hanem önfenntartásának lényege, melyet kölcsön nem vehet és kívülről nem táplálhat: önmagából kell kitermelnie a maga adott és sajátos szükségleteinek megfelelően: ez a tény kényszeríti arra az erdélyi magyarságot, hogy önálló szellemi életet éljen és saját kultúrát teremtsen, ha élni akar.”
A Makkai Sándor által szorgalmazott szellemi stratégia középpontjában (másokhoz, például Reményik Sándorhoz hasonlóan) a „kisebbségi humánum” eszméje állott, ezt a gondolatot fejtette ki részletesen a Magunk revíziója című, 1939-ben tartott, majd könyv alakban is megjelent előadássorozatában. Itt azokat az érveket dolgozta ki, amelyekre a nemzetiségi életnek, nézete szerint, fel kell épülnie. Először a nemzetiségi illúziókat, a világháború előtti korból átmentett hamis tudatot vetette el: „Tizenkét esztendei nemzetiségi sors és élet immár elegendő kellett hogy legyen annak a kötelességnek a meglátására: az erdélyi magyarságnak revízió alá kell vennie életének alapvető kérdéseit. Az erdélyi magyarságnak számolnia kell a tényekkel, amelyek sorsdöntő hatalommal léptek az életébe. Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége.” Ezek a szavak arra a felhívásra emlékeztettek, amelyet Kós Károly adott közre 1921-ben az erdélyi magyarságot önszerveződésre és tevékenységre buzdító Kiáltó szó című röpiratában. A kisebbségi önvizsgálatnak Makkai Sándor szerint a történelmi valóságból kell kiindulnia. Gondolatmenete ekként folytatódott: „Mi Románia polgáraivá lettünk; ennek az országnak a törvényei és törvényes rendje a mi életünk meghatározója lett. Mi ennek a rendnek a kereteiben, ezekbe beilleszkedve kell magyarságunkat megtartsuk, nem mások ellen, hanem a magunk öröklött lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében.” Ezek a közösségi érdekek teszik szükségessé a nemzetiségi önvizsgálatot és önrevíziót, Makkai szerint a romániai magyarságnak felül kell vizsgálnia a múltról vallott felfogását és el kell vetnie örökölt előítéleteit: a közösségi tudatnak meg kell újulnia, a romantikus szemléletet a kritikai szemléletnek kell felváltania.
Makkai mint regényíró nemzetnevelőként lépett fel, az erdélyi magyarság önismeretét és helytállását kívánta biztosabb alapokra helyezni, ennek az erkölcsi feladatvállalásnak az eszközét látta abban a nemzeti önvizsgálatban és önkritikában, amelyet Ady Endre költészetében ismert fel. Nagyszabású Ady-tanulmányában olvashatók a következők: „Aki alaposan elmerült a magyar élet tanulmányozásában, az tudja, hogy nemzeti és egyéni szempontból egyaránt a délibábos hazafiság és az erkölcsi szentimentalizmus volt a mi legnagyobb átkunk és végzetünk. Mivel én még tisztább és nemesebb ifjúságot akarok látni a jövőben, mint az említett jó szándékú nevelők, azért feltétlenül szükségesnek látom a szent pozitívumok hatását a sötét negatívumok ellenképeivel tenni öntudatossá. Semmiképpen nem tartom megengedhetőnek, hogy a nevelő a legkényesebb, de legáldottabb feladatát: a veszedelmekre fölvértező munkát egy helytelenül értelmezett idealizmusból kifolyólag átengedje a véletlennek, az esélyeknek, a körülmények durva és szeretet nélküli támadásainak és romlott lelkű illetéktelenek beavatkozásainak.” Mindez a konzervatív gyökerekből táplálkozó nemzeti reformprogram bejelentése volt.
Ez a reformprogram a két világháború közötti korszak nemzeti stratégiáinak egyike volt – a baloldali (szociáldemokrata és polgári radikális) és a népi radikális (a népi írómozgalom ideológiáját képviselő „harmadik utas”) program mellett ez jelölte ki a nemzet előtt a kívánatosnak mondható utat. A szélsőjobb és a szélsőbal programjai nem voltak ilyenek – az már magyar történelmi tragédia, hogy a „középutas” programokat először a fasizmusnak, másodszor a kommunizmusnak sikerült ellehetetlenítenie.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu