Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Bakó Endre | Kultúra

Polémia az Ady Társaság körül

A nagyváradi Ady Társaságról van szó, melyet 1919. február 19-én alapítottak. Elnökének Antal Sándort, az első A Holnap c. antológia (1908) szerkesztőjét választották. Az alakuló ülésen tiszteletbeli tagokat is jelöltek, többek között régi „holnaposokat”, Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Emőd Tamást. Ezzel is hangsúlyozni akarták a szellemi kontinuitást. De a Váradról elszármazott Emőd Tamást, a tehetségesnek indult költőt, Ady Endrének váradi éveiben valóban jó emberét, ám idő múltával az inkább divatos kupléírót nem egyhagúlag, csak szótöbbséggel emelték a tiszteletbeli tagok sorába. Néhányan ugyanis kifogásolták világnézetének ingatagságát, költői etikáját. Ez sértette Emődöt, és nyilvánosan, fölényeskedve visszautasította a tagságot. Cikke nyomán éles hangú polémia bontakozott ki a Nagyvárad c. lap hasábjain; ez jellegzetes dokumentuma a város bő egy évtizedes szellemi aranykorszakának, országos jelentőségű irodalmi életének. A vita éppolyan gyorsan csitult el, mint amilyen hirtelen kitört, hogy aztán a történelmi események következtében a feledés fátyla boruljon rá. Az 1919. március 21-én uralomra jutott tanácshatalom helyi szervei támogatták a társaságot. Április 19-én román csapatok vonultak be Nagyváradra, a társaság működését megszüntették, ügyvezető elnökét, Tabéry Gézát rövid időre letartóztatták.

*
(A vitacikkeket teljes terjedelmükben, szóváltoztatás nélkül közlöm. Csak a helyesírási hibákat javítottam, főleg a hiányzó írásjeleket pótoltam, itt-ott bekezdéseket összevontam. Két szó az újságszámban a nyomdafesték elmaszatolódása miatt olvashatatlan, ezeket megjelöltem. Az Ady-versidézetek központozását is javítottam. Az Akarom: tisztán lássatok c. versből vett idézet teljességgel pontatlan. A helyes szöveg: „Akarom, hogy szeressetek, / Akarom, tisztán lássatok.” Emőd hamisan idéz a Köszöntő az életre c. versből is. A helyes szöveg: „Széles mosollyal, csillogóan, / Ballagj vén folyó, / Ballagj életem csöndes hömpölyöddel.” A Nem játszom tovább c. Ady-költemény harmadik versszakát gondatlanul idézi, a harmadik sorba a második versszak harmadik sorát illeszti. A kimaradt sor: „A többit pedig bánom is én.” Érdekes, hogy a nagyfokú filológiai gondatlanságot Zsolt Béla nem játszotta ki Emőd ellen!
A témához tartozó irodalom: Kovács János: Magyar Szó – Tavasz 1919–1920 – Antológia. Kriterion. Bukarest, 1971; Bakó Endre: Az első (nagyváradi) Ady Társaság. In: Rejtett vízjelek. Debrecen, 2008.)

Emőd Tamás levele az Ady Társaságnak
(Nagyvárad, 1919. május 1. 2.)

„Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.” (Ady)

Nagyváradi lapban olvasom, hogy Ady Endre Társaság alakult a pátriámban, és másokkal együtt engem is tb. taggá választott. Hitelt érdemlő forrásokból értesülök arról is, hogy beválasztásomat parázs vita előzte meg és pártfogóim: Marton Manó, Berkovits René, Oláh Béla, csupán heves szó- és véleményharc után vívták ki, hogy a kitűnő gyülekezet szótöbbséggel tagjává ütött in effigie. Ellenzőim: Antal Sándor, Gara Ákos, Zsolt Béla és Grünwald nevű költők, – híreim szerint – avval érveltek beválasztásom ellen, hogy én „császárt és királyt dicsőítő poéta” voltam a háborús évek alatt, és hogy „Ferenc Jóska ládájából” címmel reakciós, aulikus és opportunus könyvet adtam ki. Így adták hírül kurírjaim. Az Ady Endre Társasága kétségtelenül állja is, hogy így esett Kenderesen az eset, hiszen Ady Endre tanította azt, hogy „anér-nak andrósz a genitivusa”.
***

Nekem, ha okos és flegmás fiú volnék, tulajdonképp’ egy kis mosollyal, egy vállvonintással, egy annyi kis gesztussal, amivel utolsó slukk után a cigarettacsutkát szoktam elvetni, kéne átallépnem a világproblémát, hogy mért bogárzik a gulya Kondoroson vagy Kenderesen, – holott Versaillesben tanácskoznak, Erdélyben botoznak és Pesten koplalnak, – mit csinál, faute de mieux, – ez a gulya nevű lábasállat a „vizetlen kút” mellett, min kérődzik, mit mérlegel magában, és hogy mérlegeli?
Mér’ ne legelné, nem igaz?
Hiszen, Adyval szólván: „Fenének kell, amit adnak és az se, amit megtagadnak” és így tovább is Adyval szólván: ki bánja, hogy „árokban, délben kuruttyol a béka”, – sőt, végig Adyval szólván: „Kalapom, szűröm, szívem förgetegben nézik a vihart, hogy ki bírja szebben, s visszapattog róluk jég, vád, szidalom”.
Antal Sándort, a svéd közélelmezési vándor-dalnokot ismerem, régi szaktársam ő. „Mindig bölcs kalmár volt” – amint a társaságában levő Ady Endre írta. Gara Ákos retrospektív költőre is emlékszem, ha kicsit feszítem a memóriámat. Zsolt Bélát és Grünwald (a párisi Grünwald Bélától?) költő urak neve kevésbé ismerős előttem. Kik ők és hogy jutnak a szerencséhez, hogy nevüket megismerjem? Mit akarnak tőlem? Mi közöm? Váradiasan szólva: érdekelnek engem Gara úr, Grünwald úr, Zsolt úr, meg a többi, hasonló nevű írók, költők, zsenik, megváltók? Engem? Isten bizony, nem.
***

De temperamentumos fiú voltam mindig, szerettem a harcot keverni. Szerettem ott lenni, ahol emlegetnek. Meg aztán a vád se kutya, amit hátulról mellbe kaptam. „Vallat kisbíróm, a Kétség”. Csakugyan reakciós voltam én? Dinasztikus dolgokat írtam én? Te jó isten, ha gondosabban körülnézem magam, kisül, hogy ellenforradalmár vagyok. Nézzünk fenekére a vádnak. Nem az önök kedvéért, ó, nem. Hiszen önöket – megint és mindig Adyval szólván – „ha akarom, nem hallom, fejemet szegve tartom”. De van Váradon egy-kettő a régiekből azokon kívül is, akik az önök alakuló ülésén szeretettel siettek távollévő magam szószólóiul, pár újságíró, tanár, ügyvédember és még egy kevesen, akiket én mindannyiuknál és egész szűkebb pátriámnál többre becsülök, s akik – tovább is Adyval szólván
„Akarom, hogy szeressenek,
Akarom, hogy tisztán lássanak.”
Következő mondanivalóm nekik szól. Önökkel kész vagyok.
***

Emőd Tamás 914 őszén kiszabadult a katonaságtól. Hazament Debrecenből Váradra és tanakodott: most már mihez fogjon? Alternatíva előtt állott: vagy visszaszegődik az újságíráshoz és kiszolgálja, további sorozásokra elkészülve, hírlapírói felmentés reményében, pennájával a kapitalista-militarista érdekeket, vezércikktől vízállásig, vagy elmegy Pestre és felcsap kabaréírónak. Emőd Tamás ezt tette. Utálkozott, ha az újságírás elvtelen és tisztátlan munkájára, (az akkori újságíráséra) gondolt. Még friss emlékében volt a debreceni istálló, ahol hónapokig kellett piszokban és trágyában fetrengnie. Undorodott az egész hazafias-militáris-reakciós régi rendtől. Felment Pestre, krajcár nélkül, kabarét írni. Dikicsnek használta a pennát, mert úgy érezte, hogy a dikics van olyan tisztes szerszám, mint az osztálysajtó pennája és az olló, amivel munkapárti vezércikkeket kell átvágni. Kabarét írni olcsó stílusgyakorlat, de szabad azt írni, ami az embernek tetszik. Antal Sándor nem ezt tette, mikor kiszabadult. Antal Sándor beült az arisztokrata-plutokrata-önérdekrata újság íróasztalához és négy éven át híven kiszolgálta pennájával a militarizmust s a hozzákapcsolt osztályérdekeket. Ez volt a különbség Antal Sándor és Emőd Tamás elhelyezkedése közt. Nem így volt, Antal úr?
Emőd Tamást két ízben hívták még be a katonasághoz. Közben, amíg cipelte a puskatust, írta tovább a kabarét Debrecenből Pestre, mert kevés volt a napi zsoldja, s így készült el „Ferenc Jóska ládájából” című könyve. Nem ad maiorem gloriam Francisci Josephi, de mert a kesergő katonadal, ahonnan könyve címét kölcsönözte, úgy szólt: „Szabadságom el van zárva, / Ferenc Jóska ládájába; / Elveszett a láda kúcsa, / Ki nem szabadulok soha.”
Emőd Tamás szabadsága is oda volt bezárva, és ezért írta könyve fedelére: Ferenc Jóska ládájából. Írhatta volna helyette szabadon, néhai Koháry István után azt is: „Az rab vasat penget.” De a könyvben nincs dinasztia-dicséret és tisztelete a militarizmusnak. Nemcsak a címét kellett volna elolvasni, Antal úr és szaktársai. Szomorú és panaszkodó dolgokból áll a könyv, meg egy kis darabból „Atyuska madarai címmel”, ami 1915-ben merte elmondani, hogy embernek embert ölni nem hőstett, hanem bűncselekmény, és a hős meg a fegyenc egy dolgot művelnek, mikor ölnek. – Másik könyve Emőd Tamásnak „Dicséret, dicsőség” címet visel. Régi kuruc ének strófája kezdődik így. De nem az urak és királyok, hanem a döglődő, rongyos közember dicsérete és dicsősége. Van benn’ egy kabaréjelenet Két gránátos címmel, és ebben egy ballada „a császárról”. Ami ez a vers, azt nem Emőd Tamás mondja, hanem a színpadi epika. Történet perdül és történelem, két ellentétes nimbusz ütközői találkoznak, mindegyik a maga (két olvashatatlan szó). Azért drámai traktálás, azért (olvashatatlan szó), hogy ütközzék a kettő. Szomory Habsburg-uralkodót „dicsérő” darabot írt. A köztársasági magyar Nemzeti Színház most is játssza, minden héten, Károlyi és a forradalmi kultuszkormány kifejezett utasítására.
***

Szájamra ütök. – Mire való? Érdemes ezeket elemlegetni? Ennyi fáradságot venni? Nekem
„Széles mosollyal, csillogón,
Ballag az életem vén folyója.”
én „magyar daccal ébren voltam akkor, mikor mindenki aludt”, tíz éven át ott álltam és ott harcoltam Ady Endre mellett, „tíz jó évig, egy rossz karddal száz csatában, soha-soha vetett ágyban” – hozzá legközelebb, szorítottuk egymás kezét, amikor még „röhögtek a részeg evezősre” és csak heten voltunk „a dühösök szent szektája”, együtt összefogózkodva, amikor még csak néhány bátor koldussal néztük az Élet Karneválját. Ott voltam „nyitott szívvel, baráti hű fiúk” közt, mikor ittasan kóboroltunk, „kárhozottan a váradi éjben”, és kisvárosok őszi vasárnap délutánján, ahová elmentünk, hirdetni új magyarságot, a cimboraság és szerelem kertjeiben, az oktalan szomorúság eklézsiájában, a csontvázak katedrálisán, a hosszú hársfasorban, – amint Ady Endre könyve „üzeni Emőd Tamásnak”, ott, ifjú fellegek szállásozó csapatja élén, előtte – mikor „a sors összehozott bennünket megbeszéletlen konspirációra, Váradon,” bástyás korcsma-verandán, utcán, kertben, pincében, hotelben, vonaton, matinén, temetőben, pesti és vidéki lapok verekedő tárcahasábjain, Rákosi ellen, Görcsöni (?) ellen, a régi Tiszántúl ellen, és az egész maradi magyar világ ellen, vállat vállnak vetve, amíg Antal úr Stockholmban rontotta a magyar szobrászat jó hírnevét éveken át. Én meg éveken át írtam vasárnapi harcos tárcaverseket a Népszavának, mikor Zsolt Béla úr még kisoskolába járt és elől királyhimnuszt fújt, hátul a cumplija csüngött.
A legszebb harcos és híres Ady-verseket, bodegapincében vagy Kargerben, én unszoltam és izgattam ki Ady Endréből, első kézirataik kötege itt fekszik nálam, levelek és vallomások csomójával. A Holnap nevezetes vers-prológusát néhai Vajda Jánosról nekem írta, az én kérésemre, az én kedvemért, Léda asszonyék tornácán, Nagy Mihály társaságában, hogy másnap, a megnyitón elmondjam. Ha nem unszolom ki, vajon hány olyan jó vers maradt volna el, amiből „jó Váradon most hímet varrhatnak”?
Aztán meg, ha már a forradalmiság kérdésénél tartunk, szeretném tudni, kinek a verseit tiltotta be tömegesen a cenzúra a háború négy éve alatt, lázítás meg izgatás címén? Antal úrtól hányat? Zsolt úrtól, Gara úrtól hányat? Tőlem vagy tizenkettőt. Darabokat is, ha tetszik, olyan is akadt egy-kettő. És nekem üzente Budapest főkapitánya néhány úrral, hogy nagyon sok a baja velem, jó lesz vigyázni magamra, nehogy kiküldjenek a frontra! A Pesti Napló és a Népszava külön kihangsúlyozta, mit verekedtem négy éven át a cenzúrával, sőt – ó – a Pesti Napló nyilvánosan köszönetet is mondott érte, a forradalmi magyar közönség nevében.
„A mi forradalmi káténk” versemmel én indítottam meg anno 1908 A Holnap harcos csoportosulását, a Független Magyarországban. Hát én döngethetném a mellemet. De nem erkölcsöm. És megkérdezhetném négyszemközt Antal, Gara, Zsolt szaktársakat: kegyetek mi szép, szent és merész dolgot cselekedtek akkor, mikor még cselekedni kunszt volt, de nyaktörő kunszt?
Most pedig egészen Ady Endre nyelvén, Ady Endre szavaival szólok:
Én már tort ülök az elillant évek szőlőhegyén, és lassan, gőggel lépek magasra. Gőgöknek gőgje, nagy gőg az enyém. Engem magyarrá és harcossá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom, s a nyavalyásoknak jobbomat nem adom. Seregesen senkik jönnek, sok senki, gnóm, nyavalyás talmi kis rímes aprószentek, akik utólag, most királlyá kenik őt, a született kegyosztót. Így nőnek a kicsik, így nőnek. És kezdik nyakukba venni azok, akiknek semmijük se volt, akiknek a bánata nem ér egy zsömlyét, s a kedvük ára egy garast. Ez a hőkölő harcok népe, ez a percemberkék dáridója. Nem állok közéjük. Én
Megistenülök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért,
S a gyűlölőket bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.
Ady Endre Társasága? Antal úr, Grünwald úr, Gara úr, Zsolt úr? Ők ülnek az Ady Endre társaságában. Ők társalkodnak Ady Endre szellemével? Hiszen őróluk írt Ady Endre, hogy
„{S} az Élet és Utálat oly maró,
Hogy patinás piszkotokat lebírja”
Ezekkel együtt? Én? Kikérem magamnak. Itt még nem tartunk, kicsikék. Személyes sértésnek venném.
Nem, nem, köszönöm.
Emőd Tamás

Válasz Emőd Tamásnak
(Nagyvárad, 1919. március 2. 2–3.)

Némi tisztázni valóm van mindenek előtt Emőd Tamással, aki engem nem ismer, s akit én, íráson keresztül tegnapig hézagosan, ma azonban egy délutáni lapozgatás után, alaposan ismerek. Emőd Tamás érdeméről később esik szó: egyelőre csak meg akarom világítani szerepemet a körülötte kerekedett kis skandalumban. Valóban ellene szavaztam Emőd Tamás tiszteletbeli taggá választásának, de nem Antal Sándor megokolása alapján. Nekem egy pillanatig sem volt fontos, hogy Emőd Tamás uszított-e vagy pacifizált, de dönthetetlen meggyőződéssel vallottam és vallom, hogy Emőd Tamás kevéskarátos költő, hogy Babits Mihály és Juhász Gyula társaságát nem érdemli meg.
Az Ady Endre Társaság összetoborzói között egy pillanatra sem vetődött fel a terv, hogy Emőd Tamást ilymértékben megtiszteljék. Oláh kamarai titkár úr tette meg a javaslatot, és Antal Sándor elkövette azt a taktikai hibát, hogy feltette szavazásra a kislányoknak és a család régi barátainak. Hát így bogárzott Kenderesen a gulya, Emőd Tamás, amelyből hiszen csak nemrégiben méltóztatott elszármazni a fayenceos, tapecírozott kabaré nevezetű istállóba.
Mi idehaza, csak egy kicsinység munkához akartunk látni. Tisztességesen, szerényen, az emberségükhöz jutott emberekért, az Emőd Tamás havi slágereitől ellágyuló, zilált kultúrájú burzsoákért, és az írott szóra, megcsendülő muzsikára szomjazó proletártömegekért. Nem árt nekünk, és nem fogja meg a kezünket, ha Emőd Tamás pózosan, Ady Endrébe takarózván és Ady jussos fölényével és fenségével lenyelvel ránk, miközben „gőggel lép magasra”. Körúti obszcenitásokat sem fogunk visszaköpködni Emőd Tamás felé, jámborak és objektívek leszünk, pedig csiklandik bennünk a kívánság, hogy amúgy istenigazában leparancsoljuk magunkról ennek az irodalmi commis vogajeurnek tele szájú és hamis, mert a fölény mögött mégis csak dühöngő és fenekedő úrhatnámságát. Nem tesszük. Mérlegelni fogunk és tárgyilagosak maradunk, ameddig lehet.

II.
A cumpli-ügy.

A cumpli-ügyre régi komáromiak valóban emlékeznek, a dologban tehát lehet valami. Én mindig titkoltam a dolgot, és most igazán nem tehetek róla, hogy Emőd Tamás huszonhárom év múltán kikaparja, és dühösen megrángatja az ingem csüngőjét. Hát, ha már így történt a dolog, nem bánom, bevallom, hogy mikoriban Emőd Tamás tárcaverseket írt a Népszavának, én elől királyhimnuszt fújtam, hátul pedig a cumplim lógott. Ennyi tud rólam Emőd Tamás. Én többet tudok Emőd Tamásról. Tudom Emőd Tamásról, hogy A Holnap idejében tehetséges, bár erősen utánérző verseket írt, és frappáns formakészségével, szép nyelvével számba vehető ígérete volt a magyar epikának, amelyről akkoriban még azt hitték, hogy lesz. Tudom Emőd Tamásról, hogy váradi redakciókban újdondász és vasárnapi versíró, és tehetség és zseni és megváltó volt, miként én és társaim ebben a Gascogneban, ahol mindenki gémlábú sas és csodalény. Aztán egyszer-kétszer, ha Egyetemi Könyvtárból, instrukciókról, filológiai szemináriumról idejében szabadulhattam, hallottam egy-egy dalát a kabaréban és csodálkoztam Medgyaszay Vilma művészetén, amely elfogadhatóvá tudta tenni számomra ezeket a hol precieux, hol sután parlagi stanzákba és rímekbe erőszakolt és a csattanó labilis alapjaira felépített fél-prózákat, fél-kuplékat. Ha az ötlet sovány volt, nyakon öntötte egy kis pesti, vagy ha tetszik váradi érzelgéssel, belegyömöszölt egy kis rokokót, egy kis biedermeiert, hozzágügyögött néhány francia szólamot, és másnap „a lányok, a buta vidéki lányok”, akik „magyar dalt nyúznak a vén zongorán”, Emőd Tamás slágerét pofozták bele a klavikordiumba, és gyulladtra bőgték tőle a szemüket, mint Zerkovitz, Harmath Imre, Kalmár Tibor és Emőd Tamás többi „szaktársainak” opuszaitól. Nem érzett ezekben a kis pillanat-életű strófákban semmiféle komoly irodalmi szándék, az az ember, aki ezeket a csinálmányokat összemesterkedte, nem izzott, és nem fázott, nem szakajtotta ki magából a lelke egy darabját, nem kaparászott sírva és türelmetlenül és kétségeskedve mondanivalók, formák küszöbén. Ez az ember nem járt hónapokon keresztül terhesen egy szóval, amely izgatta, mint a gyöngykagylót a porszem, hanem napihíreket és frontanekdotákat vagdosott ki a hírlapokból, és beleszorította őket a rímek ketrecébe. Vajon érzett-e isteni megtermékenyülést Emőd Tamás, amikor megállapította, hogy ellenség lett a Trézsiből? Vagy amikor oly szívhez szólóan elmesélte, hogy az angyal leszállt, és ha jól emlékszem, a karácsonyi ajándékot „egy szegény hadiárva párnájára tette”. Írt-e már magyar tollforgató ennél agyonlapítottabb prózát? Nem is beszélek a „Szidólról”, amelyből egy hektoliter sem pucoválhatja fényesre a Ferenc Jóska rozsdás ládáját.
Kilóg ezekből a versekből a cumpli, Emőd Tamás, és én rángatom és rángatnám tovább, ha „Versaillesben nem tanácskoznának, Erdélyben nem botoznának”, és nem kellene a papír.

III.
A dikics és a „Szívünk Sári-Sári-Sárikája”

Emőd Tamás tehát 1914 őszén kiszabadult a katonaságtól, és mert nem akarta szolgálni pennájával a kapitalista-militarista érdekeket, dikicsnek használta a pennát, és kabarét írt, mert hiszen „mindenkinek szabad azt írni, ami tetszik.” Az a költő, aki a pennát dikiccsel cseréli fel, nem költő többé. És itt nem használ semmiféle mentegetődzés: hogy a viszonyok, az átkozott viszonyok prostituálódni kényszerítik a költőt stb. A művészt produkciója alapján értékelik, és az irodalomtörténet nem veszi figyelembe az enyhítő körülményeket. Ami pedig a militarista-kapitalista érdekek szolgálatát illeti: hát nem bűnösebb, felháborítóbb kapitalizmus a Bárdos Arthur színházi kuruzslása, mely milliókat bűvölt ki olcsó, trükkös fércelményekkel, agyonfizetett Színházi Életekkel a közönség zsebéből, nem sötétebb és kizsákmányolóbb kapitalizmus-e Bárdos Arthuré, aki nyolcszáz koronáért dolgoztatta rogyásig Emőd Tamást a kabarétitkári irodájában, mint a laptőke, amelyet utóvégre mégis csak bilincsbe vertek a háború alatt, és ha súlyos bűnöket követett is el a pacifizmus gondolata ellen, mégiscsak kellett?
Azt sem tagadhatja le Emőd Tamás, hogy ha nem is uszított/a/ a háborúra, de kultuszt csinált neki, kisminkelte, görögtűzbe állította. És ha olyan alrendű foglalkozásnak tartotta a kabaréírást, mért adta oda hozzá a nevét? Mért nem tartogatta arra az időre, amíg elér a magasig, amely felé mostanában hág? Mért nem írta a „Megjött a Sári, a szívünk Sári-Sári-Sárikája” című dalt teszem – Fleischer Ernő név alatt?
A megvetett és egy királyi gesztussal félredobott újságírói toll talán nem tette volna bizalmatlanná a szigorú, esztétikai és irodalomelméleti alapon mérlegelőket Emőd Tamás nevével szemben. Elrejtőzhetett volna a névtelen cikk mögött, amely utóvégre tudottan bérmunka, és ha elkényszeredetten és undorral csinálta is a kapitalista-militarista újságot, szabad órájában kedvére írhatta volna szíve szerint való verseit a kapitalizmus és militarizmus ellen. Csinálta ezt mifelénk Váradon valaki, aki újságot írt és tanfelügyelőségi tollnok volt, és mégsem adta meg magát sem a sekélyes közízlésnek, sem az uralkodó hatalomnak. Dutka Ákos.
Tudja-e Emőd Tamás, hogy Ady Endre a háború két első esztendejében, amikor még az öreg, konokfejű Boncza Miklós élt, szűkösen kuporgatott, miközben a „Megjött a Sárit” kapkodták a kottás boltokban, és ezért a gassenhauerért vásárolták meg a bakák és a cselédek, a Trézsik, meg a Julcsák a „Legújabb Magyar Daloskönyvet” az utcasarki rikkancstól?

IV.
Mit szól mindehhez Ady Endre?

A nyáron künnjártam Csucsán. Ady Endre hívott ki és pár napig üldögéltem a piroscsíkos nyugvószék mellett, amelyen a „király, a született kegyosztó” heverészett. Szó került mindenről, Pestről, Váradról, emberekről, akikkel együtt háborgott és ivott, akiket szeret, és akiket utál. Emőd Tamásra így jutott sor, ha jól emlékszem, én kérdeztem meg a költőt abból az alkalomból, hogy Emőd hazajött Váradra és egy dráma megírása céljából felmenekült a szőlőhegyre. – Elzüllött – mondta Ady és legyintett. – Az a Gábor Andor legalább kiadott egy komoly verskötetet, hogy belekényszerítse a köztudatba költő mivoltát. De Emőd Tamás nem csinált semmit, ami menthetné. Ezt mondta nekem Ady Endre. Most, hogy a költő már meghalt, senki sem tekintheti indiszkréciónak, hogy ezzel az idézettel leráncigálom Emőd Tamásról az Ady kölcsönkért királyi köntösét. Az írásban, amelyben ránk támad, ügyesen fordítja velünk szembe Ady Endre elhívatottságát érző gőgjét, kíméletlen biztonságérzetét és felelőtlen fölényét. Hát most tudja meg, hogy nincs jussa hozzá. Egy meggyőző Emőd-citátum többet használt volna a védekezés és a harc ügyének.

V.
Magamról, magunkról

Ennek a skandalumnak köszönhetem tehát a szerencsét, hogy Emőd Tamás a nevemet megismerte. Nem baj. Nem árt, ha megismerte. Az én huszonhárom éves nevemet nemigen emlegették ugyan a kabaré körül, az Otthonba sem igen jártam fel, szerény és mértékletes filozopter voltam mindenha, és most sem érzem, hogy túlléptem az engem kötelező szerénység határait.
Babits Mihály környezetében nevelődtem költővé, és ott tanultam meg a művészetet halálosan komolyan venni. Nem házaltam szerkesztőségekben, nem írtam kabarét, nem kergettem ki a verset az utcára szajhának. Néhányan, talán száznál kevesebben, tudnak rólam Pesten és talán várnak tőlem valamit. Hiszem, hogy nem hiába. Ne kívánja Emőd Tamás, hogy elvágódjam az ő arrivésége előtt. Én látom őt, megmértem, megszűrtem, és ízekre szedtem, – és így kellett válaszolnom levelére.
Az Ady Endre-társaságtól pedig ne féltse a költő szellemét. Nagyon alázatosak, nagyon áhítatosak vagyunk mi, amikor megkíséreljük felemelkedni hozzá. Azokon a szeánszokon, amelyeken a szellemével társalkodunk, nem bizalmaskodunk vele. Nem hirdetjük, miként azt Emőd Tamás teszi, hogy legszebb harcos és híres verseit mi izgattuk ki belőle. Errefelé, mondom, szelídek és alázatosak az emberek, a vak Gyula sem dicsekszik, Réti Irén sem dicsekszik, pedig ők is kiirritáltak belőle néhány nagyszerű strófát. Már mi csak dolgozgatunk itt az Ady Endre-társaságban, és lelkesek vagyunk, és fiatalok, és esküszünk mindenre, ami művészet, és istenünk mindenki, aki igazi művész.
Hát ilyeténképpen bogárzik a gulya Kenderesen, Emőd Tamás.

Zsolt Béla

Polémia az Ady Társaság körül
(Nagyvárad, 1919. március 9. 2–3.)
I.
Rezümé, a magam részéről

Olvastam a Nagyvárad-ból Zsolt Béla úr cikkét. Mindazok után és azon túl is, csak egy a mondanivalóm: nem érdekel, nem érek rá. Nincs ráérő időm vele és a véleményeivel foglalkozni. Nem jelentkeztem ülőhelyért a majesztózus Társaságban, és nem kérek a kétes megtiszteltetésből, hogy Zsolt úr szűkebb körében akadémia bársonyszéket kaphassak. Csak dicsérjék és nevezzék ki egymást költőknek ezután is, egész nyugodtan, de lehetőleg nélkülem.
Egyetlen kifakadásuk, amit utánam sercintettek, és amire felszegtem a fejemet, lemaradt. Zsolt úr lekapcsolta, mint egy rossz vágányra állított mozdonyt. Azt, hogy cs. és kir. poéta voltam. Hogy ennek pont az ellenkezője, de nagyon is az ellenkezője igaz, azt néhány, találomra kikapott adat is eléggé-elegendően illusztrálta. Viszont a válasszal valószínűleg örökre adósaim maradnak: mit tettek Zsolt úr és költőtársai a forradalomért, mialatt én civil állapotom nem csekély kockáztatásával öt éven át huzalkodtam a katonai cenzúrával, s következetesen irogattam a lázítás miatt letiltott és elkobzott verseket, darabokat?
Ezt az adósságot nem kell letörleszteniök. Nem kívánom. Nem nekem, hanem a forradalomnak adósai evvel a válasszal. Zsolt úr is, aki szintén ott volt Antal úr mellett, és ott szedte, mint ő mondja: „proletártömegekért megcsendesülő muzsikába” – névaláírásának elmellőzésével költészet-politikai hitvallását Tisza István, Vilmos császár, Ludendoff és Lukasich jól fűtött, behívómentes, sorozás-tiszta nemzetközi nagy redakciójában.
***

A többi már aztán igazán nem érdekel. Nem érdekel, hogy Zsolt úr vajon négy vagy öt hasábon leplezi-e le kabaréírói mivoltomat. Magam voltam, aki elsősorban „lelepleztem”, Zsolt úr „leleplezése” már csak utánérzése az enyémnek. Úgy látszik, nála prózában is könnyen megy az utánérzés.
Azt hát, azt írtam, egész olcsó és ordináré kabarét, de bizony, hogy írtam. Medgyaszay Vilmától Zerkovitz Béláig, Julcsáktól a Sárikig, mindenkinek írtam, méghozzá pénzért. Állom is, hogy írtam. Inkább írtam azt, mint – ahogy Zsolt úr utólag kényelmesen tanácsolja, s ahogy ő heves költői meggyőződéssel tette is: „névtelen cikk mögé elrejtőzve” piavei hadisikereket és tizennyolc évesek hősi halálát dicsőítő, kapitalista-militarista újságot. A Julcsáknak meg a Sáriknak.
De – és ez itt a lényeg: úgy tettem ezt, ahogy az öntudatos munkásember, a proletár. A kabaréírást nem tekintettem és ma sem tekintem többnek, mint amennyi. Egyenértékű bérmunkának az újságíró megfizetett munkájával. Heti tárcát, krokit, fejcikket, tréfás rigmust, tarka krónikát, riport-versezetet írni – (és mindezekből Dyb álnév alatt két jó kötetnyit írt Ady Endre is a Napló meg a Szabadság hasábjain) – egyenértékű bérmunkának tekintem a kabaréverssel. És ami kabarét öt év alatt összeírtam, arra úgy nézek vissza, mint bérért dolgozó újságíró ötévi újságíróskodásának bekötött évfolyamaira. Mert az a kabaré: élőszóval előadott és gitáron kipengetett napilap.
***

Újfent és pláne nem érdekel, amit Zsolt úr pár hasábon át hajtogat: „én költő vagyok, te nem vagy költő”. Csak érezze magát költőnek; fiatalember. Egészségére váljék. Ha utólag rá találna jönni, hogy tévedett, billentse meg a kalapját, és szóljon udvariasan önmagához: pardon. Tévedni nem bűn. Csak malőr. Az irodalomtörténet kritikáját pedig jobb, ha nem olvassa rám. A zsűrit, ahol ezt a kritikát meghozzák, aligha fogják ebből a társaságból összeállítani.
***

Végül – amit szegény jó Ady Endre négyszemközt és nagy hegyek közt Zsolt Béla fülébe súgott rólam, odakint Csucsán, az végképpen nem érdekel. Ha Zsolt Béla olyan nagyon esküszik rá, hogy úgy volt, és ha még hozzá Ady Endre se jöhet vissza, hogy ezt az úgy-voltot megcáfolja: képes vagyok elhinni neki. De nem sietek riposztozni, hogy nekem viszont miket súgott a fülembe Ady Endre, halála előtt, alig két hónappal, ugyancsak négyszemközt, nagyon intimus beszélgetés közben. Megnyugtatom Zsolt urat, mindenkiről beszélt, de önről nem.
***

Nem, fiatalember. Én nem szoktam „névtelen cikkek mögé elrejtőzködni” és nem szoktam halott nagy embereknek imputált véleményekkel felfegyverkezni, ha hiányos a fegyverzetem. Mindenki a maga módja szerint. Én másképp szoktam. Másképp tanultam: Ady Endrétől. Ha nem igaz és nem becsületes az ügy, amiért placcra álltam: elhallgatok. De nem erőlködöm, és ha bebizonyítják előttem, hogy nincs isten, nem avval az érvvel vágom el a vitát: ”Becsületszavamat adom, hogy van isten.”
***

Több mondanivalóm nincs és nem is lesz a kisded önképzőkör számára. Önképezzék és önképzeljék be magukat továbbra is. Nagyot nőjenek.

Budapest, 1919. március 3.

Emőd Tamás
II.

Mivel azt akarjuk, hogy a polémia lezáródjék, alkalmat adunk Zsolt Bélának hogy – ha akarja – azonnal válaszoljon Emőd Tamás cikkére.

III.
Válasz a rezümére

Emőd Tamásnak nem válaszolok, mert őt nem érdekli, és ő nem ér rá.

***
Az olvasó azonban, aki ezt a hencegő acsarkodássá csámpásodott válasziratot elolvasta, elvárja tőlem, hogy ne hagyjam magamat és visszaüssek. Nem vagyok olyan temperamentumos fiú, mint Emőd Tamás, minapi cikkemben sem koncoltam, csupán demonstráltattam az anatómus higgadtságával, hogy hol a hiba Emőd Tamás költő mivoltában, és újból csak én leszek a nyugodtabb és a jobb modorú.
Emőd Tamás másról beszél, mikor a bor árát kérdik. Magáról beszél, személyi körülményeiről, privát ügyeiről ad felvilágosításokat, amelyek még oly mértékben sem érdekelnek, mint Emőd Tamás versei. Mit bánom én, hogy civil állapotának nem csekély kockáztatásával öt éven át huzakodott a katonai cenzúrával? Mi ez ahhoz viszonyítva, hogy én négy esztendeig morzsolódtam frontokon, sebet kaptam, kórházi matrácokon rohadtam, és gyűlölködtem? Emőd Tamás regresszálta magát a betiltott, pénzért faragott versért, darabért, újat írt, amelyet nem tiltottak be, de miképpen regresszálom magamat én, a tizenkilenc éves, akinek elveszett drágaságos négy esztendeje ellenére is, huszonhárom esztendősnek kell lennem?
Első cikkemből kikergettem minden személyi momentumot, és Emőd Tamás versesköteteiben vájkáltam a magam intimus dolgai helyett. De a hetvenkedő válasz nekem szegezi a vádat: a behívómentes, sorozás tiszta redakcióban ültem és Tiszát, Ludendorffot és Lukasischot glorifikáltam, mialatt ő vitézül állta a sarat a cenzúra pergőtüzében. Rosszul informálták Emőd Tamást, én kinnjártam az „aranyszénás” mezőn, és nem egyszer szerettem volna az arcába csapni Emőd Tamásnak a házilag készített csatadalt, amelyhez az én lábam trappolásából lopta a hamis ritmust, és az én verejtékemből és véremből csapolta le az antimilitarista ötven koronákat. Nekem is megígérte Emőd Tamás, hogy ha majd egyszer visszajövök, hát virágot szór elém az utca porában. Hát hol a virág, Emőd Tamás?
***

Ez azonban nem fontos, a magam dolga és csak azért teregettem ki, mert Emőd Tamás virtuskodott. Újból csak visszatérülök az objektivitáshoz, mert gyűlölködve és ordenáréskodva nem lehet ennek a kényszerű korrespondenciának végét szegni. Nem reflektálok ezért a válasz otromba és szellemtelen személyes részére, nem bizonygatom Emőd mesternek költő voltomat, de fontosnak tartom, hogy igazmondásomat Ady Endre tanúként szerepeltetésével kapcsolatosan kétségtelenné tegyem.
Nem négyszemközt és nem a nagy hegyek némaságában suttogta a fülembe Ady Endre Emőd Tamásról táplált vélekedését, jelen volt és hallotta, aki asszony legközelebb állott a költőhöz, és kívüle még egy váradi lapszerkesztő. Megbizonyosodásért hát hozzájuk fordulhat, ha azt hiszi, hogy Ady Endrével való néhányszori együttlétem örök emlékeit a kedvéért elkótyavetyélem. S hogy a kegyeletlenség bűnében se marasztaljanak el, meg kell állapítanom, hogy Emőd Tamás sodorta bele ebbe a nívótlan huzakodásba az Ady Endre nevét, és én csak közhírré tettem, hogy a gőg és a fölényes, vállrándító lefricskázás jogosult jogát Ady Endre nem Emőd Tamásnak hagyta örökül.
Hogy rólam nem beszélt, amikor már válakozott az emberektől, akik emlékezetesek és jelentősek voltak számára? Furcsállnám, ha nem így történt volna. Fiatal költőnek tartott, semmi egyébnek, és néhányszor megveregette a vállamat.

***
S hogy végérvényesen és megmásítatlanul utoljára gáncsot vessek ennek az ízetlen dulakodásnak, hát csak maradjunk Emőd Tamásnál, a költőnél.
Állja, hogy ordenáré kabarét írt, ami szerinte egyértelmű az újsággal. De írt-e vajon ebben a sanyarú öt esztendőben egyebet is, mint kabarét? Az újságíró, ha költő, miután undorral lerótta a napi riportot, belopódzik a kávéház elhagyatott sarkába, vagy hazasettenkedik a vacsora utáni vese-asztaltól, s megírja a maga néhány tiszta, legjobb sorát, amelyben nem utazik a bakfis-könnytömlőkre, nem birizgálja a röhögő tömeg rekeszizmait, nem hamisít és nem alkuszik. Szemérmes és szigorú egy ilyen vidéki költő és a pénz nem imponál neki. Nem köt kompromisszumot saját magával, engedi magán keresztülzuhogni „a kint, amelyben a szavak fogannak”, nem lazsál el semmit, ezerszer félbehagy, ezerszer újrakezd, mégsem fogja meg a dolog könnyebb végét. Itt vidéken mindenki isten, Baudelaire, Ady Endre akar lenni, és csodálatosképpen senki sem akar Emőd Tamás lenni.
Azokban a kötetekben, amelyeket a háború alatt a Singer és Wolfnerék Emőd Tamástól a kirakatba tettek, akad ugyan elvétve néhány komoly vers, de ezek 1908-ban és még jóval előbb születtek – Nagyváradon. Hol van tehát a fundamentum – amelyen megveti a lábát, amikor felém öklöz? Végezetül pedig ideiktatom az „Április” 1919 február 28-iki számában megjelent Emőd-vers egy strófáját, amelyet a költő a háború kényszerűségeitől és a katonai cenzúrától megszabadulva, civil állapotának legcsekélyebb veszélyeztetése nélkül írt, miközben „magasra hágott.” A vers címe: Román hivatalos. Botozás történik benne, és a székely góbé beszél imígyen:
Hajja kend – emígy szól – az van szabva kendre,
Huszonöt botot sóz kend a fenekemre,
Mégpeniglen úgy, hogy jó’ kiadogassa,
Sózzon ide kend, a zannya ne sirassa,
Zannya ne sirassa!
Jó isten, hát ezzel a költővel vetekedjek tovább? Néki, aki ezt a „versezetet okozta”, valljam be szeméremmel én, hogy költő vagyok? Hát ez az „a magasba hágás”? Ez az Adytól tanult tizennégy karátos forradalmi költészet? Az „elillant évek szőlőhegyén” ilyen vackort szüretelnek? Háborús líra helyett demarkációs lírát? Hát én sutba dobom a fegyvert, Emőd Tamás. Most már aztán jöhetnek vádak, lekicsinylések, felfuvalkodások, akár huszonötöt sózhat rám, kend Emőd Tamás, még azt sem mondom, hogy a „zannya ne sirassa”. Elég volt. Pássz.
Zsolt Béla

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu