Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 26 | Tóth Ágnes | Irodalom

Pokol az emeleten (résszletek a regényből)

Hullaház és társkereső

Teltek a napok, és attól függően alakultak, milyen témákkal kellett foglalkoznom és milyen panaszosokkal hozott össze a sors. De bármi történt, soha nem vittem haza a rosszkedvemet. Nem akartam ártani a gyerekeimnek. Ők máskülönben könnyebben vették az akadályokat, mint én. Valószínűleg megedződtek a számukra kimért viharokban. Most éppen egy ifjúsági táborban voltak Biharfüreden, és csak két hét múlva vártam őket haza. Így hát nagyokat lazítottam, nem kellett anynyit főznöm, mosnom és maradt időm az alkotásra is.

Verseket, majd több novellát is írtam, hiszen annyi érdekes sztorival találkoztam útjaim során, hogy kár lett volna nem megörökíteni őket. Korán feküdtem le és pihenten ébredtem. Ez jót tett a bőrömnek, az arcvonásaimnak, valósággal megfiatalodtam, ami örömmel töltött el, és vidámabban mentem dolgozni is.

Egy délelőtt az apróhirdetési osztályról izgatottan telefonáltak fel.

– Gyere le azonnal, mert megint itt van az az asszony, aki már egyszer meg akarta hirdetni, hogy eladná a hároméves kislányát kétszáz dollárért, és most megint meg akarja hirdetni, hogy eladná, de most háromszázért.

Nosza, rohantam le a földszintre, és még éppen elkaptam a nőt, aki igyekezett meglépni.

Az asszonynak öt gyereke volt, közülük kettőt a gyermekkórházban „felejtett”, két hónapja, mert otthon nem volt mit egyenek. Egyik kisfia állami gondozásban volt. A másik kettőből a nagyobbik segített otthon ezt-azt, őt nem tudta nélkülözni, de a kis pisist, ha el tudná adni jó sok dollárért, az kihúzná őket a bajból – közölte.

– Miért nem dolgozik?

– Mert rokkant vagyok, azért. A tavalyelőtt felakasztottam magam bánatomban a padláson, de nem bírt el az a rohadt gerenda és kettétört. Amikor leestem, eltört a combnyakcsontom, és rosszul forrt össze, azóta sántítok, és fájdalmaim vannak.

– És a férje mit csinál?

– Az uram munkanélküli és egy részeges disznó, aki még azt a kis segélyt is elissza, amit az egyháztól és a szociális osztálytól kapunk. Hogy verje meg az isten. Hát ezért adnám el a gyereket. És senki ne szóljon bele, mert az én gyerekem, és azt teszek vele, amit akarok.

– Csakhogy van gyámhatóság meg gyermekvédelem és rendőrség, akik gyermekkereskedelemért hűvösre teszik magát.

– Az isten verje meg – dohogott az asszony –, most mit csináljak?

– Adja meg a nevét és a címét. Holnap délben elmegyek magukhoz. Meglátom, mit tudok segíteni. Most pedig menjen haza a családhoz és eszébe ne jusson valami marhaság, mert rossz vége lesz.

Amikor az asszony sántikálva távozott, észrevettem, hogy egy ötven körüli magas férfi olyan érdeklődéssel nézeget, mint műkereskedő egy értékes és ritka festményt.

– Tegyen szemüveget, hogy jobban lásson, mondtam – de a férfi csak nevetett.

– Nem tud magyarul – közölte a barátja, aki éppen egy apróhirdetési lapot töltött ki –, de majd lefordítom neki, hogy mit mondott.

– Tegye, ahogy jónak látja – morogtam, és visszamentem az emeletre.

Az irodából felhívtam a gyámhatóságot és elmondtam, hogy egy aszszony el akarja adni a gyerekét, menjen ki hozzájuk valaki sürgősen. Aztán megadtam a család nevét és címét.

Az asztalomon egy értesítés várt. Tizenegyre a kórház hullaházába kellett mennem. Négy hónap után most találták meg annak a huszonkét éves fiúnak a holttestét, aki februárban megszökött a fogdából, és akire üldözés közben rálőttek a zsaruk. A fiatalember a Körös fagyos vizében kötött ki, és mostanig nem került elő.

A szülők feljelentették a rendőröket, azzal vádolva őket, hogy az előzetesen fogva tartott gyermeküket a folyóba ölték.

A sajtótájékoztató azt hivatott tisztázni, hogy találtak-e golyót a fiú holttestében, és annak következtében zuhant-e a folyóba vagy pedig önszántából ugrott a vízbe.

A rideg, vasrácsos ablakú teremben olyan elviselhetetlen bűz volt, hogy mindenki a szája és orra elé kapta a kezét, zsebkendőjét. A fémasztalon egy felismerhetetlen tetetem feküdt nyakig letakarva, csak a keze lógott ki, amiről már lerohadt a hús. Halálfejszerűre sorvadt koponyáját, arccsontját fekete sár vagy iszap fedte. Szemüregéből a halak kiették a szemét.

Iszonyú volt. El is fordítottam a tekintetemet és a medúzaarcú kórboncnokot néztem, aki felolvasta a jegyzőkönyvet, mely szerint nem találtak golyót a testben, sem golyó ütötte nyomot, tehát a fiú önszántából vetette magát a folyóba. A rendőrség ezzel lezárja az ügyet. És mossa kezeit.

Úgy éreztem, rögtön elhányom magam. A torkom teljesen kiszáradt, és csak egy iszonyúan büdös szag telepedett meg rajta. Rohantam, ahogy csak bírtam. Ahogy leértem a főutcára, bementem egy cukrászdába, hogy vegyek egy üdítőt, de nem volt nálam pénz. A nagy sietségben a szerkesztőségben felejtettem a pénztárcámat, így hát továbbindultam. A nap hétágra sütött és majd elájultam, amikor hirtelen ötlettől hajtva betértem a Barátok templomába, ahol hűvös csend fogadott. A szenteltvíztartóból vizet merítettem, és mohón ittam, aztán megmostam az arcomat, majd beültem az egyik padba, és mélyeket lélegeztem, míg jobban nem lettem. A szájüregemet átjárta a szenteltvíz enyhén sós íze, és rögtön tudtam, hogy most valami megismétlődött. Ebben a templomban voltam elsőáldozó. A szentelt ostya a szájpadlásomra tapadt, a mise végéig sem bírtam a nyelvemmel lekotorni, ezért kifelé menet beleittam a márvány szenteltvíztartóba, és ugyanezt az ízt éreztem. Mintha megállt volna az idő. Elmosolyodtam. Milyen jó tudni, hogy itthon vagyok. Néztem a Szűzanya szobrát, mely semmit sem vesztett szépségéből az évtizedek során, lassan hozzá léptem és mondtam egy imát a szerencsétlen ifjú lelkéért.

Éjjel rémálmok gyötörtek, másnap pedig még mindig a halott fiú hatása alatt voltam.

Néztem a két férfi kollégámat, akik elterpeszkedve ültek az íróasztalnál, és híreket szedtek le a rádióból, meg a színes magazinokból. Telefonon érdeklődtek a közintézmények híreiről, sajtótájékoztatókról, és messzire elkerülték az élet sűrűjét.

– Hányingerem van, ahogy elnézlek benneteket – kiabáltam. – Tudjátok, mik vagytok? Egy rakás, magát férfinak nevező hímnemű, akik nap mint nap csak tespednek a szerkesztőség székein, de egyik sem emeli fel a seggét, ha rázós ügyről van szó! – Ó, minek is emelné fel. Jól tudja, hogy megteszi helyette egy nő. Egy hülye, aki elmegy a hullaházba, a nyomornegyedekbe, a híd alá, a szipósok, drogosok és hajléktalanok közé, a pszichiátriai intézetekbe az őrültekhez, a cigánytelepekre, az AIDS-esek és tébécések meg a veszettül ugató kutyák közé, és még veszélyességi pótlékot sem kap! Hát én ezt nem csinálom tovább, az tuti! Fel fogok mondani! – Azzal kiléptem a folyosóra, és bevágtam magam után az ajtót, hogy csak úgy döngött.

Ekkor lépett hozzám egy jól öltözött őszülő férfi és megszólított.

– Ne haragudjon az újságírónő – de nehéz helyzetben vagyok.

– Akkor már ketten vagyunk – feleltem.

– Egy társkereső iroda vezetője vagyok, és szükségem van az ön segítségére.

– Ne mondja. Meg vagyok lepődve, hogy ilyen változatos tempóban zajlik az életem. Tegnap hullaház, ma házasságközvetítés. Szóval?

– Tudja, van nekem egy külföldi ügyfelem, akinek van Váradon és az országban pár vállalkozása. Már nyolc hónapja nyaggat, hogy szerezzek neki egy szép és okos nőt feleségnek, de eddig egyik sem tetszett neki, akit bemutattam. Most azt mondta, hogy megtalálta az igazit, és vegyem rá, hogy találkozzon vele, és ha a nő szabad és akarja is, ő elveszi feleségül.

– És mit tudok én tenni? – tettem fel a költői kérdést.

– Találkozzon vele! – kért az ember.

– Na de miért?

– Mert maga az a nő! Kérem, ne tiltakozzék, higgye el, ha összejön a dolog, mindketten jól járunk. Maga hozzámegy egy gazdag pasihoz, akinek Monacóban villája, Párizsban két kiállítóterme van, én meg, ha összehozom magát vele, egy olyan nagy összeget kapok tőle hálából, amiből fejleszthetem az irodámat.

Az anyját! – gondoltam. – Szóval itt kínálja a jóisten nekem tálcán a nagy lehetőséget, éppen amikor a legnagyobb szarban vagyok, és én még képes leszek kiverni a kezéből azt a tálcát.

– Nem akarok férjhez menni, és nem akarok találkozni az illetővel – mondtam, de abban a pillanatban bekanyarodott a folyosó végéről egy nagy csokor virág, mögötte az ötvenes pasival, aki az apróhirdetési osztályon úgy megbámult.

– Paul – mondta a férfi, és felém nyújtotta a kezét.

Bemutatkoztam én is, és arra gondoltam, vajon hogyan fog kommunikálni velem az ipse.

Paul románul szólt hozzám, meghívott egy kávéra, én pedig vettem a blézeremet és mentem.

Kicsit megbámultak az emberek, mert félig olaszul, félig románul és kicsit franciául értekeztünk. Megtudtam, hogy ötvenkét éves és özvegy. A felesége három éve halt meg rákban. Két nagykorú, férjezett lánya van. Üvegdíszműves vagy keramikus, ezt nem értettem tisztán, és két kiállítóterme van a francia fővárosban, meg egy szép emeletes kis nyaralója Monacóban a tengerparton. Feleséget keres itt magának, és szeretne még találkozni velem, mert nagyon megtetszettem neki.

– Miért éppen Romániából választana feleséget magának? – érdeklődtem.

– Mert nálunk a nők nem akarnak férjhez menni. Jobban szeretik a függetlenséget, és ha mégis férjhez mennek, csak érdekből teszik. És úgy hallottam, hogy itt a nők becsületesek és háziasak.

Másnap egy piros Peugeot-val jött értem a szerkesztőség elé. A kollégáim ugrattak is, és mondták, ha beszállok, ki se szálljak Párizsig. Én meg nagyon mérges voltam, mert sokat gondolkoztam az éjjel, és úgy éreztem, nagyon idegen nekem ez a rókaképű francia.

A Hotel Continental teraszán kávéztunk, és konyakot ittunk hozzá. Paul elmondta, hogy Romániában szerzi be az üvegtárgyak gyártásához szükséges alapanyagot, és van egy váradi üzlettársa is, akivel az apróhirdetési osztályon volt. Ha akarok, attól kérhetek információt róla.

Aztán a téma meredek irányt vett, ami kezdte bennem felzavarni a vezérhangyát.

A férfi megkérdezte, hogy járok-e rendszeresen templomba, mert az nagyon fontos, és el is várja tőlem. Közöltem vele, hogy nem gyakorlom a vallásomat, és csak akkor térek be a templomba, ha úgy érzem, szükségem van rá.

Ezen nagyon megrökönyödött, és felszólított, hogy ezen a szokásomon sürgősen változtassak, és imádkozzam többet, majd közölte, hogy nagyon furcsa nőnek tart, már csak azért is, mert román állampolgár létemre egy magyar nyelvű újságba írok cikkeket. Szerinte ez egyáltalán nem helyes. Mert micsoda dolog az, hogy valaki Romániában él, és közben egy idegen nyelvű lapnak dolgozik, ahelyett hogy a román sajtót gazdagítaná a riportjaival.

Nos, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Igazán igyekeztem finoman csapni az asztalra, nehogy kárt tegyek a finom metszésű poharakban, amikor azt kiabáltam a franciának, hogy az a lap, amibe írok, nem idegen, mert magyar, éppolyan magyar, mint én magam!

Ezek után úgy éreztem, nincs több mondanivalóm, és nem akarom többet látni az idegent, akivel semmi közös dolog nem fűz össze, és aki máris uralkodni akar fölöttem, megmondva, hogy mit tegyek és mit ne. Felálltam, letettem az asztalra egy százast, és mielőtt a francia magához tért volna a megrökönyödésből, sietve távoztam.

Éjjel arra gondoltam, hogy jól cselekedtem. Mert mi a nagy büdös francot csinálnék én ott Monacóban vagy Párizsban, ahol nem ismerem a nyelvet, és ki nem állhatom a férfit, aki feleségül vett? És mi lenne, ha a bőség láttán rám törne a dili, és földhöz vagdosnám az értékes kínai vázát és kristálytárgyakat, mert eszembe jutna, hogy az átkos román rendszerben három napig álltam sorba egy tekercs vécépapírért és hat darab csirkelábért, miközben a francia miden nap finom papírral törölte a seggét, és a hűtőszekrényében hústól és más finomságoktól roskadoztak a polcok! És ha a férfi megkérdezné, hogy mitől vagyok ennyire kiborulva, nem tudnám idegen nyelven elmagyarázni; de ha el tudnám is, a nyugati mókus nem értené meg, nem érezné át. Mint ahogy a budakeszi barátaim sem értették meg 89-ben, hogy azért nem tudok vajas kenyeret és szalámit adni nekik, mert nem kaptam, és azt kérdezték, miért nem mentem át egy másik üzletbe vajat és szalámit venni. Nem bírták megérteni, hogy ott sem volt, és sehol az egész kurva országban nem volt. Nahát!

Akkor inkább kiülök ide a tömbház előtti kispadra a rokkant lépcsőházfelelőssel, és magyarul szidjuk a román rendszert, miközben tökmagot rágcsálunk, aztán én az anyanyelvemen, szép magyar szóval megírom, ami a szívemet nyomja, és arra gondolok, hogy ilyen fenséges földi örömökben Párizsban sose lett volna részem!

A társkereső iroda vezetője még kétszer felhívott, de elküldtem melegebb éghajlatra a francia ügyfelével együtt. Ezzel lezártam a témát és többet nem is foglalkoztam vele.

Foglalkoztam viszont azzal a szerencsétlen ötven év körüli férfival, aki a bejelentők szerint már másfél napja feküdt eszméletlenül a város legforgalmasabb részén, egy talpalatnyi zöld füvön, két buszmegálló között, és miközben percenként húszan is elmentek mellette, senki sem segített rajta, csak egy harmincas férfi egy rúgással, mert megbotlott benne. Valószínűleg mindenki azt hitte, hogy részeg. Amikor kimentem a helyszínre, az eszméletlen ember már alig lélegzett. De nézzük, mi történt ezután.

Életmentő (tor)túra
1993. szeptember 12.

Azonnal hívtam a mentőt, de amikor kiderült, hogy egy névtelen emberről van szó, akinél nincsenek iratok, a mentősök igencsak morogtak, mondván, hogy a kórházak nem szívesen fogadják a „szociális eseteket”.

– De hát itt egy ember életéről van szó – háborogtam, és követeltem, hogy azonnal jöjjenek ki a bemondott címre.

Csak egy fél óra múlva érkeztek meg. Ennyi idő alatt gyalog is ideérhettek volna.

– Márpedig mi nem nyúlunk hozzá, maradjon ott, ahol van! – mondta a mentőasszisztens. – Nem akarunk kórházról kórházra járni vele, pazarolva a benzint és a drága időnket, mert az ilyeneket egyik egészségügyi intézmény sem fogadja be.

Felszisszentem. Azt hittem, rosszul hallok.

– Mi az istennyila folyik itt?! – kiabáltam. – Hát mik maguk? Életmentők vagy halált osztók? Most pedig bevisszük! – acsarkodtam, és elővettem egyetlen fegyveremet, az újságíró-igazolványt.

– Ha nem viszik be azonnal, olyan cikket kanyarítok magukról, hogy zengeni fog tőle az egészségügyi miniszter füle, és akkor mehetnek sintérnek!

– Rendben van – mondták mentősék, és hordágyra tették az ismeretlen beteget. Elég piszkos volt szegény, sajnálták is a tiszta lepedőt alóla.

– Indulhatnak – mondtam –, és be akartam csukni a kocsi ajtaját, amikor újabb meglepetés ért.

– Azt már nem – morogta az asszisztens. – Maga nélkül, hölgyem, egy tapodtat sem megyünk sehová. Már csak azért sem, hogy bebizonyítsuk, hogy nem embertelenségből akartuk itthagyni a szerencsétlent, csupán az elkövetkezőkben ránk váró megalázó és időt pocsékoló séta miatt, melynek folyamán egyik kórház a másiknak fogja passzolgatni a beteget.

Bemásztam hát a kocsiba, és leültem az ismeretlen mellé, mint egy kedves rokon.

14 órakor landoltunk a Pszichiátriai Intézet előtt. Hogy miért pont itt? Mert csak ez a kórház fogadott be minden szerencsétlent. Tehát beteggel ki a kocsiból, be a sürgősségire. Ügyeletes orvos jött, megvizsgálta az embert, majd továbbküldte.

– Menjenek vele az ideggyógyászatra, mert agyvérzésre gyanakszom. Mondják meg, hogy gerincvelői folyadékot kell venni tőle.

Beteggel ki a Sárga Házból, le a lépcsőn, ki az utcára.

– Nem szállok be – közöltem –, mert félóra múlva fontos megbeszélésem van, tehát megyek. – Vigyázzanak a betegre – mondtam és indultam volna, amikor azok letették a hordágyat betegestül a járdára.

– Ha nem jön tovább velünk az újságírónő, akkor itt hagyjuk az embert! – közölték harciasan, és látszott, hogy nem viccelnek. Meghűlt bennem a velő. Pár másodpercig tanácstalanul kapkodtam levegő után, aztán beletörődve sorsomba bemásztam a kocsiba. A beteg is mellém került, mint egy hűséges kísérő, és indultunk tovább.

14 óra 15 perc. Megkezdtük a várakozást az ideggyógyászaton az eszméletlen, egyre erősebben remegő, sokkos állapotba került emberrel, akinek a szájából nagy nehezen sikerült kiszednem egy félmaroknyi fűcsomót, és lemosnom az arcát a saját hímzett zsebkendőmmel. Az aszszisztensnő finnyásan nyúlt a férfihoz, pedig még a cipőjét és a zokniját is én húztam le a személyzet helyett.

– Milyen nyelven beszél a páciens? – érdeklődött tőlem a nővér.

Ekkor tört ki belőlem a nevetés, és csak nevettem, nevettem, sőt hahotáztam, és az oldalamat fogtam, miközben félig nevetve és félig sírva kiabáltam a megrökönyödött nővéreknek, hogy természetesen törökül beszél a kedves beteg. TÖRÖKÜL! És még azt is kiabáltam, hogy Madas doktor a 6-os kórházból azt üzeni, ne szarakodjanak sokat, hanem vegyenek a férfitól gerincvelői folyadékot, amilyen gyorsan csak lehet.

14 óra 25 perckor kiküldtek a kezelőszobából, és megkezdték a beteg punkciózását.

Idegesen járkáltam a klórszagú alagsori folyosón. A torkom kiszáradt, hányingerem lett és pisilnem kellett, megkerestem hát a vécét. Amikor kézmosás után elzártam a csapot és felnéztem, a tükörből egy idegen nő tekintett vissza.

Már 14 óra 45 perc volt. Kicsit sokáig tart a punkciózás – morfondíroztam. Ám ha többször szúrták meg, amíg eltalálták a megfelelő helyet, akkor nem is olyan sok ez az idő, vigasztaltam magam.

Végre nyílt az ajtó.

– A gerincvelői folyadék véres – közölte a nővér. – Tovább kell menniük. Ezt vigyék magukkal – mondta, és a kezembe nyomott két bedugaszolt kémcsövet, amiben az idegen zavaros gerincvelői folyadéka volt. – Előbb a 2-es kórházba menjenek. Ott majd megvizsgálják, de valószínűleg kapnak egy átutalót a Megyei Kórház idegsebészetére, mert nincs kizárva, hogy a betegnek koponya-, illetve agysérülése van. Ki tudja.

Hogy én nem tudtam, az biztos. Csak azt tudtam, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, és azon csodálkoztam, hogy a beteg még nem halt meg.

Elindultunk a 2-es kórház felé, de a férfi egyre rosszabbul lett. Alig bírtam lefogni, olyan sokkos állapotban volt. Teljesen rá kellett feküdjek és átöleljem, hogy le ne essen a hordágyról.

– Nem megyünk a 2-es kórházba, azonnal álljanak meg! – kiabáltam veszettül a mentősöknek. – Még egy bürokratikus út, és a pasasnak kámpec. Már a végét járja.

Fordultunk a kocsival, és egyenesen a nagykórház felé vettük az irányt.

15 óra 15 perc. Megérkeztünk végre a Megyei Kórház sürgősségi osztályára.

A beteg öntudatlan volt, kifordult a szeme, és rettenetesen rángatózott, remegett, véres nyál csordogált a szája szélén. Amikor a főnővér megnézte, felismerte. Mint mondta, falubelije, és a nevét is tudta. Azonnal telefonált és lehívatta az osztályról az orvost. Így aztán két üvegcse gerincvelői folyadékkal és némi személyi adattal gazdagabban hagytuk a szerencsétlent a Megyei Kórházban, ahol nem fogadták kitörő örömmel, már csak azért sem, mert tudták, a városban nem lévén több kórház a szülészet-nőgyógyászaton kívül, már nem tudják továbbküldeni…

15 óra 35 perckor elhagytuk végre az utolsó kórházat.

Lekéstem egy fontos megbeszélést, de lehet, hogy ezzel sikerült megmentenem egy ember életét. A kezemet görcsösen ökölbe szorítottam, mintha még most is a két üvegcse gerincvelői folyadékot markolnám, aminek laboratóriumi vizsgálatától függött a beteg diagnózisa. Kimerülten és nagyon rossz lelkiállapotban robogtam a mentősökkel a központ felé, miközben arra gondoltam, hogy a román egészségügy nem csak anyagiakban, gyógyszerekben és orvosi műszerekben szenved hiányt, sokkal inkább az egészségügyi káderek emberségében.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu