Kulturális folyóirat és portál

2013. október 16 | Szilágyi Aladár | Művészet

„A plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”

Műveiből a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészeti Tanszékének szervezésében nyílt kiállítás Nagyváradon a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban. Az Albániában tartózkodó művész nem tudott eljönni a vernisszázsra, viszont sikerült skype-kapcsolatba lépnünk vele, s a technikának hála beszélgetésünk lélekközeli találkozássá melegedett.

Pályafutása a rendszerváltás előtt kezdődött. Művei azonnal felismerhetők, annak ellenére, hogy sokféle technikát alkalmaz. Saját ötlete a színezett só-liszt gyurma plasztika, majd később a festett pirogránit, s az ezekről készült objektfotó. Kulturális és politikai témákat dolgoz ki, gyakran groteszk, abszurd ötletekkel. 2008-ban megalapította a Magyar Plakátmagány Társaságot. Pilinszky János nyomán az egyre nyilvánvalóbb emberi és alkotói magárautaltságra hívja fel a figyelmet. Kevés olyan művész van Magyarországon, akinek a nemzetközi elismertsége és népszerűsége összevethető volna Pócs Péterével, Mexikótól Japánig. Művészetére jellemző a tárgyias narráció, metaforái olykor bizarrnak, szürreálisnak hatnak, de mindig felkeltik a figyelmet. A kulturális plakáttól a politikain át a közéleti hirdetésig minden típusú falragaszban autonóm módon, a karakterének megfelelő önkifejezés eszközének használja a plakát műfaját.

Szilágyi Aladár: Soklaki ember vagy, ösztöndíjasként éltél Olaszországban, majd érett művészként Dániában is, mostanában pedig… Albániába, Tiranába kerültél. Felvázolnál néhány dolgot erről a három életteredről?

Pócs Péter: Így nem pontos a kép, fél évig voltam ösztöndíjas Olaszországban, négy évet éltem Dániában, de nagyon sok időt töltöttem Mexikóban is. Ezek a színterek számomra rendkívüli lehetőségek voltak, van olyan köztük, ami nekem köszönhető, van, ami a feleségemnek, aki a diplomáciában dolgozik. Ami nekem köszönhető, az az olaszországi ösztöndíj, a Római Akadémián, ez életemnek a korai szakaszában, 1990-ben, meghatározó időszak volt. Nagyon-nagyon szerettem az egyetemes művészet gyűjtőerejével találkozni, annak egyik legizgalmasabb helyén élni. Dániába a feleségem révén kerültem. Az az ország azért volt izgalmas, mert találkozhattam a skandináv kultúrával, a skandináv designnal, egy olyanfajta minimalista, a funkcionalitásra törekvő művészettel, főleg az iparművészet terén, amely követendő, érdekes. És egy olyan országban, amely gazdag, protestáns szemléletű mindenféle vonatkozásban, az anyagiakat, a dolgoknak a megbecsülését illetően. Maga a táj, a vidék is izgalmas egy magyarországi embernek, olyan ország, amelyik szigetekből áll, víz veszi körbe-körbe, ahol az emberek együtt élnek a természettel, s a természet nagyon fontos dolog az életükben, annak a védelme, szeretete, a benne való élés, az ottani éghajlati viszonyok. Mexikót az ott nyert plakátdíjaim tették izgalmassá. Ennek köszönhetően folyamatosan visszahívtak, előadásokat tarthattam, taníthattam, mesterkurzusokat, workshopokat vezethettem. Mexikó szinte valamennyi városát végigjártam, így volt alkalmam megismerni az országot. Ott nagyjából két évet tartózkodtam. Mexikó és Dánia a két véglet. Az egyik a latin kultúra, az élet szeretete és igenlése, bensőséges, kitárulkozó, nyitott, emberszerető, meleg közeg, nemcsak a hőmérséklet, hanem az emberi viszonyok miatt is. Dánia mindennek az ellenkezője. Mind a kettő nagyon szerethető. Dániában nagyon élveztem azt a fajta következetességet, megbízhatóságot, amire az ember mindig számíthatott. Ha azt mondom, hogy bérelek egy lakást – hogy egy alapvető emberi probléma felől közelítsem meg a dolgot –, akkor biztos lehetek abban, hogy nagy meglepetés nem fog érni a lakhatóságot illetően. Az biztos, hogy funkcionális, az adott térben a lehető legjobban be van rendezve, fel van szerelve, és működőképes. Mexikóban már nem ugyanez a helyzet, viszont végtelen szeretettel, bár nem annyira jó szaktudással viszonyulnak a dolgokhoz, a „még ráérünk”, a „majd meglátjuk” mentalitás a jellemző. Ilyen értelemben Albánia hasonlít Mexikóhoz. Az albán emberek végtelenül nyitottak. Tiranába a feleségem révén kerültem, aki mint diplomata végül is Tiranát választotta. Igaz, hogy skandinavisztikus, de lehetőség Skandinávia felé nem adódott, a többi lehetőség közül ez tűnt a legnehezebbnek, mégis a legizgalmasabbnak. Ebben a vonatkozásban nem csalatkoztunk, mert az ország valóban csodálatos, a tenger és a hegyek, amiket be fogunk járni, de a kisfiam ezt még nem nagyon akceptálja. Ami nehéz ügy, az a kultúra. Egy olyan országban, amely hosszú időkig elvágta magát a külvilágtól, ahol a kulturális emlékek, hagyatékok két-három országhoz köthetők, ott elég nehéz helyzet alakult ki. A felszabadulásukat, a rendszerváltást követően a szó szerint értendő vadkapitalizmust éli az ország, ennek bőven lehet érezni a nyomait. Ez az életnek egy olyan relációja, amivel nem kell feltétlenül találkoznom, mégis szembesülök vele. Ami az emberi kapcsolatokat illeti, azok jól működnek, kedvelem az albán embereket.

Sz. A.: Méltatóid többször megfogalmazták, és gondolom, ezt te magad is vállalod, hogy művészetedre nagy hatással volt egyrészt a lengyel plakátkultúra, másrészt a japán színes grafika. Így van ez?

P. P.: Így van. Amikor a pályámon indultam, ötvös szakon végeztem, aminek én nagyon sokat köszönhetek…

Sz. A.: A plasztikai tapasztalataidat?

P. P.: Pontosan erről van szó, az anyagokkal való ismeretségemet, az anyagszeretetet. Hiszen az ötvösségben anyagokat kombinálunk, az üveg, a zománc, a fém, a fa, a csont, a bőr mind az ötvösművészetnek a szerves része. Annak idején mi így tanultuk a klasszikus ötvösművészetet. Innen jött az anyag szeretete és a több dimenzióban való gondolkodás. A másik befolyásoló tényező: a művészeti gimnáziumot követően, miután nem vettek fel az egyetemre, a plakáttal kezdtem el foglalkozni, aminek meghatározója a lengyel plakátművészet volt. Rengeteget jártam Lengyelországban, ami a gondolkodásomat is determinálta. Annak fontos összetevője, ami az ember habitusából fakad, a direkt közlési vágy, az emberek provokálása, a gondolatoknak a kikényszerítése – ez volt az egyik alap. S ehhez stilárisan, az ember személyiségéből fakadóan – hogy a japánok is benne legyenek a dologban –, egyfajta letisztult, linómetszetszerű, ahogy én szoktam fogalmazni: emblematikus gondolkodás is hozzájárult. Ami a lengyelektől jött, az egy erős képi világ, irrealista, szürrealista valami. Ezek között kellett választanom. Amikor plakátokat kezdtem tervezni, olyan jelszerű gondolatsorral indítottam, ami manapság már divatos és hatékony. A „divat” szót nem nagyon szeretem, mert nem szeretem, hogy a fiatalok trendekről beszélnek, trendeket követnek, holott az a jó, ha te magad válsz trenddé, akkor viszont már nem leszel „trendi”, mert ha sokáig magadat hordod, te nem leszel már divatos. Tehát kialakult bennem ez a vizuális, nagyon erős, képi, szürreális, bizonyos értelemben naturalista gondolkodás. Miután elkezdtem ezt az egészet művelni, szépen lemaradt a jelrendszer, a fametszetre redukált valami, egy másfajta képi kifejezésformát próbáltam kitalálni. Aztán jött a háromdimenziós dolog, ami akkor számomra a legadekvátabb lett. A technikát magát különben a lányaimtól loptam el, ezt a só-liszt gyurma dolgot az óvodából hozták haza: nézd, papa, mit csináltunk, és észrevettem, mennyire izgalmas. Ugyan tudtam már erről, de annyira triviálisnak tűnt, hogy az eszembe se jutott, akkor ugrott be, hogy ez milyen baromi jó anyag. Nem volt szándékom teljesen kilapogatni, ahogy ők kilapogatták a karácsonyfadíszeket, a kis angyalokat meg a kis figurákat, amiket ebből meg lehet formázni. Rájöttem a magam örömére, hogy a gyurmát lehet – mint egy kenyeret – duzzadó, élő, mozgó, a saját maga karakterisztikáját megcsináló valamiként is használni.

Sz. A.: Annyira jellegzetesek ezek a Pócs-művek, hogy ha eltitkolnád a nevedet, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ez a te „bűnöd”…

P. P.: Az ember nyilván rá is játszott erre a dologra, meg kellett találja az anyagnak megfelelő kifejezési formát. Hiába akartam volna ebből valamiféle naturalizmus felé utat törni, nem lehetett, mert ez az anyag olyan, hogy egyszerűen nem áll meg. A kenyérnek is olyan formájúnak kell lennie, hogy kosárba tehessék, mielőtt a lapátra helyezik és bevetik a kemencébe. Előbb a gyurma kérge szilárdul meg, és kezd befelé szikkadni és megérni. Ezért is volt nehéz a só-liszt gyurmával bánni, mert sok idő kellett ahhoz természetes körülmények között, hogy kívül legalább a kérge megszáradjon. Ezt az ember igyekezett gyorsítani, hogy utána lehessen festeni. Ettől még mindig képlékeny maradt, volt úgy, hogy hónapokra rá belül még lágy volt, sérülékeny, törékeny, akármit nem lehetett belőle megcsinálni. Dolgozni akkor lehetett vele, amikor megtaláltam a képlékeny só-liszt-víz jó arányát. De akkor is maradt benne egy groteszk valami: az anyag elmászott…

Sz. A.: Tehát kidolgoztál egyfajta „titkos” receptet?

P. P.: Ha túlsózom, akkor egyrészt a kristályok képtelenek felolvadni – lásd az erdélyi sóbányákat vagy a sós tavakat –, másrészt nem gyúrható. Ha keveset teszek bele, akkor viszont nem adja a kellő konzisztenciát.

Sz. A.: A pirogránit milyen anyaglehetőséget kínált?

P. P.: A pirogránit a gyurma után következett. Rájöttem, én olyan műveket készítek, amelyeknek az eredeti darabjai nagyon sérülékenyek, hamar az enyészeté lesznek, ha nem vigyázok. Nehezen szárad, s korlátozott, hogy mit csinálhatsz belőle. Az, hogy egy éles formát, egy sarkot képezzél, ebből az anyagból lehetetlenség. Mivel rengeteget jártam a nemzetközi kerámia stúdióba, a megoldás mindig is érdekelt, hiszen minden anyag foglalkoztat. Ezt az apámtól örököltem, aki valódi székely ember volt, fúrt-faragott, az anyagot nagyon szerette, ismerte. Az első leckéket az ő keze alatt kaptam.

Sz. A.: Majd jöttek a kecskeméti tapasztalataid, hiszen ott évtizedek óta működik egy erős műhely?

P. P.: Igen, ott hosszú ideig éltem. 72-től 90-ig Kecskeméten laktam. Vagy a kerámia stúdióban tanyáztam, vagy a Katona József Színházban. Jó kultúrközeg volt, így elviselhetőbb volt az élet. Sokat dolgoztam a kerámiastúdiónak, a logójukat, kiadványaikat, katalógusaikat, plakátjaikat én terveztem, dolgoztam a színháznak is. Visszatérve a pirogránitra: a stúdióban jöttem rá, hogy ez a K2 nevezetű anyag, ami a samott-tégla anyaga, ez a legjobb számomra. Mert az apró, kis köveknek köszönhetően az anyag felborzolható, de megfelelő szerszámmal egészen simává is képezhető. Viszont egyrészt a lenyaltságot mindig utáltam, másrészt az nem igazán fotogén felület, megcsúszik rajta még a fény is. Ezek a durvábbak pedig szeretik, magukba ragadják a fényt, fotózhatók. A gyurmának is sok gondot okozott a fényessége, azt el szerettem volna kerülni. Ilyen értelemben a pirogránittal könnyebb volt dolgozni, gyorsabban száradt, ha nem lett kiégetve, de ki is égethettem. Igaz, akkor újra kellett festeni az egészet. Rájöttem, hogy minden anyag számításba jöhet, lehet üveg, tűz, víz. Elkezdtem „színpadokat” gyártani. Színpadokat, szereplőkkel, hátterekkel.

Sz. A.: Mindehhez elengedhetetlen volt, hogy ráéreztél a fotózásra is. Hogy úgy mondjam, a fotómanipulációknak, a trükköknek az ismeretére.

P. P.: Ez igaz, de hozzátartozik a tisztességhez az is, hogy bevalljam: bár én is számtalan fotókamerával rendelkezem, de soha nem volt olyan kamerám, ami a magam által szabott igényeknek megfeleljen. Hogy miért volt fontos a felbontás, a minőség, a kép nagysága? Azért, mert elhatároztam, hogy a megrendelőnek azt mondom, nézzük csak meg az elődeinket: a plakát mindig egy bizonyos formát és méretet jelentett. Nem tervezel nekünk egy plakátot – kérdezte, mondjuk, a színház igazgatója –, de csak A2-ben tudjuk kinyomatni? Ne hülyéskedjél – válaszoltam –, az szórólap lenne, nem plakát. A plakát az egy sajátos gondolkodási forma, az egy bizonyos dimenziót igényel, egy distanciát a befogadó és a mű között. A plakátot nem lehet közelről nézni, az messziről kell pofán vágja az embert, a mérete hetvenszer száz centiméternél kezdődik. Nem voltam hajlandó kisebb formát csinálni, sokszor ezért megszakadt a kapcsolat, vagy nem jött létre semmi. Igen, nagyon tetszik az ötleted – mondták –, de csak ekkorát nyomtatunk ki. Hány ezer darabot? – kérdeztem rá. Ötezret. Rendeljetek inkább ötszázat, mondtam, hatékonyabb lesz. Volt, amikor sikerült rábeszélnem a megrendelőt, volt, amikor nem. Aztán jöttek a grafika utáni plakátok, a fotó alapúak, ahhoz pedig olyan méretű diapozitív kellett, amit csak nagy stúdiókamerával lehetett megcsinálni. De voltak barátaim, az egyik Walter Péter, akivel kezdtem, majd Haris László fotóművész, mind a kettő kitűnő szakember. A lényeg, hogy mindig ők fotóztak, mindig ott voltam a fotózásnál, én állítottam be a kamerákat, a fényeket is, elfogadva az ő tanácsaikat is. Tény és való, azokat a jó minőségű fotókat, diapozitívokat ők készítették.

Sz. A.: Azt is észrevettem, hogy jó néhány munkádon fontos szerepe van a rajznak is.

P. P.: Egy Henryk Tomaszewski nevű híres plakáttervező, akit szellemi mesteremnek tekintek, azt mondja: az a jó plakát, amelyik az aktualitását elveszíti, a tartalma már nem érvényes, de a vizuális értékei megmaradnak. Például egy híres plakátjára, a Henry Moore-plakátra gondolok. Ha a kiállítás dátuma, címe el is vész, nem számít, a Henry Moore továbbra is „plakátosan megfogalmazva” Tomaszewski-műként él az emlékezetemben. A másik dolog: az a jó plakáttervező, aki a képzőművészeti technikák mindegyikében otthonosan mozog. Ez nem biztos, hogy médiás tudást feltételez. Otthonosan kell mozogni a rajz, a festészet, a fotó, a tipográfia, a szobrászi érzékenység terén. Nem az én tisztem meghúzni a vonalat, hogy Pócs Péter mennyire jó rajzoló. Nota bene: szerintem nem vagyok annyira jó grafikus, mint amilyen jó grafikusokat én szeretek. A jó művész tudja, mi az, amiről nem szabad beszélnie, hogy ne árulja el magát. A rossz művész előhozakodik azzal is, amit nem tud.

Sz. A.: Másik fontos Pócs Péter-elem: a térképzésnek a magas fokú mesterségbeli tudása. Láttam, időnként rafináltan játszol vele, ha kell, afféle tribádszerű képződmények is kikerülnek a műhelyedből.

P. P.: Kitaláltam egy világot, kérdés, hogy ezt a világot hogyan tudom berendezni az adott témának megfelelően. Az embernek ilyenkor számtalan ötlete támad, azokat sokféle szempontból analizálja, hogy amit kitaláltam, megfelel-e annak, amiért ezt az egészet megcsinálom. Másrészt technikai korlátok is vannak. Ha bármilyen befogható méretben van megjelenítve, az erősen beég az embernek az agyába. Nálam úgy kezdődik, még hozzá se kezdtem, hogy meggyúrjam, már három dimenzióban ott van a fejemben. A skiccek alapján legyártom a maketteket, a tárgyakat, közben az egészet elmozdítom a „jó” felé, vagy levágok belőle, igyekszem megálmodni, kitalálni, legyártani a hozzá való elemeket, úgy, hogy fényképezhető is legyen. Mire gondolok? Terveztem, készítettem számtalan olyan plakátot, ahol a tárgyak nem a lábukon állnak, hanem fel vannak függesztve, be vannak lógatva, akár egy zsinórpadláson. Az egész úgy működik, mint egy színpadi díszletrendszer. Nyilván a tudatalattiban ez is előjött nálam, mert baromi sokat jártam színházba, addig is, amíg nem foglalkoztam ezzel a dologgal. Imádtam a színpadon ülni a díszletesekkel, jelmezesekkel együtt, mindenkivel beszélgetni, a rendezőn túl is. És ezek jöttek elő. Többfajta síkban, többfajta rendszerben, ami van, azt olvasom össze a fénykép által. Eldöntöm, hogyan lógatom be, hogyan tüntetem el a tartóelemeket, amik kiretusálhatók, kivehetők, hogy ne legyen ott az árnyékuk. Nem tudom, észrevetted-e – azt is fontosnak tartom, hogy soha ne készítsek olyan háromdimenziós plakátot, amelyiknek az elemeit photoshopban rakjam össze. Tehát az alap az mindig egy. Előfordult, hogy nem sikerült megoldanom jól, nagyon sietnem kellett, mert általában a megrendelők kevés időt adnak erre. Ez pedig legalább két-három hetes, nem permanens, de fejben intenzív munka volna. Az idő rövidsége miatt előfordult, hogy a szövegeket nem tudtam úgy rátenni, nem tudtam megoldani a tipográfiát, hogy elégedett legyek vele. Mindig is a kézzel írt, rajzolt, karcolt, vésett szövegeknek a híve voltam, ahol lehetett, a plakáton úgy is jelent meg, mint ahogy az eredeti terven is rajta van. Nem könnyű, de ez benne a legszebb. Akár a vécén ülve vagy mosogatás közben is az embernek fantasztikus ötletei támadhatnak.

Sz. A.: Már szó esett különböző összefüggésekben az alkotói tudatosságról. De hogy állsz a véletlen kínálta lehetőségekkel? Nemrég elhunyt barátom, Jakobovits Miklós alkotói munkájában fontos szerepe volt a véletlennek is. Festőművészként ő vastagon rakott fel különböző technikákkal festékrétegeket a vászonra, utána a száradáskor az anyag kezdte szétvetni magát, és megjelentek a repedések, a véletlen játékaként. Nálad is a figurák, az objektek felületén fontos szerep jut az ilyenszerű véletleneknek is…

P. P.: Ez tény és való. Különben a dolog érdekessége, hogy az engemet szerető, irigylő, engemet analizáló kollégáim számtalanszor mondták: nagyon jók ezek a plakátok, Péter, de mi lenne, ha a háttér egy kicsit „nyugodtabb” lenne? Erre én nemet mondtam. Azért, mert szándékomban volt valamiféle jelben való gondolkodást áthozni a grafikus jellegű dolgaimba is. Többnyire egy erős motívum van a plakátjaimon, ami nem egy grafika, amin el lehet kalandozni. Adatik egy fő grafikai vagy plasztikai motívum, ami szándékaim szerint szembeötlő, megrázó kell legyen, ugyanakkor biztosítanom kell az egésznek egy másodjelentést is, hogy a kép ne váljon unalmassá. Hogy még el is csalinkázhasson rajta a szem. Nos, emiatt fontosak ezek a faktúrák, karcolások vagy hátterek. Igen, jól vetted észre: sokszor borzoltam, kapartam meg a hátteret. Foglalkoztam vele, a repedésekkel, mint a munka fontos részével. Láthatod a skype-on: itt van mögöttem az a bizonyos 56-ot idéző plakátom…

Sz. A.: Igen, az a nemzetközi sikert aratott, híres Pócs-plakát…

P. P.: Amit látsz, annak az az érdekessége, hogy kétszer akkora és jobb, mint az eredeti, gobelinben meg van szőve. Négy évig csinálta egy iparművész. Ezen is láthatsz olyan dolgokat, amik életszerűek. Az élet sem, az anyagok sem tiszták, simák, az adott témához nem az ilyen megoldások kellenek. Vagy ott van a 301-es parcella. Keresztbe tett, kovácsolt szögek, Magyarország vértócsa térképe folyik ki alóluk. Ismered az Erdély-plakátomat, hogy egy kicsit hazabeszéljek? Az egy családi biblia, amit felhasználtam, kiszedtem a belső részét, aztán visszaköttettem, a felmenőim családfája van benne, a Hargita, a Küküllő, Kisgalambfalva, satöbbi, ott van az egész családfám. Ott is ugye, a szöveg meg van roncsolva. Hozzám ez közel áll, most a világgal valamiféle konfliktusban állok. Magyarországra ma nagyon jellemző, hogy mindenki feketén-fehéren akar gondolkodni: te itt, én ott, ha te így, akkor én úgy. Nem tudom, miért nem veszik észre az emberek, a dolog sokkal árnyaltabb, töredezettebb, nem ilyen kerek, nagy valami, amit csak úgy nyakon lehet ragadni.

Sz. A.: Amiket most láttam a váradi kiállításon, azok különböző korszakaidban, ifjabb korodban készült dolgok, de a plakátjaidat többrétegű és többjellegű üzenet kíséri. Ugyanakkor fel lehet fedezni bennük a jó értelemben vett bumfordiságot, az iróniának, az öngúnynak az elemeit is, és urambocsá, egyfajta líraiság, metafizika is jelen van bennük. Ezt hogyan csinálod?

P. P.: Ez az anyag a kilencvenes évekkel lezárult. Utána még rengeteg plakátot csináltam, főleg politikaiakat, akkoriban kezdtem azokkal foglalkozni. Ami a líraiságot vagy a jó értelemben vett bumfordiságot, humort, szarkazmust illeti, úgy gondolom, azok mindegyike azért jött elő, mert jellemző rám, és az adott helyzet éppen azt kívánta. Humoros témájú plakátokkal nyertem én már a kategóriában nagydíjat a gabrovói plakátbiennálén, Bulgáriában. Pedig nem a gabrovóiaknak, hanem T. Nagy Tamás sajtkereskedőnek készült a plakátsorozat. Tömörségre törekszem. Az ember próbálja nemcsak megjelenésében, hanem tartalmilag is lecsontozni az adott kérdést. Hogy próbáljam meg elmondani három mondatban, miről szól a dolog. Ha ez sikerül, próbáljam meg egy mondatban, egyetlen szóba tömöríteni. Ahogy gyakran idézték tőlem, főleg külföldön: „a plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”…

Sz. A.: Valaki azt írta veled kapcsolatosan, persze, sok kérdőjellel, hogy „a plakát halálra van ítélve”. Miért fogalmazódhatott meg ez a kérdés?

P. P.: A plakát nincs halára ítélve, bár nagyra becsült kollégáim közül is sokan állítják ezt. Egyszerűen nem tudom, hogy miért. Tény, hogy Magyarországon a plakát műfaja háttérbe lett szorítva, a plakáttervezők nincsenek foglalkoztatva. A plakátosok által is megkülönböztetett műfajaként ezek a gigantposzterek jelentek meg.

Sz. A.: Az elektronika, az elektromos művészet nem öli meg a plakátot?

P. P.: Háttérbe szorítja. Nyilván azt a fajta funkciót manapság elvárni, mint amit negyven-ötven éve vagy azt megelőzően betöltött, nem lehet. De a plakát az utca ruhája, ezt máig is vallom. A plakátot nem tudták fölváltani, a plakátot próbálják kiváltani. Nem arról van szó, hogy helyette kitaláltak valami mást. Kitaláltak olyasmiket, amik baromi jól működnek, de a plakátot, ezt az egy képbe való, sűrített, emblematikus valamit, ami az emberek fejét megkopogtatja, pofon üti vagy seggbe billenti őket, ezt is lehet elektronikus formában csinálni, csakhogy az ugyanúgy „plakát” marad. Ha felteszem a hálóra, nyilván plakátként hatnak, esetleg akár képeslap nagyságúak is lehetnek. Ilyen értelemben a technika eldemokratizálja a plakátot. Részt vettem több nemzetközi zsűriben, nagyon nehéz sokszor a zsűri dolga, a két méterszer három méteres plakát mellett ott van egy általam nem plakátnak felfogott ötvenszer hetvenes valami is. Mondom a kollégáknak, tegyük egymás mellé, egy méretben, tegyük a képernyőre, és amit kérdeztél, maga a látvány cáfolja meg. Nem váltja ki a plakátot, nem véletlen, hogy ez a műfaj rengeteg országban él, újabb országban indítottak az idén biennálét, húsz évre visszamenőleg nincsen olyan esztendő, hogy egy vagy két nemzetközi plakátbiennálét, seregszemlét ne szervezzenek valahol. A műfaj népszerű. Még mindig, a tömegkommunikáció számtalan eszköze ellenére, tud valami olyasmit, hogy akár kitehetem a szobámba, magammal vihetem mint képet, művészeti alkotást. Populáris, megfizethető. Sugallja, hordozza azt a valamit, ami érdekel. Ami az én korosztályomnak, végzettségemnek, lelkületemnek, tudásomnak, kultúrámnak megfelelő.

Sz. A.: Lehetünk-e annyira megengedők, hogy egy művész kezében ezek a digitális technikák is éppúgy eszközök, mint bármelyik más, hagyományos szerszám?

P. P.: Mindenképpen. A komputerre szoktam mondani: a designerek kapnak egy feladatot, egy percig sem gondolkodnak, hanem leülnek nyomkodni a billentyűket. Nem érlelik meg, anélkül fognak hozzá. Ha ceruzát veszel a kezedbe, nyilván, van valamilyen gondolatod. A ceruzád a közvetítő, egy papírra rajzolsz vele. Tessék tudomásul venni: a komputer, a rajta futó program is csak egy eszköz. Akár a ceruza, a radír. Aki ezt a kérdést másképpen közelíti meg, annak komputerízűek lesznek a dolgai. Nem a kérdésre koncentrál, hanem az effektekre.

Sz. A.: Szellemesen fogalmaztad meg valahol: „amikor dolgozom, akkor gatok-getek, amikor nem dolgozom, akkor getek-gatok”. Nos, mit „gatol-getel” mostanában?

P. P.: Nézd, az életnek vannak olyan szakaszai, amikor az ember már túl van a hatvanon, amikor a saját életére, az életben fontos dolgokra rálátással bír. Erre a magaslatra már én is elérkeztem ebben az értelemben. Nem biztos, hogy ezt meg kell osztani mindenkivel, de van világképem és önképem is. És amikor az ember életében úgy adódik, hogy a munkakörülményei nehézkessé válnak, arra, amit igazán szeretett, és művelt is, kevesebb a lehetősége, akkor az a világ már más lesz. Plakátot szeretnék – mondja a megrendelő; mennyit tud fizetni? – kérdem. Ötvenezret – válaszolja, meg se kérdezi, hogy miről van szó. Még most is sokszor ingyen dolgozom. Az embernek van egy gyermeke, aki két és fél éves, az ember rájön: az egész életben semmi más nem fontos annyira, mint ő. És akkor beugranak az emlékképek, én meg az apám… Ő sajnos nagyon hamar meghalt. Mennyire fontosak voltak azok a kis csavargásaink a Mecsekben, az erdélyi emberrel, aki ott próbálta magának pótolni a szülőföldje környezetét. Állandóan kirándultunk, füstölt szalonna, a legócskább, egy bicska, egy kulacs víz; mesélt arról, hogy a török hogyan rabolta el a magyar lányt, aztán átmentünk Abaligetre fürödni. Nagyon elfáradtam, de boldog voltam, lógtam az apámon, mint az Istenen. És most az én fiam ugyanúgy csüng rajtam. Ha nincs más lehetőségem, és ilyen jó, de nehéz viszonyok közt élünk, tudom, hogy mi a teendőm. Én most elsősorban Lukáccsal foglalkozom. Nincsen lehetőségem összevetni a döntésemet, hogy jó vagy rossz. Csak akkor volna, ha mondjuk, most felkérnének hirtelen, hogy a váradi színháznak kéne három jó plakátot tervezni, vagy ezt az évadot nekem kéne végigtervezni, ahhoz valamilyen energiaelvonásra lenne szükség a Lukács fiamtól… Ilyen felkérés nem fenyeget, ezért olvasok, fényképezek, nyitva tartom a szememet, ápolom az adódó emberi relációkat, próbálom megérteni a világot. És mivel elég nagy táborom van, próbálok kommunikálni, vagy véleményeket mondani. Most megyek Szófiába a nemzetközi plakátbiennáléra zsűrielnöknek. Nem erőltetek semmit, ha adnak, elfogadom…

Sz. A.: Az albánok tudják, hogy ki vagy, arra nincs lehetőség, hogy dolgoztassanak?

P. P.: Tudják, tudják. Elég élénk kulturális közegben mozgok, adódik egy színház, egy mozi. Nagyvárad vagy Kolozsvár ilyen szempontból világváros Tiranához képest. Még titok, de nektek elárulom: az itteni Nemzeti Galériában lesz egy nagy kiállításom novemberben…

Copyright © 2018 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu