Kulturális folyóirat és portál

2013. május 8 | Szűk Balázs | Irodalom

Paplan

1.
Téli éjszaka látszik a laktanya rácsos ablakán keresztül. Nyöszörög a himbálózó lámpa a hideg, fagyos szélben. Éles drótok szelik ketté a fényszórókat a betonkerítés fölött. Távolban egy őrbódé nyikorog, az őr magányos sziluettje mintha belemaródott volna az összekarcolt ablaküvegbe. A sötétben égnek az üres csillagok és az asszonyi holdfény.
Egy huszonnyolc év körüli férfi van ébren emeletes, vassodronyos ágyán az egyik túlzsúfolt, ember meleggel fűtött, elhasznált levegőjű körletben. Két hete vonult be újból, egy lezárt iskolai félév után. „Abba az iskolába már nem mehet vissza”. Órák óta nem tud aludni, csak arca fénylik. Feleségére gondol, megadóan motyogja maga elé, talán századszor is elválásuk óta, a Hetedik ecloga sorait: „Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság / és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra / rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, / s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya / lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.” Ringatja magát, mintha ágya valamelyik délszaki szigeten függne két pálma árnyékában, a törzsek közé feszítve.
Ekkor bevágódik az ajtó. Beront a tizedes. A férfi úgy érzi, mintha egy kővel halántékon vágnák, amikor hirtelen felkapcsolja a villanyt a pöttöm, fekete kavicsszemű ember. Látnivaló, hogy részeg, s csöppet sem palástolja, hogy ma ő az ügyeletes. Mindenki a földön van már feszes vigyázban, csak ő ugrott le valahogy későn. A Radnóti kötet kikandikál a párnája alól, a tizedes egy mozdulattal a szoba közepére hajítja:
– Maga, takony! Köszönjék meg a tanár úrnak, hogy gázálarcban, vizes kövön, térden csúszva az ultrás vízben fognak hajnalig „misézni” – és egy velőtrázót ordít, hogy még Isten is megretten belé. Tíz ember zöld, papírvékonyságú pizsamában, a sarokig kitárt ablakoknál, szimatszatyorral a derékhoz kötve, gázálarcban fuldoklik. Néhány perc múlva egymás után kapják le magukról ezt az arcot is felszívó maszkot, ezt az iszonyú börtönt.
– Maga, trágyalé! – a tisztes egyenként hátulról a fuldoklókba rúg. A férfi pizsamáját térdig gyűri, hogy a habos víztől legalább azt megkímélje. Csupasz térdén araszol előre az alig megvilágított, hosszú folyosón. A férfi csak mondja maga elé, hexameterre lélegezve e profán imát: „Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, / horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már / újra elalszik s fénylik az arca…” A tizedes megáll fölötte. Most egy pofont kap, elered az orra vére. Egyik társa papír zsebkendőt nyújt. Konokul folytatja dünnyögve, orrára szorítva a zsebkendőt: „…Csak én ülök ébren, / féligszítt cigarettát érzek a számban  a csókod / íze helyett és nem jön az álom, az enyhet adó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” „…nem jön az álom, az enyhet adó…” – morajlik végig alig hallhatóan a többiek között, darabosan, a folyosó egész hosszában. Kis, gőgicsélő forradalom.
– A tetves anyád! Kuss irodalom! – a tisztes oldalba rúgja. A férfi rogyadozva feláll, s szembeköpi a tizedest. Az iszonyú erővel pofon vágja. A tanár hátrazuhan a nedves csempének. Fejéből ömlik a vér. Azon nyomban összecsuklik.

2.
Határozottan lehunyta a szemét. Nem volt mit tenni, előre kellett lépnie és ugrania. Tudta, hogy egy hosszú zuhanás következik, még a zuhanás képei is előtte voltak, de annyira más így a szorító gázálarcban levetni magát 150 méter magasból, mert mögötte már a terpeszkedő, szél sodorta, fojtogató gáz terült mindenütt. Tudta, hogy vízbe fog érni, de a meder csak három-négy méter mély, tehát vigyázni kell az összetartott lábakra, és hogy a „bemerítkezés” pillanatában már a felszínre kell törnie az iszapos meder aljáról. Ilyen nehéz bakancsban és az egész testét borító vegyvédelmi köpenyben ez szinte kivitelezhetetlen. És ugrania kell, mert a gáz mögött egy még félelmetesebb ellenség: az őrülettel palástolt ösztön. „Most!” – elrugaszkodott, de nem zuhant, hanem a fojtó gáz paplanos köddé válva felemelte, cirógatta, ringatta, eltűntetve gyilkosai elől. Otthoni posta volt ez, otthona üzent: „Legyél erős értünk, mert egy nappal könnyebb lesz az élet; mi, egymásnak önkéntes tanúi…” Otthoni cigarettafüstjének maradéka vizek feletti égi paplanná állt össze, s e valaha szomorú köd most gyolccsal takaró Jóhír lett.

3.

Fejéből ömlik a vér. A többiek rávetik magukat a tizedesre, hátracsavarják a kezét, megkötözik saját nadrágszíjával. Betuszkolják az ügyeletes szobába, a székhez kötözik, s rázárják az ajtót. Egy repülő zúg el felettük. „Éjszakai bevetés” – gondolja a férfi – „Mint idelenn.” Nyöszörög a himbálózó lámpa a hideg, fagyos szélben. A távolban egy őrbódé nyikorog, az őr magányos sziluettje mintha belemaródott volna az összekarcolt ablaküvegbe. A sötétben égnek az üres csillagok…

1989–2011.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu