Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Karcagi Magyar Margit | Irodalom

Önvédelem

Odakint jeges szél tombol. A kutyát is kár kiengedni…
Üvöltés hallatszik a tornaterem felõl. Az iskola folyosója megtelik félelemmel. A tantermek ajtói kivágódnak. A matató egér riadtan fut, alig látható odújába.
A tanárok tétován nézelõdnek a hang irányába. Nem értik az üvöltés okát. Dermesztõ, szokatlan ordítás. A tornaterem mindig hangos nyögéstõl, röhögéstõl, a testnevelõ tanár, Géza bá parancsaitól.
A matematikát tanító Mária asszony, fekete keretes szemüvegét orrára tolja, mindig így tesz, ha intézkedik. Kontyolt, szürkébe hajló haját megrázza. Görbe, csontos hátát egy hirtelen-roppantással kiegyenesíti. Elszántan indul a tornaterem felé.
Mária szigorú diákjaihoz, de segítõszándéka határtalan. Férje, gyermeke nincs. Mindene a tanítás. Futásnak ered. Keskeny alakja lebeg a folyosótérben. A tornaterembe ront.
A parkettán a vörös hajú, szeplõs Tibike igyekszik feltápászkodni a földrõl. Gyerekek ugrálnak rajta; ütik, rúgják, ahol csak érik. Géza bá labdát pörget mutatóujján. Könnyesre röhögött szemét dörzsöli. A többiek mozdulatlanul állnak a bordásfal elõtt. Pisszeni se mernek. Hol a tanárra, hol az ütlegelt társukra vetik riadt tekintetüket. Mária asszony Tibike apró testére hajol védelmezõn. Mintha saját gyermeke volna.
A szünetekben Mária asszony gyakran beszélget a folyosón árválkodó kisfiúval.
Különös szimpátia alakult ki köztük, Mária talán önmaga fogyatékosságát fedezte fel a gyermekben.
Tibike nyöszörögve panaszkodja, hogy ezek itt az órán és édesapja is minden reggel megveri, mondván szokja csak a fájdalmat. A tanárnõ ökle görcsbe rándul, legszívesebben magához ölelné a cérnavékony fiúcskát, de helyette vállon veregeti, mosolyt erõltetve magára és könynyed hangon szól:
– Igaza van a papádnak, valóban szokni kell a verést, fõleg a fiúgyerekeknek. Tudod, csak nevelni akar.
Kintrõl dulakodás hallatszik, a tanárok vissza akarják tartani a hadonászó apát.
Józsi bácsi ne menjen be, óra van!
De Tibike apja fittyet hány a tanárok szavára, s beront a tornaterembe. Meglátja alélt fiát a padlón, borvirágos arcán semmi szánalom.
A testnevelõ tanárhoz támolyog, akadozva kérdezgeti:
– No, tanárkám, mulatozunk, mulatozunk? Mindig akad egy balek a mókázáshoz? Ez jobb, mint a cirkusz! – hahotázik nyálát fröcskölve.
– Józsi bátyám, van itt cirkusz, elég! Tibike ma is elkésett az edzésrõl. Tudja, Józsi bá, a tornaórán különösen figyelni kell a pontosságra. Itt nincs helye a lacafacázásnak. Tökös, kemény legényeket akarok faragni ezekbõl az anyámasszony katonáiból – mutat a bordásfalnál állókra – Tibike, akármilyen nyápic, itt a helye köztünk!
A tanár mellkasa duzzad az önteltségtõl.
– Igaza van, tanár úr, maga a legjobb, mondom is mindenkinek, hogy Géza bá aztán ért a gyerekekhez. Amiben csak tudok, segítek… – ígéri az apa.
Tibike a terem közepén fekszik összeverve. Alig van magánál. Az ütlegelõ gyerekek üvöltése, a vérszomjas tanár röhögése fülében lüktet.
Tibike erõs, bátor apjáról álmodozik, ki fekete paripán érkezik, kardját kirántja, az ellenség közé csap. És…
Fájdalmas ütés halántékán. A vörös fiúcska szûkölõ pupilláján apja sziluettje halványodik.
Hát itt vagy, édesapám?
Szeme becsukódik, teste nem vonaglik. Szeplõs arcán örök nyugalom.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu