Kulturális folyóirat és portál

2011. július 24 | Szűcs László | Kultúra

Önkifejezés és szabadságvágy

Beszélgetés Angel Judittal, a nagyváradi 35-ös Műhely (Atelier 35) debreceni kiállításának kurátorával

Szűcs László: Milyen jelentéssel bír ma Debrecenben egy 80-as években alakult nagyváradi nemzedéki művészcsoport tagjainak kiállítása, a földrajzilag közel élő, mégis egészen más világban, helyzetben alkotó emberek munkái?

Angel Judit: A kiállítás elsősorban a magyarországi közönség számára kíván átfogó képet nyújtani a nagyváradi 35-ös Műhelyről. Ez meghatározó, hiszen minden bizonnyal másképpen alakult volna, ha Romániában rendezik. Amit figyelembe kellett venni, az pontosan az úgynevezett „fordítási” munka, melynek során egy külső közeg számára igyekszünk értelmezhetővé tenni egy adott kulturális tér és idő képzőművészeti fejleményeit. Emiatt a hangsúlyok megoszlanak a Magyarországon, illetve Kelet-Közép-Európában a ’80-as évektől fellelhető tendenciák, mint például a mail art, az akcionizmus, az újfestészet vagy az intermédia nagyváradi megfelelőinek bemutatása és a helyi specifikumok, például a rajz meghatározó szerepének érzékeltetése között. Továbbá figyelembe vettük az egyes művészi pályák fontosabb stációit, kiemelkedő alkotásait és a lehetőségek szerint, jeleztük is a kiállításban. Reményeink szerint a magyarországi, kelet-közép-európai nézők számára a kiállítás egy ismerős, kapcsolódási pontokkal fémjelzett, ugyanakkor pozitív meglepetésekben gazdag képet nyújt.

Sz. L.: Tágabb, kelet-közép-európai kitekintésben milyen hasonló törekvéseket lehet a korból említeni?

A. J.: Ha a ’80-as évekbeli művészeti csoportokat nézzük, azok más és más jelleggel, hangsúlyeltolódásokkal, de szinte mindenütt jelen voltak a térségben. Mind Lengyelországban, mind Magyarországon kifejlődött egy „underground” mozgalom, mely a szabad intermedialitás eszméje alatt hol élesen kritikai, hol ironikusan játékos formába öntve, neo-dada, szürrealista, pop-art, new wave és fluxus elemeket ötvözött. Az akció és performansz műfajának köszönhetően, amelyeknek az említett két országban relatív széles közönsége volt, megjelentek a művészcsoportosulások (Vető–Méhes, Böröcz–Révész, Fe Lugossy–Szirtes Magyarországon; „Gruppa”, „Luxus”, „Lodz Kaliska”, „Neue Bieriemjennost” Lengyelországban), ám a megszorító kulturális politika következtében ugyanez nem mondható el a volt Csehszlovákia és Románia esetében. A főleg festőket tömörítő cseh „Tvrdohlavy” vagy a szlovák, installációművészettel foglalkozó „Basement” csoportok viszonylag elszigetelten, a nagyobb nyilvánosságot nélkülözve alkottak a ’80-as évek végén. Romániában a 35-ös Műhelyek országos hálózata sajátos helyzetet képezett: a műhely-jelleg egyrészt hivatalos legitimációs keretet adott a művészeti tevékenységnek, másrészt a cenzúra és az öncenzúra kettős működése határozták meg, mi kerülhetett a nyilvánosság elé, és minek kellett a műtermek falai között maradnia.

Sz. L.: Ma némiképpen ellentmondásosnak tetszhet, hogy a legsötétebb romániai diktatúra éveiben születhettek viszonylag szabadon ezek a művek. Valaki azt mondta: egy rendes diktatúrában odatették volna őket széklábat faragni… Mit gondol erről? Milyen mértékű szabadságfok, szabadságvágy olvasható ki ezekből a művekből?

A. J.: Ha a művészek „széklábat nem faragtak is”, megvolt az egyetem elvégzése után kötelező „kihelyezés”, melynek értelmében a fiatal értelmiséginek minimum három évet le kellett húznia a kijelölt munkahelyen. Általában tervezőként valamelyik üzemben vagy pedagógusként városi vagy falusi iskolában. Jóllehet a rendszer ily módon biztosította a megélhetést, sok esetben maga a közeg korántsem táplálta a fiatalok szellemi szükségleteit. Akkor nem létezett világháló, a napi kétórányi televízióadás vagy a szocialista országokba irányuló, kétévente benyújtható, de egyáltalán nem biztos kimenetelű útlevélkérelem nem mondhatni, hogy kifejezetten segítették volna az információáramlást. Márpedig egy fiatal művész számára akkor is fontos volt, hogy tudja, mi történik a nemzetközi művészetben, hogy ne csak a helyi paraméterekhez viszonyítsa önmagát. A Képzőművészeti Szövetséghez képest, melybe akkortájt már csakis párttagság alapján lehetett bekerülni, a 35-ös Műhelyek lazább szerveződést jelentettek. Egyrészt biztosították a hatalom számára, hogy a fiatalok „szem előtt” legyenek, másrészt paradox módon kitermelték azokat a művészeti megnyilvánulásokat, melyek alternatívát jelentettek a hivatalos normákkal szemben. A Műhelyek közösségeket teremtettek, melyekben a fiatalok együttműködhettek, tapasztalatot és információt cserélhettek, közös fellépéseket szervezhettek. Nem mindegyik Műhelynek volt csoport jellege, a nagyváradi ilyen értelemben kiválik a többi közül. Hogy mire is irányult leginkább a szabadságvágy? Az önkifejezésre, az önazonosságra, amelyek ha jó esetben nyilvánosságot kaptak is, hivatalosan nem voltak elismerve. Az individuum nem volt elismerve egy olyan rendszerben, mely absztrakt normatívákra épült, teljesen figyelmen kívül hagyva a mindennapi élet valóságát, annak alapvető szükségleteit.

Sz. L.: A tárlat kiállító művészeinek a későbbi, illetve jelenkori munkái is megtekinthetők Debrecenben. Milyen ívet rajzolnak le ezek az alkotói pályák, mi közös maradt a 35-ös Műhely egykori tagjaiban? Mi köti össze ma ezeket az embereket?

A. J.: A kiállításon csak négy, jelenleg is Nagyváradon tevékenykedő művész, Bone Rudolf, Onucsan Miklós, U. Kerekes Gyöngyi és Ujvárossy László aktuális munkáiból látható egy szűk válogatás. Izgalmas lett volna bemutatni más, egykori csoporttagok jelen munkáit is, de egyrészt a helyszűke, másrészt a kiállítás alapvetően történeti jellege nem tette ezt lehetővé. A művészek több évtizedes munkásságát nézve úgy látom, hogy azok a jellegzetességek, amelyek meghatározták pályájuk kezdeteit, alkotásaikban a mai napig jelen vannak. Egy művésznek fontos, hogy önmagára találhasson, és amint ez megtörténik, további munkáit is meghatározza. Nem kell itt valamilyen egyszer és mindenkorra bevált stílusra gondolni, már csak azért sem, mert a kortárs művészetet egyre kevésbé lehet ezzel a kategóriával megragadni. Inkább arról van szó, hogy egy művész számára előbb-utóbb megvilágosodik, mi az, ami őt valójában érdekli, amit el akar mondani, vagy amihez viszonyulni kíván. Melyek azok az eszközök, módszerek, amelyekkel önmagát ki tudja kifejezni, illetve álláspontját megfogalmazni. Természetesen az idő elteltével az egyes jellegzetességek kilúgozódnak, mások háttérbe szorulnak. Így beszélhetünk Bone folyamatszobrászatáról, Onucsan munkáinak konceptuális beállítottságáról, U. Kerekes Gyöngyinél az absztrakt és organikus formák harmóniájáról vagy Ujvárossy László esetében a szimbólumok és a képek reciklálásáról. De itt van például Ioan Bunuş mai napig élő küldemény-művészete, Gina Hora karakter-megfogalmazásai, Kovács Károly intermediális szemlélete, Ioan Aurel Mureşan lírai-narratív festményvilága, Dan Perjovschi társadalmi-politikai rajzművészete, és még lehetne sorolni… Vannak persze nem ennyire egyértelműen követhető művészpályák, mint például Lia Perjovschi vagy Sorin Vreme esetében, akiknél inkább a művészi attitűd szintjén vehető észre a folyamatosság. Az utóbbi ugyanakkor egyáltalán nem zárja ki a kísérletezést, sőt pontosan a kreatív értelemben vett folytonosság az, ami időnként megújul, ezáltal elmélyül, komplexebbé válik.

Sz. L.: Megfigyelhető-e valamiféle törvényszerűség abban, hogy mi történik, ha a nyomás megszűnik, a diktatúra megbukik; mennyiben változik a művészek, egy művészcsoport magatartása, érdeklődése, világképe?

A. J.: Úgy tűnik, létezik ilyenfajta törvényszerűség. Amíg a nyomás tart, az ellenszegülő erők is sokkal jobban koncentrálódnak a közös cél érdekében. Amikor az előbbi megszűnik, színre törnek az individuális értékek és érdekek. Mások a prioritások, és az új körülmények között mások a lehetőségek is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a diktatúra bukása után nem szerveződtek újabb csoportok Romániában, ehhez azonban meg kellett jelennie egy új generációnak, mely a ’90-es évek végén kezdte pályafutását. Vannak kivételek is, például a neo-ortodox festőkből álló Prolog csoport, mely a ’80-as évektől a mai napig mondhatni ugyanazokat a művészeti és ideológiai elveket vallja, vagy egy teljesen más típusú példa, az aradi Kinema-Ikon, mely tagság- és médium-csere – kezdetben experimentális film, majd videó, jelenleg digitális eszközök – révén megtartotta mindmáig a csoport-jelleget. Visszatérve a nagyváradi 35-ös Műhelyre, jó látni, hogy az egykori tagok legtöbbje most is aktív, megmaradt bennük a kutakodó, nyitott, kísérletező szellemiség.

Sz. L.: A kiállítás megrendezése kurátorként milyen szakmai kihívást jelentett Önnek?

A. J.: Előre kell bocsátanom, hogy jóllehet már a ’80-as évek végén kapcsolatba kerültem a nagyváradi 35-ös Műhellyel, és amennyire tudtam, figyelemmel kísértem tevékenységüket, nem vagyok a csoport jó értelemben vett „krónikása”. Ehhez valószínűleg Nagyváradon kellett volna élnem, vagy legalábbis a csoportról szóló többéves kutatási munkát kellett volna végeznem. Kutatási területem ennél átfogóbb volt, foglalkoztam a kelet-közép-európai országok ’80-as évekbeli művészetével, majd kifejezetten a rendszerváltás romániai művészetével. Adott volt tehát egy viszonyítási alap, melyhez jelentős segítséget nyújtott Ujvárossy László Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években című, nemrég megjelent könyve. A kiállítástervezés során kihívást jelentett a még meglévő munkák fellelése, szelekciója, valamint megszerzése, az utóbbiban a debreceni MODEM munkatársai, valamint Jakab Ágnes és Vass Sándor is sokat segítettek. Meg kell még említenem a nagyváradi és a kolozsvári művészeti múzeumokat, a bukaresti kortárs művészeti múzeumot, a Plan B és a Lombard-Freid galériákat, Elekes Károly és Teodor Pantea magángyűjteményeit, melyekből műveket kölcsönöztünk. Egy másik sarkalatos pont az archívumi anyag, főleg a fotódokumentumok használhatóságának értékelése volt. Ebben is segítséget kaptam Ujvárossy László, Jovián György és Bartha Sándor személyében. De talán a legnagyobb kihívás mégiscsak az interjú elején említett „fordítási” munka volt: lerögzíteni, kiválasztani, rendszerezni, mi az, ami a nagyváradi 35-ös Műhely történetét leginkább jellemzi, megkísérelni ezt egy rokon, de mégis más kulturális közeg számára értelmezhetővé tenni.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu