Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 1 | Balogh István | Irodalom

Okulásul jóra

Azt álmodtam, újra gyermek vagyok, a zentai Kolóniából, és ott állok az apróságok között a Szent Ferenc-templom vasárnapi nagymiséjén. Kezemben gyürkélem bátyámtól megörökölt satyakomat, hideg van, mert e templomban soha nem fűtenek, csak az atya hangja világoló.

Fábry Jenő plébános úr áll a teltházas gyülekezet előtt, és prédikál minékünk gyarló embereknek, hogy megértsük árva világunkat, megbékéljünk egymással és önmagunkkal, mert olyan jó a béke, mint a puha kenyér. És jó szagú is, mint a puha kenyér.

És szembenéz velünk jó pásztorunk, biztosan találkozik a tekintetünk, ez Isten igaz ajándéka, s tanítónk meglátja mindannyiunk tiszta, kiszolgáltatott lelkét. És fölhangzik Jenő páter bölcsőhely hangja. A megtartó, a vigasztaló, az örökkévalóság piciny, ijedt, elnyomott lángocskája. De rendíthetetlen és pontos kovászunk e hang, lelkünk erjesztő princípiuma.

Harangszó ébred az Ószövetség, a Talmud, magyarságunk ősi és újabb kori, valamint kisebbségbe nyomorított rétegeinek bölcseletéből és tapasztalataiból.

Annak idején, amikor a római katonák elfoglalták és megszállták, vagy ahogyan ők mondták, felszabadították a zsidók szent földjét, s azt a birodalomhoz gyarmatukként hozzácsatolták, kegyetlen évtizedek következtek a leigázott népre Erec Jiszráelben; szenvedéseik máig sem értek még véget. A városok és falvak utcáin idegen rendőrök járőröztek, lépten-nyomon igazoltatták Ábrahám fiait, akikre valami miatt mindig reáhullott a gyanú sötét árnyéka. Olykor, ha eme rendőröknek kedvük tartotta, dárdanyéllel vertek végig egynémely járókelőn, de úgyannyira ám, hogy a kiszolgáltatottak bőre, csontja bánta a tréfát, a szerencsétlenek jajgatása, fájdalmas ordítása meg felhallatszott a Mindenható tornácáig.

Azonban Ábrahám fiai között is akadtak olyanok, akik elrugaszkodtak a Törvény talajától, szolgálni kezdték az idegen hatalmát. Miként tiszta búza között is akad konkoly. Az elrugaszkodók pedig buzgón szolgáltak, cselekedeteikkel legtöbbször túltettek a hódító nemzettársai megnyilvánulásain is. A római elöljárók szívesen vették szolgálataikat, mert kegyetlenül pontosan behajtották az igahúzó népre kivetett súlyos adókat és vámokat, még akkor is, ha ennek teljesítésébe többen bele is szakadtak. Maguk is szépen tollasodtak, beköltöztek főterek házaiba, fiaikat római tanítómesterek keze alá adták, akkor is, ha a gyermek nyelve belétörött emez erőszakba; hívségüket bizonyítandó, odahaza, családi körben is gagyogó latinsággal kommunikáltak, és felettébb boldogok voltak, ha a hatalmasok lakomáin, a hosszú asztalok legvégén, jutott számukra szerény hely.

Történt egyszer, hogy a helytartó zsidó elrugaszkodottat emelt maga mellé csendbiztosnak. Salamonnak hívták e konkolyt, akár ama bölcs és nagy királyt, aki bearanyozta alattvalói életét. Csendbiztos úr Salamon önnön neve miatt is meg volt győződve elméje bölcsességéről, s hitt abban, hogy ténykedésével népének kedves dolgokat cselekszik. A nép pedig hangosan jajveszékelt immár az Éghez, máshonnan megváltást nem remélhetett.

Csendbiztos úr Salamon, aki hatalomra kerülése első pillanatától a kegyelmesek kasztjában képzelte magát, kiadós és ízletes ebédek után rendszeresen sétálgatott Jeruzsálem utcáin és terein. A szent város árnyas fái alatt látszólag békésen rőfölgetett, néha dudorászott is. Valamint vasakarattal megkövetelte csúszómászóvá tett honfitársaitól, hogy méltóságteljesen köszöntsék őt, akképpen felettébb élvezte, ha sétái során a szembejövők alázatosan hajlongnak előtte. Ám gyorsan feltűnt neki, hogy az alázatosan hajbókolók szemében dac és gyűlölet lángol.

Egy napon, amikor különösen jólesett Salamonnak az ebéd utáni séta, találkozott Rabban Gamliellel, a mindenki által tisztelt bölccsel. Miután a tudós kiegyenesítette alázatosan meghajtott derekát, Salamon ekképp szólott hozzá:

– Miért gyűlölnek engem a zsidók, oh bölcs?

– De hát mindenki tisztelettel köszönt téged – válaszolt erre Rabban Gamliel. – Így tettem jómagam is.

A csendbiztos homlokát ráncolta.

– Úgy tesznek csak, mintha tisztelnének, de szemükben sárga parázs izzik.

– Parancsold meg nekik, hogy szeressenek!

Salamon füle mellett elröpült a bölcs tanács.

– Úgy érzem, elemésztenének, ha tehetnék. De miért? Pedig vér vagyok én az ő vérükből, és nem vagyok semmivel sem rosszabb, mint az előző csendbiztos volt, az a római Líviusz Titusz.

Rabban Gamliel ég felé emelte jobbját.

– Uram, ha az aranymívesek boltja előtt jársz, meghallod-é arany szepegését piciny acélkalapács ütései miatt? Ugye nem? Csak halk csilingelést hallasz, fülnek is kedvest. Az ezüstmíves boltja előtt meg apró kopácsolás hallik. Sírdogálás ez, uram, gyermek hüppögése, kit szerető, törődő anyja valamely csínyje miatt megfenyít. S anyánk pofonja mindig szerető simogatás. Ám menj el kovács műhelye elé! Hallhatod ott az izzó vas fuldokló zokogását és üvöltését pöröly csapásai alatt. Jajgat, átkozódik, a hangja egekig-poklokig törtet, mert a szerencsétlen önnönmagával veretik!

Salamon szólásra nyitotta volna száját, ám Rabban Gamliel leintette.

– Légy óvatos a hatalmon lévőkkel, nagyúr, mivel ők csak saját érdekükben barátkoznak, mikor az hasznukra hajt, de nem állnak ki melletted, ha rájuk vagy utalva!

E szavak után a bölcs tisztelettel meghajolt, otthagyta Salamont a hűs fák alatt.

Csendbiztos úr Salamon pedig hivatalába sietett: rendeletet hozott, hogy a lefogott tiszteletlen, csend- és rendháborító, hatalom ellen lázadó, adócsaló, gyilkos és más főbenjáró bűnbe esett zsidók különböző megfenyítése, szemkibökése, végtagjainak satuba szorítása vagy csonkolása, testüknek kerékbe törése vagy karóba húzása csak a reggeli kürtszó elhangzása után kezdődhet, és ebédidőig tarthat. Ne zavarja meg a lárma, jajgatás, üvöltés, könyörgés, hörgés és haláltusa idetelepült tisztes római polgárok, katonák, tisztviselők, nyugdíjasok és más pihenni vágyó lojális helybéliek, akiket a római megszállók időnként jó zsidóknak is neveznek, délutáni szunyókálását, éjjeli nyugodalmát.

Miután az Úr süvöltő szeleket bocsát a földre, s azok eltörik majd Salamon margaréta-virág életének gyenge szárát, a csendbiztos meztelen, reszkető lelke jócselekedeteiről ad számot a Mennyei Ítélőszék előtt, mondván, humánus rendeletemmel megteremtettem annak lehetőségét, hogy ebéd előtt megkínzott gyarló atyámfiai délután és éjjel magukhoz térhessenek, megpihenhessenek, gyógyulhassanak, s erőt gyűjthessenek újabb megpróbáltatásaikhoz.

S támad majd erre fuldoklást okozó homokvihar, és az üvöltő orkán magasba röppinti a hatalmas kősziklákat is, és minden megtermett szemét ég és föld között kavarog, fekete, sárga, zöld, kék, szürke, ragacsos eső hullik, s a kikényszerített átok elborít mindent, mint ama vízözön: ez az Úr lázongó, öklendő gyomrának tartalma.

Ám megnyugszanak majdan a felfordult szent zsigerek, felhők mögül ragyog ki a nap, langyos, jótékony pára száll alá, kizöldülnek újfent a mezők, és szelíd barázdánkban megterem megint a tiszta búza.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu