Konzervatívan ragaszkodom az elveimhez

Térjünk át az irodalomra, elvégre könyvbemutatóra jöttél. Hogyan történt az, hogy úgy is, mint profi újságíró, úgy is, mint író – másokhoz képest – elég későn futottál be?

Nem futottam be soha. A szocializmusban úgy volt, hogy csak üzemi újságíró lehettem. Mindig az történt, hogy behívtak a nagy lapokhoz: milyen tehetséges vagyok, elbeszélgettünk, s azt mondták, jó, akkor szerdán telefonáljak. És mire szerdán telefonáltam, addigra mindig betöltötték az állást. Valami bűzlött, de nem akarom megnézni a titkosszolgálati aktáimat, mert attól félek, rájövök, hogy a környezetemben ki volt a besúgó. Én nem szeretném tudni, hogy bárki, bármilyen módon jelentett rólam, mert úgy akarok meghalni, hogy a barátaim a barátaim. Az irodalomban úgy volt, hogy én 18 éves koromban elkezdtem írni, írtam, írtam, írtam. 29 évesen éreztem először, hogy azért jó volna, ha ez megjelenne. Elkezdtem küldözgetni erre-arra, s mondogatták, ez jó, az nagyon jó, de nem jelenhet meg. Elindultam jeligés pályázatokon, ahol mindig második-harmadik díjat nyertem. Egy idő után az történt, hogy harmincvalahány éves koromban Kardos G. György fölfedezett. Tömegesen fedeztek föl, mert akkor már jött valami, jött Gorbacsov. Akkor meg elkezdtek behívni a minisztériumba, hogy szeretnének adni nekem egy ösztöndíjat. Mondtam, jó, örülök, de a fiókomban ott állnak a könyvek. Hát nem, az még korai lenne – mondták. És akkor egyik pillanatról a másikra megjelentem az Élet és Irodalomban, hirtelen tényleg elkezdtem ösztöndíjakat kapni, másnap fölhívott Körösi P. József, hogy nem akarok-e egy antológiában részt venni, azt válaszoltam, hogy de, egész életemben erre a telefonra vártam. Utána bementem a szerkesztőségbe, ő meg Sík Csaba, akit nagyon szerettem, megkérdezte, nincs-e egy novelláskötetre való írásom. Mondtam, tele van novelláskötetekkel a fiókom. Egy Futaki József nevű úriember megkérdezte: nincsen-e szociográfiám, mondom van, de azt nem fogod megjelentetni. Ez volt a Prolilétra című könyvem. Egyik pillanatról a másikra megjelentem. De én keveset írok és nagyon lassan, csak a saját szórakoztatásomra teszem. Nekem úgy születnek a novelláim, hogy leírok egy mondatot, és kíváncsi vagyok, mi lesz a vége, különben nem írnám meg. Ha véletlenül előre tudom, hogy mi a vége, akkor évekig írok egy akármilyen szöveget, mert nem érdekel. Annak nagyon örülök, ha tetszik az embereknek, ha szeretnek engemet, de az első és legfontosabb, hogy én kíváncsi vagyok arra, mi van bennem, mi történik egy szövegben, s ezért borzasztó keveset írok. Így kilencévenként jelenik meg egy kötetem, amiben biztos van fejlődés, ezt én nem érzem, nem tudom. Jó ez így, szeretem csinálni, csak nem veszem annyira komolyan, hogy befutott volnék. Én tudom, hogy második vonalbeli vagy harmadik vonalbeli vagyok, mindegy. Egyetlen fontos célom az, hogy írjak három jó novellát. Ennek a Vashideg című könyvemnek azért az az alcíme, hogy Jegyzetek egy novellához, mert már kettőt megírtam, és kilenc éven át dolgoztam azon, hogy a harmadikat is megírjam. Lehet, hogy benne van, csak én azt nem tudom. Át kell gondolnunk az írói szerepképünket. Mert amikor én ezt elkezdtem, akkor még az író afféle prófétai alkat, egy vátesz volt, a megmondó, aki a sorok között is „megmondja”. Emlékszem a régi könyvhetekre. Minden könyvhéten kevés pénzem volt, de mindig egy-két szatyor könyvvel tértem haza. Így vettünk meg egy évre való cuccot, vártuk, hogy mikor, mi jelenik meg. Tudomásul kell venni, hogy az emberek jelentős részét abszolút nem érdekli az irodalom. Az íróknak tudomásul kell venni, hogy egy kicsi, kiválasztott rétegnek a speciális szórakozása a literatúra. Ez valóban egy elit klub, aki ma olvas, ebbe a klubba tartozik. Nem adnak az írók véleményére, sem hazafias szempontból, sem a világ ügyeit illetően, sem ítélet dolgában. Szórakoztatjuk a népet meg magunkat, így elvagyunk. De sokan még nem tudnak kilépni ebből a szerepből, sértetten állnak, értetlenül, hogy „én mekkora író vagyok, mégse érdekel senkit, hogy én mit gondolok a világról”.

Mondod, hogy keveset írsz és ritkán, mégis már vagy hat könyved megjelent…

Ennyi idő alatt összejön, hiszen lassan hatvan éves leszek…

Írásaidnak van egy nyomon követhető vonulata. Túl azon, hogy reális elemekre épülnek, kicsit megemeled őket, egyfajta mágikus-mitikus dimenziót kapnak.

Én úgy hívom, hogy irrealista vagyok. Tehát a valóság elemeiből elrepülök, de mégse megyek el szürreálisba. Egy kicsit lebeg az egész valahol, de erről én nem tehetek. Valahogy így írok, keményen valóságos, amit leírok, de mégis valahol fel kell emelkedni az egészből. Ilyen a stílusom, aki szereti, az szereti, nem kelt utálatot az olvasókban. És van egy magánmitológiám is, egy pszichiáternek kellene megnéznie, honnan van, miből ered. Nagyon érdekes, hogy beleolvastam a saját könyvembe – bár nem szokásom –, a legújabb kötetemről van szó. Elindulok a gyerekkoromból, a kamaszkoromból, és megyek, megyek, megyek, felnőtt koromra lényegében leszámolok benne a kereszténységgel. Az utolsó novellámnak Az út Tibetbe a címe. És a következő könyv, amit most írok, és valószínű, hogy még kilenc évig írom, annak nagy része már Tibetben játszódik. Én nem tudtam előre, hogy ez így lesz, buddhista szövegeket írok. A saját fejlődésemet, a saját változásomat leplezem le magam előtt azzal, hogy miként írom le. Írok egy könyvet, nem csak avégett, hogy az olvasó nézzen bele a lelkembe, hanem én magam is fölfedezem, hogy mi történt bennem.

Van-e benned valamiféle távolságtartás az írásaid iránt, mennyire érzed továbbra is a magadénak?

Volt olyan, hogy olvastam egy szöveget az interneten, nagyon ismerősnek tűnt, s végül rájöttem, hogy én írtam… Abban a pillanatban, ahogy megírtam, és leadtam egy szerkesztőségnek, többet nem érdekel.

Egyes bírálóid, méltatóid szerint van egyfajta szenvtelenség abban, amit csinálsz. Ugyanakkor a szövegeid mélyén humánum rejtezik.

Én szörnyű dolgokat, sok borzalmat láttam az életben. El kell távolodnom tőlük, nem csak a háborús, a tragikus történésektől. Mindez egyrészt rátelepszik a lelkedre, és mélyen eltemeted, másrészt, amikor írsz, előbukkan. Ha hagyod, hogy az egész úgy jöjjön elő, mintha kivágtál volna egy kelést, akkor az borzasztó. De nem gondolom végig, a lelkem így hagyja, hogy kijöjjön belőlem. Nem kell azt kiszámolnom, hogy ez így lesz hatásos, vagy úgy lesz hatásos.

Eszed ágában sem volt, sem lesz regényt írni?

Van egy regényem, amit elkezdtem írni. Nem mondanám, hogy rossz, nemrég beleolvastam. Arról szól, hogy van egy pasi, aki bemegy egy antikváriumba, ahol régi fényképeket is lehet kapni, száz éves, ötven éves családi fotókat. Annyira tetszenek neki, hogy megveszi őket. S közben rájön, hogy neki nincs múltja és nincs családja. Elkezdi kreálni a családját, történeteket talál ki erről. Az a baj, hogy már ennek is tudom a végét. És nem működik bennem. Én azt gondolom, hogy a novella egy olyan műfaj, amely untig elég. Nagyon komolyan gondolom, hogy amit meg lehet írni novellában, ha nekiülnék, bármelyikből írhatnék egy regényt. Úgy gondolom, az olvasó iránti tisztesség az, hogy pontosan annyi szóval írjak le valamit, amennyit az megér. Ebbe az új kötetbe bekerült egy majdnem regény terjedelmű prózám, írtam is vagy másfél évig. Az baromság, hogy akkor kezdenek valakit jegyezni az irodalomban, ha megírta az ő nagyregényét. Ha Csehov nem írt volna drámákat, a novellái nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a neve fennmaradjon? Nekem mindennapi olvasmányaim. Nem gondolom, hogy be kell ugrani azoknak a baromságoknak, amiket a kritikusok elvárnak a kanonizáció érdekében. Ezekkel nem kell foglalkozni. Azzal kell foglalkoznom, hogy én jól érezzem magam, az olvasó is jól érezze magát, az ítészek meg gondoljanak, amit akarnak.