Az én apám egyik története

– Hol van az unokám?

Ez a kérdés olyan éles szekerceként vágott a világba a két eperfa alatt, hogy egy legyet is röptében pontosan kettéhasítana, bólogatott az eperfa, ahogy Arany örökségként reánk hagyta a képet, mert ez bizony a legigazabb hagyaték, eperfáknak is csudák, mert így éli meg őket e szöveg alkotója, egyik fehér, másik fekete, és az alsó ágon, amely vastagon kinyúlt a törzsből, igazi hús-vér emberkarként nyúlt ki a mindenségből, kötélen hinta lógott, kicsiny gyerekeknek volt az szánva, előbb a fiaknak, aztán unokáknak, legkésőbb dédunokáknak. Hál’ istennek, megadatott mindez.

A hintán most éppen, a kérdés elhangzásakor, az öregember ül, a dédapa, (a szövegíró apja), mert itt szeret pihenni, mert itt a legjobb ülni az egész portán, a városszélen, ez a gyerekkor, mert itt áll ez a kedves ház, udvarban meg az egypetéjű iker eperfa, szakemberek mindezt nem így fogalmaznák meg, mert ikerfák nincsenek, de az ember lelke generál ilyen csodát is, s az északi fa vízszintes ágáról ott lóg a csoda, a hinta, a Balogh-nemzedékek batárja.

2000. augusztus elseje van, tiszta idő, nyár, talán béke is. Errefelé.

– Hol az unokám?

A hintán himbálózó öregember panoptikumában megszólal az óra kakukkja.

A zsidó asszony, egy nagyanya kérdése kegyetlenül és élesen hasít tudatába!

1945 októberének 31. napján, szép idő volt akkor, nap sütött, és a majdani dédapa aznap ért haza, délelőtt, valamivel a déli harangszó előtt erre a portára, haza, a második világháborúból, amely neki éppen négy év négy hónapig tartott, igaz, rövid megszakításokkal, mert néha hazatérhetett, gyakorlatról is, frontról is, munkatáborból is, de a népfölszabadító háborúból nem.

1945. október 31. Eszékről ért haza, katonakórházból, csak összeölelkezhetett feleségével, fiával, csak hallotta a Ferenc templom déli harangját, e templomot ő is építette 1938–39-ben, s aztán azonnal ide is ért a zsidó asszony.

– Hol van az unokám?

A zsidó asszony, Bergerné, 1944 áprilisában lépett először erre a portára, s akkor nem volt követelőző. Akkor könyörgött inkább. Az öregember, akkor még nagyon fiatal férfi, huszonhét éves, a zsidó asszony látogatása előtt tizennégy órával ért haza, szabadságra, a keleti hadszíntérről, mindössze négy napra, jutalomszabadságra, mert újítása a Szent László védvonal építésénél időben is, pénzben is rettentő sokat hozott Magyarországnak. Az újítás meg nem is volt korszakalkotó, hiszen Gyurcsik Flórián mesternél, Zentán, kipróbáltak már minden lehetséges betonozási módot, mert az öreg mesterének a fiatal segéd azt mondta, inkább próbáljuk végig az újdonságot, mint meglepődjünk, ha alkalmazni kellene! Ő vette rá a tanítómesterét erre a szemléletre, mondván, mester úr, ez hosszú távon kifizetődő lesz, bízzunk a cementben meg a betonvasban. Az öreg Gyurcsik megbízott a 450-es gyorsan kötő cementben. Vácott már gyártottak ilyen cementet, ilyet hozattak a tisztek Rahó fölé, a Kárpátokba, próbára, az ő javaslatára, még a mérnökök sem hittek a végeredményben, s neki lett igaza! Kötési idő, szilárdság, minden bejött, pont úgy, ahogy mondta, pont úgy. Pont úgy, ahogy annak idején megjósolta Gyurcsik mesternek is.

– Honnan e tudomány nálatok kisebbségi magyaroknál? – kérdezte akkor a százados úr.

Ő meg csak mosolygott, nem szólt, minek, minden szavát hitelesítette a gyakorlat, minden szó, amit kimondott, kőkemény, igaz, azt a célt szolgálja, ami miatt kiejtették a szájon. A százados úrnak nem is szólt semmit, soha. Milyen megfogalmazás az, hogy kisebbségi magyar, kérdezhette volna a keleti hadszíntéren, ahol naponta tucatjával haltak meg magyar bakák, mindnyájan nem is magyar anya fiai, és senki nem kategorizálta őket, de hát a százados úr inkább csak kérdezett, feleletet sem várt, és nem is felelgettek kérdéseire katonái, mert minek, mert a kérdések megválaszolhatatlanok voltak, jaj, akkor már megválaszolhatatlanok voltak!

Amikor réges-régen elviharzott környékükből az orosz ármádia, mert megkerülték az Árpád védvonalat, amelynek része volt a Szent László védvonal is, 1944. október végén, akkor, amikor már kezdtek megbízni a csöndességben, a százados úr eltűnt, soha többé nem látták katonái, oly mélyre visszahúzódhatott a hátországba, ki tudja, mi lett vele a háború után.