Találd meg önmagad!

A gimnáziumot biológia szakon végeztem. Milyen érdekes, ezt megbántam! Ha akkor az egészségügyi szakközépiskolát választom, több területen tudtam volna érvényesülni. Persze egy nőnek mindig többet kell teljesíteni, hogy elfogadják. Engem nagyon érdekelt a biológia, de abból nem lehetett megélni. Próbálkoztam a főiskolával is, de könnyelmű voltam, és a felvételi napján a barátaimnál kötöttem ki. Aztán úgy gondoltam, teológiát fogok tanulni Debrecenben, de ehhez át kellett térnem a református hitre. Rendszeresen jártam az espereshez. A szüleimet végtelenül bántotta, hogy eldobom a hitemet.

Egy nyári reggelre azonban megérett bennem az elhatározás: disszidálni fogok! Apu pizsamájában pattantam fel a kerékpárra, és meg sem álltam az esperesig. Közöltem vele: kész, befejeztem, elhagyom az országot! Nem marasztalt, de nem is szólt senkinek a szándékomról.

Régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy elmegyek. Ha másért nem, kalandvágyból. De talán több volt ez a bennem rejlő nyugtalanság, mint fiatalkori hóbort. Számba vettem, milyen lehetőségeim lennének itthon, de a lista, amit készítettem, igen rövid volt. (Az emlékezetemből már kihullott, mi minden lehettem volna, csak azt tudom, az elérhetőségek között szerepelt a festő és a prédikátor is.)

Nem jártam előtte Nyugaton soha. Arra számítottam – ha másért nem –, egy vagy két idegen nyelv elsajátítása miatt érdemes vállalni a kockázatot. Ha nem találom meg a számításom, legfeljebb visszajövök. Ha pedig nem próbálom meg, egész életemben nyomasztani fog, hogy elszalasztottam életem nagy lehetőségét.

A szüleim tudták: szeretek csavarogni, ezért a piros útlevelet is elzárták előlem. (Anyukám a munkahelyén, a páncélszekrényében őrizte.) Azt azonban nem is sejtették, hogy újat igényeltem, és aláírtam helyettük a beleegyező nyilatkozatot.

Országos bajnokságra készült a röplabdacsapat, mikor úgy gondoltam: eljött az én időm! Az volt a tervem, hogy otthon azt mondom, versenyre megyek, a gimnáziumban meg beteget jelentek. Csehszlovákián keresztül akartunk a Német Szövetségi Köztársaságba szökni, de – reggel – édesanyám megtalálta a kis cókmókomat az útlevéllel együtt, így aztán itthon maradtam.

Huszonegy esztendősen próbálkoztam újra. Én már mentem volna korábban is, de a barátomat nem akartam itt hagyni. Sokáig hezitált, végül kijelentettem: ha nem jön, akkor engem többet nem lát.

Négyen indultunk: két fiú és két lány. Csak kettőnknek volt érvényes úti okmánya Jugoszláviába. A barátom útlevele csak Bulgáriába volt érvényes, ezért szükség volt egy kis csalásra is. A másik fiú pedig egy ismerőse irataival vágott neki az útnak. Bulgária felől léptünk be Jugoszláviába és autóstoppal jutottunk el az olasz határig, ahol feltartóztattak minket. Szerencsénk volt, hogy nem vették észre a barátaim hamis papírjait, és nem utasítottak ki azonnal Jugoszláviából. Feltettek egy Magyarországra tartó buszra, amelyről leszálltunk az osztrák határ közelében. Nem akartunk visszamenni, pedig már pénzünk sem volt. Egy ismeretlent szólítottunk le, nem tudna-e szállást szerezni. Szerencsére, egy jólelkű zenészbe botlottunk. Elvezetett egy barátjához, akit azért menesztettek a hadseregből, mert dilisnek tartották. Rendes fiú volt, de azt kell mondanom, nem volt alaptalan az elbocsátása. Pörgött, tisztelgett, mikor megjelent. Lakhattunk nála, de már az első naptól különös szabályzatokat vezetett be. Nem hagyhattuk el a lakást, mert azt mondta, kerülnünk kell a feltűnést. Kitalálta, ha ki akarunk jutni Németországba, el kell adni egy csomó holmit. Még a nővérét is becsapta miattunk. Az eladott cuccainkat visszalopta, hogy újra értékesíthesse. Az volt a terve, hogy egy ismerősével eljuttat a Németországban élő szüleihez. Egy kicsit híg volt az agya a fiúnak, mert az az ismerős, akit állandóan emlegetett, csak nem akart megérkezni. Lehet, nem is létezett, csupán a képzeletében.

Nagyon el voltam keseredve, mert napok óta mást sem ettünk, csak puliszkát, vagy még azt sem. Két-három hétig tartott ez az áldatlan állapot. Néha kivitt az étterembe, de hiába mondtuk, hogy vegetáriánusok vagyunk: öt adag kolbászt rendelt. Meg se bírta enni, nekünk meg kopogott a szemünk az éhségtől. Az utcán pedig rendszeresen gyakorlatoztatta az egyik barátunkat: ha elkiáltotta magát, hogy fedezékbe!, hasra vágódott. Erre azért volt szükségünk – szerinte –, hogy tudjon alkalmazkodni a határon a különleges helyzetekhez. Azt már csak nehezen fogta föl szegénykém, hogy az ilyen viselkedés a nyílt utcán mindenkinek szemet szúr.