Kulturális folyóirat és portál

2016. december 19 | Hajós Eszter | Irodalom

Nemhang

Könsförrädare: Raging River (Island In The Sun, 2013)

Egy hosszú hanggal kezdődnek az ilyen dolgok, s míg te hallgatod azt a rövid hangokból álló dalt, amit már órák óta nem unsz, meghallod a hosszú hangot és lassan felnézel az ablakra a könyvből, amit már órák óta nem unsz, és nézed a fekete eget, a szemben világító ablakokat és a hangot, amit nem látsz, és sehol sincs a vége, mert nem olyan, mint egy kondenzcsík, ami egyszer csak véget ér, hanem csak megy, de nem tovább, hanem csak úgy előre, és nincs sehol a vége.

Akkor meghallod, hogy a szíved is hosszú hangon játszik, pedig azt nem szabad hallani, amikor valamelyik szerved működését észreveszed, tudod, baj van, a működésnek titokban és háttérben kell futnia, mint az égbolt a felhők, madarak és fák mögött, mint a vászon a film mögött, melyre rávetítik, s melyet nem szabad meglátni, mert amikor tükörbe nézel, se tükörbe nézel, csak magadat akarod látni olyankor, magadat a tükörben, de végső soron tükör nélkül.

A hosszú hang pedig akkor valahogy nem tud abbamaradni, és csak repül az a sárkány, ereszti a póráz, a végtelen, mely sohasem fog elfogyni, és a sárkány elszabadul, és kinyitja a száját, belekerülnek a dolgok a szájába és rágni fog a beste, arra való fogai vannak, csak be kell csuknia a száját, és akkor, ez a sárkány így megy, a hosszú hang meg nem tud véget érni sehogy, merthogy nincs is vége, és akkor nézheted az ablakban a feketét a vég nélkül, hosszan és némán.

Hallgatod a hangot, amit első pillanattól ugyanazzal a megvetéssel unsz, mert a könyvedbe felejtkeztél s most hirtelen külvilág lett, pedig az a nagybecsű Don Quijote épp békésen alszik, míg valami ad hoc elbeszélést olvas a többi, nagybecsű szerelmesekről meg szenvedésről, s te olvasod, hogy olvassák, szóval könyv van és nem nemkönyv, az a nagybecsű hang meg hangzik és nézni kell a helyet, amit magának mégiscsak térben hasít ki, hogy hátha szemmel is látható az idő.

A rövid hangok is tereket hasogatnak maguknak, kicsi giliszták cérnaszálon, szerteszéjjel gurulnak a tekintet elől, de most dal van és nem nemdal, örök ismétlődésre van állítva, és ha világvége lesz is, az a dal akkor is szólni fog, hasogatni a teret, és a hosszú hang hallgatja majd, ahogy nem hallgat minket, nem hallgat el, csak magát hangoztatja, hát másra mire is lenne jó, a dal se tud magával mást csinálni, mint önmagát hangoztatni, amíg az örökidő le nem jár, és akkor csönd.

Valószínűleg minden elpusztul, semmi van, a minden helyett, de hát mit kell csinálni, olvasni kell, leszarom, a dal még szól, akkor idő van, akkor tér van, a betűket enni kell, a lap magát nem lapozza, azok a nagybecsűek maguktól nem teszik tönkre egymás életét, csak úgy, ha görgeted a lapokat, a köveket fel a hegyre, Isten szereti a köveket, ha egymásra vannak szépen rakva, de nincsenek, nincs elég kezed, hogy hozd és tartsd is, összeomlik minden, amint lehunyja a szemét.

A szemed tükörképét az ablaküvegben, körülbelül ilyesmit kellene látni, vagy az ablaküvegen tükröződő szemedben tükröződő ablaküveget, és így tovább, befelé a szemedbe és az üvegbe, talán más nincs is, csak ilyen terek, idők, lapoznak a lapok, te meg már nem figyelsz, és akkor elmennek mind a betűk abba az erdőbe, ahol az összes többi betűk vannak az eddigiek után, de most már előtt is, eltévedtél a papíron, hol tartasz, honnan jöttél és hová tartasz belül.

És akkor azt kell gondolni, csak egy kallómalom volt, igen, szélmalmokkal meg kallómalmokkal vívsz, összekallózták és szelezték a lelkedet, így hallgasd tovább nyugodt szívvel a veréseket, hogy megint valakit bántanak benned, és nem tudsz ellenállni, te is bántasz belül, belül mindenki bánt, rövid hangokkal és lassú lenézéssel, hogy a szemedben több a csukás a nyitásnál, és akkor legyen inkább helikopter, mi lenne, modern times, semmin sem lepődni meg, nem bombáznak.

Régi lemezeken szólnak az atombomba dalok, de mi lesz még? Inkább minden embert kilőni az űrbe, csak vissza ne essenek, essen meg rajtuk a szíved, essenek darabokra, egy űrlény tányérján emberhús, pohárban embertej, embertúrós tészta a fazékban, csak azt sajnálják, tojást nem tojunk, pedig lenne abban valami egészen különleges szépség, ember tojásrántotta vagy mi, egybe vagy külön mit kellene írni, gondolni nem különben, de nincs ezzel gond, nem tojunk, jó ez.

Aztán csend lesz és még mindig szólnak a rövid hangok, akkor nem kell félni, akkor nincs még semminek vége, csak annak a hangnak, visszacsomagolta magát a világvége, hogy akkor majd máskor megyünk a kenyérre, sebaj, ha a könyv nem esz meg addig, megkapnak egészben, ne féljenek tehát, nem kell éhen a saját csontjukból kiszopni a velőt, már ha affélék ők, mert még ez sem biztos, csak hangokat hallunk és felnézünk, hogy ja semmi megint.

2015. 09. 20. 22: 29–23: 25: 23

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu