Kulturális folyóirat és portál

2017. február 25 | Sall László | Kritika

Nem üzenet, remény van!

A Resti a néma Dionüszoszról – zenés menni-maradni kékben című drámaprojektről

„(…) érvényes nézöpontot találni” 78.o.(B.D.)

 

Hirtelen, de talán keresetlenül, vagy még inkább egyből két korábbi darab jut eszembe. A műfaji megjelöléssel kicsit bajban vagyok, de a többi jobban fog menni, bízzatok.
Az egyik Jean Cocteau Vásott kölykök című regényének színpadra alkalmazása a nagyváradi Kortárs Színpad ´71-nél 1979. március 11-én Kőrössi P. József rendezésében. A másik a Plánéta, ugyancsak a Kortársnál jó másfél évtized múlva 1985. május 18-án. Valamilyen oknál fogva Bajkó Csaba, Szabó Barna, AG Weinberger, Szűcs László és e sorok írója úgy gondolta, ők most –akkor–egy nemzedék s mint ilyen még ráadásul annak hang- vagy képhordozója is (no meg minden, ami már akkor is  belefért a színház műfajába ).
Ez azonban még az a kor volt, amikor csak Arthur utazott, de ő is csak az átcsempészett lemezek barázdái között. Ma már –szerencsére– még ez is más.
S vissza a műfajhoz: annyira nem tudom, hogy mi volt ez, amit láttam és amit nagyon szerettem, hogy például olyan dolgokat hogy a zenész túl hamar elveszti dramaturgiai szerepét nem fogok írni, mert ebben az darabban az volt a fontos, hogy az előadók „(…) úgy énekeltek, mintha égő hajót kormányoznának.” (Bob Dylan, Krónikák,  16. o., Park Könyvkiadó, 2005, fordította Révbíró Tamás) Olyanokat meg főleg nem, hogy a közösségi játék adta nyomás/nyomor alól az egyéni performansszal szabadulnak fel vagy nem; csak látszatra mondják a magukét, mert az csak egy kirándulás volt, el kell menni innen; most mindez nem csak az idő kérdése, a játék szabadsága stb.

Hamvas Béla – örömömre– egész egyszerűen elintézi: „Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. (…) mert a világ egyik fele én vagyok, a másik fele az egyetemes emberiség együttvéve” (Karnevál, I.kötet, Magvető kiadó, 200. o., Budapest, 1985), elégedjünk meg mi is ezzel a kezdéssel. Mindaz amit itt látunk és hallunk, nem más, mint az emberiség másik felének hol csendesen kiáltó, hol hangosan titkolódzó, de mindenképpen felénk fordított tükre.
A vasúti restiben minden hír bevárja keltőjét, ahol „Mindenki úgy nézett ki, mintha valaki lenne, és ugyanakkor úgy, mintha senki se lenne.” (Krónikák, 49.o.) Itt minden Godó saját távközlési infrastruktúrája: A távolság csak türelem. Mert ez az átmenet maga a jelen. (5. JELENET)
Az új nemzedék jelene ez. És még ismerhetnénk is őket, hiszen véreink lehetnének. Hiszen egyazon járdákat koptattuk. Egyazon nyelven szólnak. Minden körülmény adott hát, hogy értsük is őket.
Értjük-e őket?

Az új nemzedék jelene ez. Az ő hangjukon. Akiknek már semmi közük az előttük járókhoz és azok hibáihoz!
Nem panasz és nem nyelvvesztés hanem az öröklött státus qou rögzitése kényszeríti, a kiindulási energiák feltérképezésére hajtja őket. Az új (?) nyelvi közegben való jártasságuk, biztonságuk egy másfajta otthonosságot, otthonosság érzetet ad, biztosít nekik, ami nem csak a felszabadító –egyáltalán nem szenvelgő– lázadást igazolja, de szájukból jól esik az irónia is.
(És igen. Kialakul egy a szövegtöl független olvasata a cselekménynek, mintha a szavak, amiket csak ők értenek, pont ez a nemzedék, szárnyakat kapnának vagy elbotlanak bennünk, nézőkben.)
Az eddig létezett civilizációk utolsó halálhörgése minden, ami köröttük történik.
Ők már most tudják a választ: „Mi is a jövö? A jövő: szilárd fal -nem igér, nem fenyeget, csak ostoba. Semmire sincs garancia, még arra sem, hogy ez az egész élet, nem egy óriási vicc.” (Uo., 49.o) „(…) az élet pedig többé-kevésbé hazugság, de hát végeredményben épp ilyennek akarjuk.”(Uo., 69.o.)

Mikor tőlünk –nézőktől– a lehető legtávolabb, mikor úgy érezzük, az ő világuk „szétmarcangolja a felismerhetö valóságot.”(Uo. 85.o),amiben mi élünk, jelenükhöz így vannak ők a legközelebb.

Itt hívtam volna vissza az énekest, egy hajszálnyi esélyt adni egy egykori dalszerzőnek, hogy elmondhassa:
„Sejtelmem sem volt arról, milyen töredezett világban élek, hogy mit tehet a társadalom az emberrel.” (Uo.101.o.)„Nem akartam senki kedvéért mélyebbre merülni a sötétségbe. Máris a sötétségben éltem.” (Uo.115.o)

Legyek hát én eme zenés menni-maradni kékben egyik nezője, ki Dylant idézve lerövidíti a megfogalmazható tanulságokat. A Restiben elhangzott szövegek,
„A dalok az ember dicsőségére, nem a bukasára íródtak (…)” (Uo.)203.o.

Nem üzenet. Remény van!

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu