Kulturális folyóirat és portál

2011. július 31 | Kovács András Ferenc | Kultúra

Nem tudom, hogy hol kezdődik a vers

Szűcs László (■): Útban a szerkesztőség felé azt mondtad, nem szívesen politizálsz, s közben az iskola is szóba jött. Azért csak provokálnálak egy kicsit azzal, hogy elmégy-e az idén a Kölcsey gimnázium öregdiák-találkozójára, és ha igen, akkor vajon hova? Gondolom, sejted, miért kérdezem, s hogy az olvasó is értse: nem biztos, hogy a szokott helyen az idén nyáron még ott lesz-e a Kölcsey gimnázium.

Kovács András Ferenc (▼): Nekem erről múlt év nyári információim vannak, újabbak nincsenek. Múlt év nyarán volt a harmincéves érettségi találkozóm, úgy vélem, hogy sem lelki, sem egyéb kötelezettség nem kényszerít arra, hogy az idén is odamenjek – ha volna hová menjek.

Azért is kérdezem, akár teljesen elvonatkoztatva a konkrét esettől, mert annak is igaza van, aki vissza akar kérni valamit, ami a saját tulajdona volt, ugyanakkor egy minőségi tanintézménynek az ellehetetlenítése sem a legjobb ötlet.

▼ Én nem hiszem, hogy jó ár volna. Mindig az egyik végletből a másikba esünk. Leginkább a régebben toleranciát hirdető intézmények és emberek esnek a krónikus intolerancia bűnébe. Rossz lesz. Én Szatmárnémetitől, a Kölcseytől is – amit akkor egyszerűen magyar líceumnak hívtak, hivatalosan valami számozott ipari líceumnak –, éppenséggel nyíltságot és szabadságot tanultam. Kizárólagosságot nem. Szatmár szelleme teljesen más: nyílt, szabadelvű. Gondolom, hogy most is az.

Kinde Annamária (●): Azért te most már marosvásárhelyi költő vagy, vagy nincs ennek jelentősége?

▼ Nincs. Marosvásárhelyen élek. Voltam már székelykeresztúri költő is, kolozsvári is. Még mindig nagyon fontos számomra a gyerekkor s a fiatalság, amit Szatmáron éltem át. Érettségi után egy évvel kerültem csak fel Kolozsvárra, és kellő rendszerességgel hazajártam a 2000. év elejéig, amikor a szüleim átköltöztek Marosvásárhelyre. Az én szatmáriságom olyan volt, hogy édesanyám kolozsvári, édesapám pedig marossárpataki volt, én csak úgy voltam szatmári, mint a színház. Ha hamarabb születek, 1956 elején, akkor lehettem volna nagybányai is, mert akkor ott volt a színház.

Szatmárt vállalom, mert meghatározó része az életemnek. Nagyon sajnálom mindazt, amire az első kérdésedben utaltál, ezért a rezignált bánat, ami az én válaszomból sugárzott. Nem hiszem, hogy az idén arrafelé mennék.

Máig a színház közelében maradtál, a családi kötelék a színházhoz megmaradt. Ugye nem véletlen, hogy az irodalom mellett ennek is fontos szerepe van?

▼ Fontos volt gyerekkoromban is, hogy én színházi gyerek voltam, ez érdekes státus volt Szatmáron. Mert mindig én voltam a művészgyerek. Ezt a szatmáriak mondták, mert nem lehetett engem meghatározni rokonsággal, szatmári gyökerekkel. Fontos volt apám és anyám mellett egy csomó ma már jobbára nem élő színházi ember, színész, színésznő között felnőni.

A késztetést legalábbis elnyomtam magamban, ha éreztem is arra, hogy a színi pályára lépjek. A rendezés az már tetszett volna, csak 78-ban még nem igazán működtek rendezői szakok. Következett a bölcsészet, ugye, Kolozsvár, az megint egy másik iskola, azután tanárnak lenni, Székelykeresztúron élni és a környező falvakban tanítani… Hargita megyei tanár voltam. Mert legalább annyira közel van hozzám Székelyudvarhely is, ahol a nagyobbik lányom született. Vagy Csík is.

Kolozsvár milyen volt akkor, amikor te odakerültél, és visszatekintve mi a legfontosabb abból, ami ott történt veled?

▼ Kolozsvár számomra nem volt új Szatmár után, mert gyerekkoromban a tavaszokat, teleket ott töltöttem nagyanyámnál és nagybátyámnál. Van két-három város, amivel az ember álmodik, az első nekem mindig Szatmár, és a második mindig Kolozsvár. Én hazamentem Kolozsvárra, az édesanyám városába mentem. Kolozsvárnak az „állagát” az ember gyerekkorban megtapasztalja, és az a 80-tól 84-ig terjedő egyetemi időszak, ha néhol nyomasztó is volt, ugyanakkor számomra otthonos, sok barátot szerezhettem, íróemberekkel ismerkedtem meg, olyanokkal is, akikkel nem találkozhattam odahaza édesapáméknál a szatmári otthonunkban. Hozzánk elég sokan jártak.

Nagyon sok barátot szereztem. Kit mondjak? Szilágyi Júliát, Cs. Gyímesi Évát, Balla Zsófiát, Egyed Pétert, és másokat. Azért rosszak a felsorolások, mert mindig rengetegen kimaradnak belőlük. És ott volt két-három olyan nagyszerű szerkesztőség, ahol az ember jól érezte magát. Én a Napsugárhoz jártam be, és a Korunkhoz. Ott gyakorlatoztam, ebben a két szerkesztőségben. Az Utunk szerkesztőségében egészen más gyakorlatok folytak. Az is kiváló volt. Jól éreztem magam.

Színházba járó voltam, de nem voltam ott színházközelben. A bábszínház körül sertepertéltünk inkább, kiváltképpen Láng Zsolt barátom, aki bábszínházzal is rendszeresen foglalkozott. Jók voltak a kolozsvári évek. Volt egy csomó szürkeség is bennük, egy csomó torokszorító élmény, de én azt mondom, végső soron ez az ember életéhez tartozott.

Eminens diák voltál?

▼ Nem. Soha nem voltam eminens.

Milyen tanár voltál? Szerettél tanítani?

▼ Szerettem. Úgy hiszem, tudtam is. Megvolt bennem a kellő makacsság, pontos voltam és szőrszálhasogató. Vannak olyan tanítványaim is, akik azóta éppen bölcsészetet végeztek, maguk is magyartanárok lettek. Ez nem csak engem dicsér, nemcsak az én tanítványaim voltak, közben más kiváló magyartanárok is voltak Székelykeresztúron is, meg a környéken is.

Nem érezted magadat száműzöttnek Kolozsvár után?

▼ Eleinte igen. Kolozsvár után, meg Vásárhely után. Vásárhellyel mindvégig kapcsolatban voltam, mert az első publikációim ugyanúgy kötnek az Utunkhoz, mint az akkori Igaz Szóhoz, az Évszakok mellékletéhez, mert ott jelentem meg. És a barátságok: Markó Béla barátsága, meg a Gálfalvi Gyurkáé. Lényegében ezért választottam 90-től Vásárhelyt.

Egy kicsit száműzetésnek éreztem Kolozsvár után, nyilván. Én maradtam volna még az egyetemen. Amikor végeztem, akkor én még tanultam volna négy évet. Akkor ez nem volt szokás, nem volt rá lehetőség.

Szívesen foglalkoztam volna még régi magyar irodalommal, mert az volt a szakom, abból államvizsgáztam Rohonyi Zoltánnál. Szívesen maradtam volna Kolozsváron, akár az egyetemen is, de hát nem lehetett tovább tanulni. Nem lehet összehasonlítani, ég és föld a 84-es év a 94-eshez képest, vagy a 2004-es évhez képest.

Lehetséges, hogy száműzetésnek fogtam fel, de csak rövid ideig. Mert van bennem hajlam a beilleszkedésre a magam nem-beilleszkedő módján. Próbálok empatikus lenni a világgal, a „játszó személyekkel”. Számomra az a hat keresztúri év megint legalább olyan fontos, mint az azelőtti évek, azért, mert megint embereket láttam. Székely János kedves volt, egyszer panaszkodtam neki levélben, s azt válaszolta: „Andráska, mindenütt emberek élnek.” Igaza volt.

Amikor változott a világ, nyolcvankilenc decembere után jöttél el?

▼ Kilencven januárjában. Hívtak több helyre, még Kolozsvárra is az egyetemre. Hívott Péntek János a régi magyar katedrára. Meg volt egy állásom Kolozsváron a színháznál, mert felvett 89 júniusában Tompa meg Kötő József. Versenyvizsgáztam dramaturgnak, csak éppen ezt nem hagyták jóvá soha Bukarestből. Így köszöntött ránk 89 decembere, és 90 januárjában, amikor Tompa Gábor hívott, akkor mondtam, hogy nem, Gábor, én most elmegyek Vásárhelyre, lapot csinálok. Úgyis ott van András. Visky Andrást is felvették, egyszerre versenyvizsgáztunk, de ő Saszet Géza helyére, a könyvtárba.

Visszatérnék a színházhoz, mert adós vagyok egy történetvéggel, ahol ugyanakkor egy történet eleje kezdődik. Valahogy mégiscsak a közelébe kerültem a színháznak, éppen Vásárhely által, amikor 91 őszétől elkezdtem tanítani a színművészeti főiskolán. 2003-ig tanítottam. Közben kilenc hónapig még társulatvezető igazgató is voltam a Tompa Miklós Társulatnál. Nem szűnt meg a kapcsolat a színház és köztem, ezt édesapám mindig szomorúan konstatálta. Ő érdekes ember volt. Sok mindenre megtanított, ahogy nőttem fel, együtt olvastuk a darabokat, megbeszéltük. A színházban láttam őt is, más rendezőket is rendezni. Megtanított mindenre, mint a jó susztert. Megtanított mindenre, és aztán ez így maradt, mert nem lehettem rendező.

Mi volt az oka a szomorúságra?

▼ Meg akart tartani engem valamiképpen az írás vagy a filológia számára. Féltett a színháztól.

Azt gondolta volna, hogy igazgató is leszel?

▼ Azt nem gondolta volna szegény. Pedig azt is megérte. Féltett engem ettől. A színház jellegét minden színház közelében levő ember tudja: miért lehet nagyon szeretni, miért nagyon nehéz dolog. Olyan, mint a katonaság, az apácazárda és a kupleráj egyszerre. Külön lelki adottság kell hozzá. Nagyon sok közösséget tudok érezni a színházi emberekkel. Így nőttem fel. Azt szoktam mondani, hogy egy hiú ripacs színész vagyok. Ilyen vagyok, erre jöttem rá később.

Lassan meg kellene írni a darabokat is. Erre nem volt idő. Tanítottam dramaturgiát, még rendezést is egy ideig, de a darabokat nem írtam meg. Ez egy nagy adósság.

Van benned egy drámaíró, aki még nem kezdett el dolgozni?

▼ Az szólalt meg a verseken keresztül, esetleg, amennyire látszik a versekből, a lét finom teatralitása is. Szerepjátékok, amikor te magad vagy a rendező és a színész is. Ez egy nagy halogatás volt. Félelem, görcs volt bennem. Vagy van még – amíg meg nem írom az első két darabot. Szerintem egymás mellett, egymással párhuzamosan és egy évben, két különbözőfélét kell írnom.

Már tudod is, hogy miről?

▼ Tudom, ugyanis a darabszinopszisaimat legalább olyan régen kezdtem alakítgatni magamban, mint a verseket. Még az egyetem előtti, illetve egyetemi időből valók. Állandóan forgatom magamban őket. Errefelé jövet is ezzel foglalkoztam, darabon gondolkodtam. Néztem ezt a havas, hófúvásos tájat, és ezen gondolkodtam. Nem egy ilyen skandináv típusú darab jutott eszembe, éppen hogy sokkal mediterránibb, színházasabb valami. Színházról szóló.

Az, hogy elvállaltad a Látó főszerkesztését, mennyire árt akár a drámaírói, akár a költői énednek? Kevesebbet tudsz dolgozni, vagy ez nem zavar annyira?

▼ Dehogynem zavar. Ez egy olyan helyzet volt, hogy ezt el kellett vállalni. Nem volt az álmaim netovábbja, egyébként a színházigazgatás sem volt az. A színház az sok ember, meg hát egy színes nagy ipar. A szerkesztőségben vagyunk kilencen-tízen, az egy más jellegű dolog. Meg lehet csinálni, nem egy napilapi vagy hetilapi ritmus. Ez egy szépirodalmi folyóirat. Volt ebben elszánás is, feladat is. Kényszer nem volt. Nem volt más megoldás erre.

Nem tudok mindig kivirulni, de remélem – mondom mosolyogva –, hogy azért a lapot jól csináljuk. A lap konszenzusos munka, és csapatmunka. Ott vannak mellettem a szerkesztőtársaim: Láng Zsolt, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba. Jó csapatban vagyunk mi ott öten, ezen múlik egy lap. Az a baj, hogy a főszerkesztőnek kell biztosítania bizonyos dolgokat, meg oda kell figyeljen dolgokra, koordináljon, ami nehezebb. Nem mondhatom azt, hogy szervezni nem tudok, mert az nem igaz, nagyon pontos vagyok, mindig is vezettem határidőnaplót, nem feledkezem el semmiről, de sok időt elvesz.

Sokan vitatkoznak arról, hogy sok folyóirat van, vagy kevés; kell, nem kell; kinek kell, kinek nem kell. Te hogyan látod a helyzetet?

▼ Én nem hiszem, hogy sok folyóirat volna. Hát miért volna sok folyóirat?

■  Inkább Magyarországon mondják ezt. Hogy bezzeg Franciaországban vagy hol csak nem tudom, hány jelenik meg. Kevesebb.

▼ Teljesen mindegy, mert Franciaországban egy csomó másféle lap van, és az már egy jól bejáratott, teljesen más rendszer. Itt, amíg a vármegyéknél vannak lapok, és a régióknak vannak lapjaik, hát miért ne volnának? Én úgy szoktam számolgatni, szépirodalmi, irodalmi folyóiratokról lévén szó, hogy van a Várad, a Helikon, a Korunk, a Székelyföld, a Látó. Ennyi? Öt lap? Hát az mért volna sok? Tegyük fel, hogy valóban másfél millióan vagyunk, mind olvasunk. Mért volna sok?

Én azt hiszem, látható, definiálható az, hogy ez az öt lap öt különbözőféle lap. Ki mit keres, benn azt megtalálja. A Látó azt mondja, hogy szépirodalmi lap, és regionalizmusoknak olyan nagy teret nem enged, szemben a Székelyfölddel, amely direkt erre épít, hogy előfizetői vannak, akik szeretik még hallani a szép magyar székelység történetét a kezdetektől, a preturáni korszaktól a posztturáni korszakig, akkor ezt így leírják nekik. És mindegyiknek helye van, mindegyik jól csinálja, mindegyik megtalálja a helyét. A Váradnak is megvan a maga szegmense.

Korábban fontos volt folyóiratban közölni. Ma is fontos egy fiatalnak, kezdőnek, legalább annyira, mint nekünk volt?

▼ Legalább olyan fontos.

Nincs az, hogy majd az internet?

▼ Van ez is, hogy majd az internet. Meg van olyan is – bűbájos dolog –, hogy küld valaki egy levelet, hogy kattintson rá a weblapomra, s majd ott megnézheti a verseimet. Hát nem kattint az ember. Az van, hogyha megkeresnek, küldenek jó sok verset, akkor azokat elolvasom, ha érdemes, mert hát nagyon sok van, a vers az életszükséglet tulajdonképpen. Így jön ki a gyerekekből a szöveg. Sokszor szöveg jön ki, nem vers. A színisek közül is rengetegen írnak verset, de ezek inkább monológok. Van, amikor jobban összeáll, van, amikor érdekesebb, de nem vers még.

Mégis, hol kezdődik a vers?

▼ Hát, ha én azt tudnám, akkor nem itt ülnék. A vers valahol ott kezdődik, és folytatódik bennünk, amikor a szöveg magától, vagy ízléstől, vagy lelkierőtől, nyelvi kifejezőkészségtől, tömörítőkészségtől fogva úgy strukturálódik, akkor a szövegből vers lesz. Persze vannak olyan prózai szövegek is, amelyek kimondottan versnek hatnak. Nem tudom igazán megmondani. Nagyon jó, ha egy kezdő verset ír, de az is fontos, hogy olvasson. Hovatovább ez lesz a fontos, hogy a kezébe vegyen egy könyvet, vagy lehúzzon valamit az internetről, és akkor úgy olvassa el, de nem biztos, hogy a neten. Az teljesen más dolog.

Nem tudom, hogy hol kezdődik a vers. Még azt sem tudom, hogy hol fejeződik be. Voltak olyan borús pillanataim, amikor kétségtelenül időszerű lett volna – bár nagy gyávaság lett volna – meghirdetni a saját ars poeticát és a Székely János íróasztalától megint elmondani, hogy a költészet meghalt. De hát ez nem igaz. Ez számomra nem igaz, a költők vagy a versírók a létükkel cáfolják ezt a kijelentést. A költészet létezik, ha kevesen is olvasnak verset. Egyre kevesebben.

Ilyen kaján dolgok jutnak eszembe, hogy lehet-e még udvarolni fiatal leányoknak úgy, hogy az ember József Attila-verseket mond. Baudelaire-t, vagy bármit. Nem biztos. Ez egy érdekes korszak. Coolra beállított. Cool legyen, durva, kemény. Közben olyanok a drága kicsi fiatalok, hogy szerintem néha elbújnak a sarokba és zokognak. Mert a pátosz nem halt meg. Az érzelem, az érzés, úgy is, mint szentimentalizmus, az nem halott, ez egy romantikus nemzedék, csak nehogy az istenért valaki észrevegye rajtuk. Én ezt látom, Pesttől le Sepsiszentgyörgyig.

Járnak-e fiatalok a szerzői estjeidre?

▼ Szoktak. A Látóéra is. Valamelyest fiatalodott a mezőny. Attól is függ, hogy hova hirdetjük meg azokat az esteket. Mennyire jönnek be, mit kapnak. Vannak. Előfordulnak. Úgy érzem, a Látó olvasóközönsége is fiatalodott kicsit.

Ezek az estek bejáratott rendezvények a kilencvenes évektől. Látó-szerkesztőként nagyon büszke vagyok arra, hogy az emberek elkezdtek járni Vásárhelyre. Aztán, hogy a közönség igénye mi volna, az már egy más kérdés, mert ez ugye generációsan oszlik, és különféle ideológiai preferenciák szerint. De hát ez szerintem a Látót nem kell hogy érdekelje. A Látó egy szépirodalmi lap, alapállását tekintve olyan, amilyennek írják az irodalmat, vagy éppenséggel választásaiban olyan, amilyennek ismerik.

Az interjút Kinde Annamária és Szűcs László készítette. Megjelent az Erdélyi Riport 2009/12., március 26-i számában.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu