Kulturális folyóirat és portál

2015. július 8 | Kőrössi P. József | Kultúra

Nem lehet semmiről sem írni, ami ne érintene meg mélyebben

Kőrössi P. József: Eddig hatvanvalahány Törzsasztal-esten volt alkalmam nagyon gyakran elmondani azt, hogy a vendégünk Európa-szerte, vagy akár azt is, hogy világszerte ismert magyar író. Ezt most nem mondhatom el Szvoren Edináról. Szörnyű lenne, ha egy ilyen fiatal lányt, gyerekarcú írót a világon mindenütt ismernének. Mi lenne ezután? Hát ezután, meggyőződésem, nagyon rövid időn belül ismert európai szerző lesz. Majd beszélhetünk arról is, hogy éppen olyan lépésére készül, amely ezt majd lehetővé teszi a számára. Azért mondok ilyen bátrat, mert ő viszonylag későn, 31 évesen kezdett el publikálni, azóta két könyve jelent meg, miközben szinte mindenki, aki emlegeti őt – és írnak róla, egyébként jeles irodalomkritikusok, irodalomtörténészek –, mind hangsúlyozza, hogy nagyon keresett íróról van szó. És érdekessége még az ő fogadtatásának, hogy nemcsak az idősebb, hanem a fiatalabb korosztály is rajongva, mindenesetre meglehetősen komoly tisztelettel ír a könyveiről, egyebek mellett a Magyar Narancsban, ami szintén komoly dolog. Rövid időn belül magáénak tudhat kiváló díjakat, 2010-ben Déry Tibor-díjat, 2011-ben Bródy Sándor-díjat kapott, ami azzal jár, hogy a következő könyvéhez is kap támogatást; Alexander Bródy alapította ezt a díjat. Aztán Gundel művészeti díjat kapott, és Artisjus díjat 2013-ban, ami szintén komoly dolog. Nagyváradon először jár. Kezdjük rögtön azzal, hogy ő nemcsak író, hanem zenetanár is. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és most abban a zenei szakközépiskolában tanít, ahova maga is járt. Vajon a zene milyen hatással van írásművészetére, a zenétől az irodalomig milyen út vezetett, és ez milyen hatással van most magára?
Szvoren Edina: Semmilyen, mert a képességek működése, az az érzésem, közös gyökerű, tehát a nyelvben való gondolkodás meg a zenei gondolkodás gyakran jelzi is, hogy sok nevesebb vagy kevésbé neves írónak zenei háttere is van. Gondolom, leginkább az időben való gondolkodás, tehát a nyelvnek és a zenének az időbeli természete hasonló lehet, és ilyen módon mint alkatban bennem összefut a kettő, de úgy érzem, hogy nem hat egyik a másikra. Ha a zenét szó szerint veszem, ha a zenetanításra gondolok, akkor már sokkal több, az emberekkel való foglalkozás nyilván hat rám, de valószínűleg egy cipészműhelyben is hatna.
K. P. J.: Réz Pál írja talán, de azt hiszem, más is, hogy az első mondatai közömbösek, szürkék, és egyszer csak mint egy pingponglabdát, úgy üti le a mondatokat. Szerintem ez zene.
Sz. E.: Persze, lehet keresni összefüggéseket, a zene felépülése koronként és szerzőnként más, tehát ki hol kezdi el a darabot, ha úgy vesszük. Egyébként ez egy technikai kérdés, nem önmagában a zenének a hatása, vagy éppen az irodalomnak a hatása a zenére.
K. P. J.: Mit tanít a zenei szakközépiskolában?
Sz. E.: Szolfézst és zeneelméletet.
K. P. J.: És hangszeren játszik?
Sz. E.: Persze. Elég sokat zongoráztam. Zongoraművész soha nem akartam lenni. Kezdetben, 12-13 évesen karmester akartam lenni, és elég sokáig eltartott ez a vágyam, úgy a főiskoláig. Akkor már a karvezetéshez sem volt kedvem. Diplomám van róla, de soha nem volt kórusom.
K. P. J.: Majdnem azt mondtam közben, hogy a mondatok karmestere, ez nagyon szépen kiderül a két könyvéből. Most nem a hölgyet, nem a nőt kérdezem, hanem az írót faggatom. 31 éves volt, amikor az első írása megjelent, ez meglehetősen ritka. Különösen az, hogy egyenesen a Holmihoz küldte be. Ez egyrészt bátorságra vall, másrészt pedig gyorsan közölték.
Sz. E.: Akkoriban a Holmit olvastam leginkább, a másik a Jelenkor volt. Egyébként ők egyszerre vállalták ezt a rizikót, hogy ismeretlen embertől lehozzanak valamit. Én nem hiszem, hogy különösebben bátor vagyok, inkább csak nem veszem észre azokat a dolgokat, amiktől félni kéne, úgyhogy…
K. P. J.: Mitől kéne félni?
Sz. E.: Ezt kérdezem én. Miért lenne bátor valaki? Legfeljebb nem közlik. Bátor az Európa-szerte ismert író, ha beküldi az írását valahova, mert neki már ciki, ha visszautasítják.
K. P. J.: Réz Pállal akkoriban találkozott? Mindenféle összefüggésben emlegetjük az ő nevét, de abban az értelemben nem, hogy sok mindenkit indított el a pályán. Elég rigorózus ember. Nem is tudom, írt-e valakiről olyan szeretettel, mint magáról.
Sz. E.: Ő azt mondta, hogy nem szokott ilyeneket írni. Ezzel sem voltam akkor tisztában. Mivel ő volt az egyetlen körülöttem, aki biztatott, egyáltalán szóba állt velem, illetve akivel én szóba álltam, tehát szóba álltunk egymással, természetes volt, egyszerűen nem volt más, akit megkérhettem volna.
K. P. J.: Tehát azt írja Réz, hogy „legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel (legyen az ő, maga vagy más), Szvoren azonban túllép a nagy oroszok részvétvállalásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép.” Ez nagyon súlyos, és minden benne van. Kiírtam egy idézetet, amit maga mond saját magáról. „Az alkotás számomra nem önmegörökítés, nem terápia, sokszor még csak nem is a gondolkodás egy formája, hanem célját az okban meglelő funkciógyakorlás.” Ezt azért írtam ki magamnak, mert nagy emberismeretre, tudatos íróra vall.
Sz. E.: Vagy inkább kiábrándult vagy illúzió nélküli. Én soha nem gondoltam, hogy az írásnak számomra mindannak kellene lennie, amiket én ott nemlegesen felsorolok. Tényleg az a baj, hogy az ilyenfajta pályaválasztásoknak egyszerű és prózai okaik szoktak lenni. A szülői szeretet elnyerése, hogy azért csinál az ember valamit, mert sikerélménye van. Nem teljesen stimmelnek, de azért tíz évig nem volt sikerélményem.
K. P. J.: Ez a tíz év mikorra tehető, amikor nem volt sikerélmény?
Sz. E.: Huszonéveim.
K. P. J.: Tehát még a közlés megkezdése előtt.
Sz. E.: Igen, tehát én nem szemérmeskedtem, mihelyt volt valami, ami elkészült, megmutattam. Magyarul: nekem nem olyan minőségi problémáim voltak, hogy nem tetszett, amit írok, hanem nem is születtek meg, amik nem tetszettek, tehát minden töredékben maradt.
K. P. J.: Igen, ezt is olvastam, óvatosan mondom ki azt, hogy öncenzúra, mert nem politikai értelmében működött vagy működik, hanem még mielőtt megszületett volna az írás, a novella, lemondott róla. Ez azt jelenti, hogy nem írta meg, vagy megírta és nem annak tekintette, aminek szánta?
Sz. E.: Nem írtam meg. A dolog titka az írásmódszeremben rejlik, s ez változatlan: mondatról mondatra haladok, és semmit nem látok előre, csak a következő mondatot. És ahogyan sikerül, és amennyire számomra hihető, abból tudok csak továbblépni, tehát sem a cselekményvezetésben, sem másban vázlatos elképzelés formájában nekem nincsenek terveim, szóval nem is tervezek. Ha egy-két nagyon konkrét ötletem volt, az többnyire nem működött, talán az egyetlen kivétel az első kötetnek az a családi gyilkosságos írása. Az egy talált történet. Az a jó helyzet nekem, amikor én se tudom, hogy mi lesz, és emiatt a mondatokban annyi örömet akarok találni, hogy a mondathoz tapadok, és pontosan azért is, ennek előnye és hátránya is van. Amikor nagyon tudom, hogy mit akarok írni, akkor nem annyira élvezem a mondatokat, mert sietnék, hogy egyben lássam, hogy gyorsan összesöprögessem a darabokat, és akkor valahogy másképp működik az anyag.
K. P. J.: Emberekről, iszonyatos sorsokról ír nagyon kegyetlenül. Egy kritikus, Urfi Péter úgy fogalmaz egyik könyvéről, hogy másfél mázsa boldogtalanság. Jól emlékszem? Azt hiszem, pontosan idéztem. És ez igaz. Valóban vállalja, hogy e történetek egy részében az inspiráció nagyon személyes?
Sz. E.: Mit nevezünk személyes érintettségnek? Semmi olyasmiről nem lehet írni, ami ne érintené az embert. Ha közömbösen hagyja, akkor nincs írás. Ezt definiálni kéne, hogy mi a személyes érintettség. Én olyat nem nagyon szoktam csinálni, hogy a személyes élménymag, amit én átéltem vagy ismerek, érintetlen lenne. Van úgy, hogy megfordítom az élményt, és ugyanaz a motívum megjelenik, vagy épp ellenkezőleg, hogy sterilizálva van valami, akár az én életemben, akár hozzám közel állónál. De önéletrajzi értelemben semmiképp sincs személyes érintettség az írásaimban, illetve nagyon kevés. És azt nem árulom el, hogy melyik.
K. P. J.: Idézem akkor magát. „Vállalja, hogy minden, amiből kiindul, az ő vagy a legszűkebb környezetének élménye.”
Sz. E.: Igen, de ez nem mond ellent annak, amit az előbb mondtam. Nem lehet semmiről sem írni, ami ne érintene meg mélyebben.
K. P. J.: Kiírtam azt a mondatot is, amit József Attilától idéz, „megrágni és kiköpni” az írást, tehát a távolító aktusra van szükség, megrágom és kiköpöm.
Sz. E.: Igen.
K. P. J.: Van egy írása, a Literában jelent meg, a címe Mentés, amely tulajdonképpen önéletrajz. Ott aztán nagyon kiadja magát.
Sz. E.: Az érdekes helyzet volt. Akkor szembesültem először azzal, hogy nincs olyanfajta írásművelet, ami a hétköznapi életet, a valóságot érintetlenül hagyná, és ne fikciósan tálalná. Egy online felületen való bemutatkozás, aminek megvan a maga terjedelmi korlátja, maga a szerkesztés ténye egy fikciós művelet. Ha én elkezdem elmesélni az életemet, és semmi mást nem teszek, és mindent kizárok, stílust és egyéb szépírói eszközöket, akkor is, ha csak felsorolom az élettényeimet, pusztán az, hogy mit említek és mit nem, az egy erős szerkesztés. Én nem tudok olyan önéletrajzot írni, amiről azt gondolnám, hogy ez az én életem. Egyszerűen kanyarodok ebbe az irányba, akkor viszont meg már fölvállaltam, és bizonyos mondatok ritmusát a József Attila Curriculum vitae-jéből szándékosan átvettem, és ugyanannyi felsorolás van benne, eljátszottam vele, csak egy kicsit a jelzőket megváltoztattam. Az is az ilyen fikciós önéletrajzi írás szép példája, nagyon szeretem azt az írását József Attilának.
K. P. J.: Tévedés ne essék, én nagyon szeretem ezt az őszinteséget és ezt a kitárulkozást. Ez a Mentés olyan, mint egy novella, és épp az online az, ami korlátlan nyilvánosságot biztosít és örök időkre. Ha egy könyv megjelenik, vagy a kezébe kerül valakinek, vagy nem, de ha az online fölkerült egyszer, tapasztalatból mondom, egyszerűen nem lehet onnan leszedni. Azt írja benne: apám asztalos volt, anyám színésznek tanult, gyógypedagógus diplomát szerzett, majd tudományos munkatársként dolgozott. 1966-ban ismerkedtek meg. A szerelmük születésemig tartott. Hoppá.
Sz. E.: Ezt én kitaláltam, de aztán volt egy ilyen, hogy tényleg így volt. Szóval nem kitaláltam, hanem következtettem, de kábé tényleg így volt.
K. P. J.: Beszéltünk arról, hogy szinte valamennyi novellájának család vagy gyerek a központja. Miért ezek a témák, amelyeket megkeres, s szembesíti az olvasóját velük? Honnan szedi ezeket a figurákat?
Sz. E.: Azt hiszem, mindenkinek van egy túl erős anyja vagy egy túl erős apja. Ebben egyensúly nincs, ez a dolgok természete. És a dolgok természete, hogy ettől épít az ember különböző védelmi rendszereket, vagy éppen ellenkezőleg, ezeket támadja, ezekkel foglalkozik a későbbi élete során. Személyesen erről eszembe jut, hogy az első kötet után az édesanyám erről annyit mondott, hogy majd ha meghalok, akkor pozitívabbak lesznek a nőfiguráid. Nem tudom, hogy ez így lett-e, de sokszor eszembe jut.
K. P. J.: Az is nagyon feltűnő, hogy mennyire fegyelmezettek ezek a mondatok, tehát az önfegyelem borzasztó jellemző magára, másfelől meg a szenvedélyesség is. Mondta, hogy soha nem tervez, idézőjelben mondom, hogy sodródik a témával, az viszi magát. Hogy fér meg ez a két dolog együtt egy emberben? A szenvedélyesség és az önfegyelem. Mert én úgy gondolom, hogy aki szenvedélyes, az nem tudja fegyelmezni magát. Magánál pedig ez a két dolog együtt van.
Sz. E.: De, tudja, ha van mit fegyelmezni.
K. P. J.: Ha van szenvedély, akkor azt fegyelmezni kell?
Sz. E.: Lehet, hogy nem kell, de nekem vannak ez irányú képességeim. Ahogy az ember ír, az rövid pórázon függ össze az ő személyiségével, ugyanakkor amit idézett is, ezt nem azért csinálom, hogy erről beszéljek. Eltolom magamtól, megrágom és kiköpöm. Ez nem bekebelezés.
K. P. J.: Szintén a Mentés című írásában, amit novellaként olvastam, még akkor is, ha árulkodik arról, hogy ennek a novellának a hőse tényleg saját maga, nem szó szerint idézem, de két énjéről ír, ebben az egyik énje piromán, nimfomán, trágár, a másik pedig okos, csöndes, engedelmes. Tehát itt is nagyon nagy ellentétek feszülnek.
Sz. E.: Igen, ebben nem nagyon van hazugság, ha mondatokra lebontom, akkor ez nem fikció. Az valóban igaz volt, hogy én ebben a feszültségben éltem, hogy ez lett rám osztva, hogy én egy jó kislány legyek, közben meg liftaknák mögött kuporogtam a haverjaimmal, és hallgattuk ki a beszélgetéseket, lopásokat derítettünk ki, meg minden.
K. P. J.: Meg loptak is. Azt is bevallja.
Sz. E.: Az magányos tevékenység. Társasággal nem végezhető.
K. P. J.: Valahol azt írja, hogy nem történeteket ír, hanem eseményeket. A történet és az esemény között nagyon nagy a különbség. Az esemény az, amit szemlélünk, amit nézünk, de nem vagyunk részese. De a történetnek valahogy mindig részesei vagyunk, ha másképp nem, úgy, hogy szemléljük azt a történetet. Réz Pál részéről érzek némi ellentmondást, vagy nem látja úgy, ahogy maga gondolja, vagy másképp látja, ő azt írja, hogy nem a megfigyelő helyzete a magáé. Ha nem a megfigyelő helyzete a magáé, aki megfigyeli a történetet, az eseményt, akkor viszont benne kell lennie a regényben vagy a történetben.
Sz. E.: Ha a történet és esemény között egyszer különbséget tettem, azt az esemény szó élmény értelmében tettem. Most ez valamennyire változóban van, most megint azt csinálom, amit az első kötetben. Nekem van egy olyan érzésem, hogy csak azt tudom elmondani, ami már nincs folyamatban, éppen ezért is vonzanak az egyes szám első személyű elbeszélések, és még a gyerekhangok. A gyerek pozíciója olyan pszichés állapot, amiben az értés és az érzelem nagyon éles ellentétben áll egymással. Ez talán a felnőtt világra annyira nem jellemző, ugyanakkor mégis ettől szenvedünk, nem múlik el, csak, ugye, a gyerekkorban olyan kiáltó a kettőnek az ellentéte.
K. P. J.: Van egy novellája, azt hiszem, Temetés a címe, ahol szintén egy gyerek mesél, ha jól emlékszem, a nagymama temetését. Tulajdonképpen az egészet nevetségesnek tartja, kifigurázza, a borzasztó képmutatásokat leplezi le gyerekszemmel, miközben vicces dolgokat vesz észre ez a gyerek. Nem tudok kacagni, hanem megrémülök, hogy te jóisten, tényleg ilyen képmutató az ember.
Sz. E.: Igen.
K. P. J.: A szexualitás valahol rejtetten mindig ott van az írásaiban. Majdhogynem azt mondanám, minden írásában. Az az érzésem, hogy ezeknek az írója vagy megélője tele van ambivalenciával. Még valamit, nagyon sokszor nem tudom, hogy a szexualitással kapcsolatosan az az alak, akit hirtelen megjelenít, leszbikus, vagy heteroszexuális, vagy biszexuális. Elbizonytalanítja az embert. Ez nagyon a helyén van, de nem tudom, hogy mennyire tudatos ez a bizonytalanság. Tehát az olvasóban azt a bizonytalanságot kelti, hogy ne tudja eldönteni, hogy ez a hölgy leszbikus vagy biszexuális.
Sz. E.: Ez talán mással kapcsolatban is van, tehát hogy amikre nem lennének szavak; ezek olyan írások, ahol ilyen nagyon átlátszó kijelentéseket nem lehet tenni, tehát összefügg azzal is, amiről az előbb beszéltem, hogy ha ilyen szavakat ki lehetne mondani, hogy én ez és ez vagyok, vagy ő ez és ez, akkor a történetek elmesélhetők lennének egyes szám harmadik személyben, ami egészen más perspektíva.
K. P. J.: Tehát erre szándékosan nem figyel, vagy engedi?
Sz. E.: A szexualitás fontos része az életnek, és ha éppen így jelenik meg, hogy az aktus az mégsem az aktus, szóval nem képileg van jelen, tudatos, hogy ezt is felvállalom.
K. P. J.: A bizonytalanságkeltés tudatos? Bizonytalanságban hagyni az olvasót, ahogy maga is bizonytalan.
Sz. E.: Nem a bizonytalanság a fő cél, tehát nem az olvasókínzás. Nyilván az én olvasói tapasztalatom, hogy én akkor tapadok nagyon egy írásra, ha a képzeletemnek sok a munka, és számomra egy könyv akkor nagyon világszerű és átélhető, ha nincs megmondva minden, ugyanakkor az olcsó rejtélyeskedést nem szeretem. Egyszerűen nem az a cél, hogy az olvasó ideges legyen. Nyilván különböző típusúak vagyunk, van, akinek ez nem testhezálló olvasásmód, de én így olvasok, újabban főképp, ezért is rövidültek le az olvasásaim és az írások is. A regénytől ez egy hosszú út volt, hogy a rövidprózákat egyáltalán olvasni tudom. Számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy kell rövidprózát olvasni. Képesség szerintem, gyakorolható képesség, és fejleszthető, de én ezt sokáig nem tudtam, és amikortól fogva fülem lett erre, attól fogva kezdtem tudni írni is. Tehát nem érhettek olyan olvasói impulzusok, amik az írást elősegítették volna. Utólag ez a benyomásom.
K. P. J.: Megütötte a fülemet az, hogy olvasókínzó. Vannak olvasókínzó írások is?
Sz. E.: Hogy én írtam-e ilyet? Én ezt sem tartom megvetendő dolognak, csak itt nem ez volt a cél.
K. P. J.: Beszéltünk arról, hogy keveset ír. Ugyanakkor tavaly volt tárcaírója az Élet és Irodalomnak, ahol tizenvalahány tárcát írt, ami azért elég sok egy évben, miközben a Népszabadságnak is volt rendszeres szerzője. És ezt úgy fogalmazza meg valahol, hogy korábban működött egyfajta cenzúrája, tehát megszülettek a novellák, de nem lettek megírva, most meg mintha egyre több mindent engedne meg magának, ami azt jelenti, hogy egyre több mindent tud megírni, vagy tart fontosnak, hogy megírja.
Sz. E.: Nem biztos. Ezek önként vállalt kényszerhelyzetek, ami először szerintem jobban sült el, másodszor kevésbé. Érdekes, hogy mik azok az új próbálkozások, amikbe bele kell menni, és mik azok, amikbe nem, mert az ember valahogy úgy ír, hogy érzi a képességei határait, és arra reagál. Igenis föl kell ismerni, hogy mit nem tudok, de akkortól amit tudok, az kimerül, tehát olyan sincs, hogy bezárom magam egy körbe. Nem tudom, hogy egyre többet engedek-e be, hogy például a valóságra vonatkozásnak milyen szintjeit engedem be az írásba, abban van változás, ha nem sok, de árnyalatnyi. Sokáig az volt az érzésem, hogy kifejezetten azért sem tudok írni, mert nem tudom megnevezni az embereket, akik szerepelnek, ezt szépen ki is kerüli az, hogy az egyes szám első személyre rátaláltam. Van, akit biztos nem kell megnevezni; a család is jó, mert a szülőket a viszonynevükön nevezhetem.
K. P. J.: Az egyik novellájának a szereplőjét, őszintén bevallom, próbáltam mindig azonosítani a maga édesapjával.
Sz. E.: Hát nem. Én széttrancsírozom az életemet. Nem lehet így fölismerni, tehát ahol van valaki, aki az édesapámra hasonlítana, mellette nem lesz senki, aki az édesanyámra vagy rám, vagy a családom tagjaira, szóval ilyet nem nagyon lehet keresni. Lehet, csak nem sok sikerrel.
K. P. J.: Igazi siker érte-e már? És aztán azt kérdem, hogy igazi kudarc. Tehát siker, amitől úgy el lehetne szállni, aztán mégsem szállt el.
Sz. E.: Biztos, csak én az a típus vagyok, aki, mire dolgok megtörténnek, én azokat már átéltem. Valószínűleg ez a képesség vagy képtelenség tesz alkalmassá arra, hogy írjak. Ez azért fontos képesség, hogy az ember képzelegjen.
K. P. J.: Valahol ír vagy beszél arról, hogy ha nem igaz a történet, akkor nem születnek hiteles mondatok. Na de hát ha a fejében így vannak ezek a dolgok, akkor mitől lesz maga a történet igaz? Mitől lesz a történet úgy igaz, hogy hiteles mondatokkal lehessen megfogalmazni? Hogy alakul ez?
Sz. E.: Vagy megfordítva, ha nem igaz a mondat, akkor nem teljes a történet.
K. P. J.: Ezt a mondatra vetítettem le, tehát a mondatai mitől olyan pontosak? Hát attól, hogy a történet maga igaz. Gondolom, hogy ezt így kell értenem.
Sz. E.: Egyelőre nem tudok másképpen működni, és mivel lassú vagyok, nekem tényleg van időm megcsinálni egy mondatot, amíg el nem hiszem. Valószínűleg az író ilyenkor csak képzeli, hogy az hiteles. Az a hit vagy illúzió, hogy a szülő az úgy igaz, pont elég ahhoz, hogy továbbmenjen, és hogy ez a világ így fölépüljön. Azt is el kell tudnom képzelni, hogy azt én elhiszem.
K. P. J.: Nagyon tetszett, amikor azt mondta az előbb, hogy ha nincs jó név, akkor oda valami nevet kell találni. Ez egy személyes tapasztalatom: volt egy novellám, aminek az volt a címe, hogy Tóthbá és annak volt egy hőse, Tóth Mari. Megjelent a történet, és egyszer csak lett egy ismerősöm, akit Tóth Máriának hívtak, és nagyon ciki volt, hogy van egy novellahősöm, brutálisan elbánnak vele, és azt is Tóth Marinak hívják. Ekkor megváltoztattam a novellában a Tóth Marit, de abszolút nem működött a szöveg, tehát vissza kellett változtatni. Keres ilyen neveket?
Sz. E.: Én igen, de az én szememben egy olyan név jobban működik, ami kellőképpen távol van a valóságtól. Vagy nincs létező név. Vagy viszonynév.
K. P. J.: No, akkor még valami: ha prózaíró, akkor előbb-utóbb felmerül, hogy regényt kell írni ahhoz, hogy komolyan vegyék. Valaki azt mondta, ő azért nem szeret novellát olvasni – pedig egy olvasó ember, aki sokat olvas –, mert amikor már megszeretné a figurát, amikor már élvezi a történetet, akkor hopp, vége van egy jó kis poénnak, és ő ezt nem szereti.
Sz. E.: Én is így olvastam korábban. Ezt meg kell tanulni. Olyan novellát kell írni, ami olyan sűrű, hogy ne lehessen sietni vele. Alapesetben egy rövidpróza nem ugyanolyan sűrűségű anyag, mint egy regény. Ez nagyjából így is alakul. Lírai sűrűségű szövegek. Ha sikerül az olvasás, akkor nincs ilyen probléma. De sokan panaszkodnak, hogy ezeket az írásokat nem lehet, holott nem vaskos kötetek, tehát hogy nem lehet végigolvasni csak úgy. Én sosem panasznak vettem, ez jó.
K. P. J.: Idefelé jövet mindenféléről beszélgettünk, egyebek mellett arról, hogy meghal az ember, és akkor el lesz temetve; van ateista temetés, egyházi temetés stb. stb. Akkor elmondott valamit. Most megkérdezhetem-e, megkérdezem: hogyan temették el az édesanyját?
Sz. E.: Ugye, arról beszélgettünk, hogy a temetések a hátramaradottaknak nagyon fontosak, nekik fontosak. Ugyanakkor, aki meghal, annak kívánsága is van, az én édesanyámnak az volt a kívánsága, hogy ne beszéljen pap a temetésén, mivel nem volt hívő. Mi ezt tiszteletben is tartottuk, de nem kellett erőszakot tenni magunkon. Én már hallottam előtte nem egyházi temetést, egyet-kettőt, kedvet az se csinált, mindenképp van valami probléma. Leginkább azt volt borzasztó elképzelni, hogy a mamámat egy olyan szöveggel kell eltemetni, amit egy idegen fogalmaz meg és mond el. Arra jutottam, hogy akkor írok én egyet; bevallom, nem esett nehezemre, nem éreztem azt, hogy ennek nincs most itt ideje meg helye.
K. P. J.: Azt is mondta, hogy jó szöveg lett.
Sz. E.: Igen, a végén tulajdonképpen majdnem azt mondhatnám, hogy irodalmi szempontból is elégedett voltam, ritkán szoktam lenni, de lehet, csak azért mondom, mert nem fog sehol se megjelenni. Azt se tudtam, hogy ez hogy zajlik, ott voltunk, ahol lenni kellett, és akkor mondtuk, hogy ez volna a szöveg, édesanyám kedves zenéjét is hozzácsatoltuk, és a temetés napján egy napsütötte padon ücsörög egy ember, pontosan nem tudom, mi is ennek a foglalkozásnak a neve, és hát tényleg egy ilyen iparos kedélyességgel beszélt az előttünk álló dolgokról, mint a vízvezeték-szerelő, aki gyűlöli is, meg szereti is, hogy ezek a vízvezetékek bugyborognak, meg eldugulnak. Bizonyos fokig megnyugtató is. Akkor mi leültünk mellé, és akkor elkezdte olvasni, és demonstrálta, hogy ő ezt nem tudja felolvasni, és valóban hallottuk, egyrészt a mondatrészek összekapcsolódását nem értette, pedig hát ez nem volt olyan bonyolult szöveg, nem volt egy prousti mondatfolyam, ráadásul néha a szavakat sem úgy olvasta, botrányszaga volt a dolognak, és akkor gyorsan eldöntöttük, hogy én ezt akkor felolvasom. Furcsa volt, mindenkit megütött, annyira nem beszéltek erről, csak…
K. P. J.: Megbotránkoztak?
Sz. E.: Nem tudom. Furcsa volt a szerep, hogy akkor én attól fogva nem gyászoló voltam, hanem egy előadó, aki szerepel, és intenie kell a gyászhuszároknak vagy kik ők, annak, aki a CD-lejátszónál áll, hogy most kell lenyomni a gombot, mi a végszó, tehát forgatókönyvet írni és effélék. Szóval ez így zajlott.
K. P. J.: Köszönöm szépen. Másodjára beszélünk erről. Van bennem is egy kis megrendültség. Amit akkor is éreztem, amikor először hallottam.
Sz. E.: Köszönöm én is.
(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu