Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Molnár Judit | Társadalom

„Nem középiskolás fokon taní-tani”?!

A munkával kapcsolatos visszajelzés mindig jól jön, de ha a legváratlanabb helyről érkezik, akkor olyan, mint a nagyon-nagyon becses ajándék. Én is ilyet kaptam, egy francia „kollégától” – ismeretlenül. (Helyesbítek: ötvenszázalékos az ismeretlenség, mivel én most már ismerem őt, csak – természetesen – ő nem tud rólam az égvilágon semmit.) Nagyjából kortársak is lennénk Jean Paul Brighellivel, s ahogy az a Butaságra kárhoztatva – Az iskolák programozott halála (magyarul: Kairosz Kiadó, Budapest, 2006) című könyvéből kiderült, eszmetársak is vagyunk. Vagy ha tetszik, a szó legnemesebb értelmében elv- és bajtársak, ugye, camarade Brighelli?

Egyébként, ahogy azt egy becsületes kiadványtól elvárja a nem éppen szaktudás híján lévő olvasó: a hátsó borító nem elsősorban captatio benevolentiae, hanem tömör ismertető a szerzőről és az írás témájáról. „E könyv szerzője bölcsésztanár, vérbeli pedagógus, aki 30 éve dolgozik a francia közoktatásban. Az olvasó ennek a tanári pályán töltött emberöltőnyi időnek a krónikáját tartja kezében, amely megismertet bennünket az egykor méltán híres francia iskolarendszer átalakulásával és annak szomorú következményeivel. A liberális reformok ennyi idő alatt gyermekmegőrzővé tették az iskolát, amelynek tudásközvetítő és kultúraátadó szerepe szinte teljesen eltűnt. Ezeket a liberális reformokat az oktatásügyben nálunk is életbe léptették. És a gépezet nálunk is beindult. A várható eredmények valószínűleg nem fognak sokban különbözni az e könyvben leírtaktól. A tudás hatalom. Mindig is az volt, s az is marad. Ha az egyszerű diákot elzárják a tudás forrásától, azzal megfosztják a felemelkedés lehetőségétől is. Kinek jó ez?” – írja a borító bemutatóján a magyarországi kiadó, én pedig ezt a szöveget idézve teszek még egy további lépést: immár a romániai oktatás is felhágott (vagy alászállt?) a franciák által megjelölt útra.

Francia szakos lévén, Brighelli professzort elsősorban a Franciaországban tanított, vagyis nem tanított francia nyelvtan és irodalom problematikája érdekli – az egykori gyarmatokról behozott-beáramlott lakosság hozzáállásának, igényeinek és igénytelenségeinek a függvényében. Önmagamat egy kissé megcáfolva, én is mindenekelőtt a magyar irodalom és ezen belül is az erdélyi irodalom oktatásának kérdéskörét érinteném példáimmal, nem a fentebb említett egész romániai oktatásét. Engedtessék meg nekem ez a szubjektivitás, nem kizárólag azért, mert a könyv előszavát jegyző Bernard Lecherbonnier professzor sem kíván az abszolút tárgyilagos, kívülálló szemlélő szerepében tetszelegni, hanem mert ez esetben legföljebb újabb negatív hozadékai volnának az ilyen látásmódnak. „A franciát tehát elkezdik tanítani a bennszülötteknek. De milyen franciát? Az akadémiai szövegek világosan megválaszolják ezt a kérdést: »egy egyszerű nyelvet«.” Pedagógiai szemszögből nézve ez azt jelenti, hogy a nyelvtan oktatását kerek perec kihagyják a tantervből: „Iskoláinkban nem a nyelvtan oktatása által próbáljuk elsajátíttatni a franciát, hanem a közvetlen módszer, a társalgás és szituációs gyakorlatok segítségével: minden a gyakorlat által és a gyakorlat érdekében történik.” A szóbeli mindenkor előnyt élvez az írásbelivel szemben. Következésképpen tollbamondás csakis a gyarmattartók gyerekei számára működtetett iskolákban létezik. Az utasítások kifejezetten arra szólítanak fel, hogy a tanár keveset beszéljen, viszont hosszan beszéltesse a diákokat. Szigorúan tilos bármiféle gondolat kifejezésre juttatása: „semmi elvont eszme, semmi bonyolult gondolat, semmi bölcsesség”, pontosítják az előirányzatok. Tilos az irodalom témáját érinteni: „A csakis anyagi szükségletekkel bíró személyek nem alkalmasak arra, hogy megízleljék irodalmunk gyümölcseit” – írja előszavában Bernard Lecherbonnier, a könyv szerzője pedig a továbbiakban bőségesen példázza ennek az elképzelésnek a vadhajtásait. Egyetlen példáját idézném tömören, mert félelmetesen hasonlít a nálunk dívó „szokásokra”. Az egyik évben katasztrofálisak voltak az érettségi eredmények, kiderült ugyanis, hogy a feladatul kapott Rimbaud-szöveg értelmezése azért sikerült félre, mert a diákok nagy része sosem hallott a szerzőről, így nem is igazán tudott a versével mit kezdeni. Néhány breton iskolában viszont az országos átlagnál jóval sikeresebben teljesítettek az érettségizők. Sürgősen elrendelték az ügy kivizsgálását, ami nem is került nagy erőfeszítésbe: több iskolában is a nyugdíj előtt álló tanerők, fittyet hányva a „modern” kommunikációs kompetencia-központúságra (az alliteráció véletlen, nem gúnynak szántam!), régimódian meg-megtanították a szegényesnek semmiképpen sem mondható francia irodalmat is. Meg is kapták ezek után méltó büntetésüket, a literatúrától való szigorú eltiltást. De hasonlóképpen „tilos” a helyesírás tanítása és begyakoroltatása is, mondván, hogy az csak stresszeli a diákság érzékeny lelkületét, nem beszélve a manapság általánosnak mondható számítógépes helyesírási programok meglétéről, amelyek – egyértelmű, ugye?! – fölöslegessé tesznek mindenféle ilyen irányú tanítást-tanulást. Ennél a passzusnál aztán jól szórakoztam, mert egykettőre kiderült, hogy a saját anyanyelvi kultúrájukat átadni igyekvő tanárok a nagy-nagy állatkertnek olyan sajátos egyedei, akiknek – függetlenül attól, hogy Párizsban avagy Nagyváradon élnek-e – tökéletesen egyformán forognak a kis szürke agysejtjeiket mozgató kerekeik: Jean Paul Brighelli ellenpéldái erre a stresszre hivatkozó agyrémre ugyanazok, amiket jómagam is ki tudja, hányszor dörögtem el a nebulóknak: a munkaadó majd nagyon is megnézi, milyen helyesírású a benyújtott jelentkezés, nem is szólva az elkerülhetetlen szerelmi vallomásokról, melyeknek érzelmi ömlengése sok esetben nem képes feledtetni a tudatlanságról árulkodó „empirikus” helyesírást. S hogy a franciák „bojkottálják” önnön irodalmukat?! Nálunk talán nem létezett már tíz éve (talán létezik még most is?) az a kimeneti követelményeket felsoroló lista, ami az irodalmi anyagot telefonkönyvhöz hasonlóan névsorba rendezve „megszabja”, hogy az említett szerzők egy-egy művét az érettségizőnek ismernie kell?! A lista kezdődik Ady Endrével, őt követi Arany János, és zárul Zrínyi Miklóssal. Egy-egy mű, vagyis igazán méltányos, senki nem háboroghat: Petőfinek is egy műve, Madáchnak, Katona Józsefnek, Zrínyinek is. És természetesen Jókai Mórnak, József Attilának – nehogy már az a vád érjen, hogy a J-vel kezdődőeket mellőzöm. Az erdélyi irodalom pedig? Nem is olyan nagyon régen egy éven át tanítottuk, aztán – végső soron üdvözlendőként, hogy összmagyar irodalomról beszélünk, nem csak szeleteiről – szép lassan (illetve jó gyorsan!) kihullt a tantervi látószögből. Tudok olyan – magát jó nevűnek tartó – középiskoláról, ahol például Dsida Jenőről szót sem ejtenek, mondván, hogy nehéz. Hát valóban az, már akinek. De visszatérve az érettségi előtti elvárásokhoz: oldalakon át fut a nyelvi kompetenciákról szóló hadova – még véletlenül sem említve olyasmit, hogy értelmes, kerek egész mondatokban tudjon beszélni a diák. Nem, a fontos a kommunikáció, ami az SMS-világban lassan már alig lesz több a jelbeszédnél, a mik-makogásnál.

Félelmetesen hasonló a helyzet a tankönyvek terén is: az alternatív könyvek megléte önmagában dicséretes, ha azok valóban alternatívát kínálnának, és nem valamiféle ősmodellnek volnának a többé-kevésbé professzionális utánérzései. Avagy akadémikus magasságokba törő szövegek halmaza, ami valóban sokkolja-stresszeli a diáknak, ha nem is éppen a lelkét, de az addigi tudásának a szintjét, úgyhogy inkább félrerakva meg is feledkezik a tankönyvről. Nem tudom, hogy nálunk készült-e a tankönyvek oldalszámait összehasonlító statisztika, de Jean Paul Brighelli megadja – húsz év különbséggel – a nagyon beszédes számadatokat: „a jelenlegi francia könyvek 350 oldalon próbálják megmutatni mindazt, amire annak idején a kiadók jónak láttak 2000-2500 oldalt áldozni. (…) A mai francia könyvekre a gyerekek egyáltalán nem vágynak, sőt, utálják őket. Újabban maga az ikonográfia is csak díszítő jellegű vagy álpedagógiai célzatú, s a képek alatt olyan kérdések állnak, amelyek homályos értelme vetekszik a szövegekhez fűzött kommentárokéval.”

„Lehettem volna oktató…” Amikor nálunk szóba kerül a tanárok botrányosan alacsony fizetése, gyakran ellenpéldaként említik a francia helyzetet, ahol egy nagy tapasztalatú középiskolai tanárnak és egy képviselőnek – állítólag – hasonló a bérezése. Nem tudom, hogy így van-e, lehet, Brighelli professzor viszont mintha nem ilyen értelemben beszélne. „Egy általános iskolai diák, elég jó eszű, minden hájjal megkent kissrác, egy kicsit drogkereskedő, egy kicsit strici, felöltve legjókisfiúsabb arckifejezését, hirtelen nekem szegezte a kérdést, mennyit keres egy tanár. Megmondtam neki, mennyit keresek én húsz év tanítás után. Ha valaha is úgy érezte volna, hogy a nyomdokaimba szeretne lépni, s beilleszkedni a szervezett társadalom rendjébe, akkor ez a vágya a válasz hallatán azon nyomban szertefoszlott: »Ennyit én egy hét alatt keresek!«, mondta őszintén sajnálkozva. Egyébként elég gyorsan levonta a következtetést a tényekből, és többé nem jött órára. Eggyel több kicsírázatlan remény.” Akinek Brighelli elmondta ezt a kis történetet, föltehetőleg a pozitív diszkrimináció egyik buzgó híve lévén azt válaszolta, hogy „Igen ám, de ön nem tiszteli a szokásaikat és a hitüket…” Lehet, hogy elfogult vagyok azért, mert sok a hasonlóság a camarade le professeur és a magam oktatói elképzelései között, vagy azért, mert semmiféle pozitív diszkriminációval nem értek egyet, az érvelésével viszont, amivel lezárta ezt a purparlét, feltétel nélkül: „Én az emberi lényt tisztelem bennük, mindannyiunk közös nevezőjét, ezenkívül semmi mást nem tartok tiszteletre méltónak. Semmiféle »tisztelet« nem jár az eleve létező dolgoknak. A diákot csakis a tanulás teszi tiszteletre méltóvá. Csakis a tudás emeli őt be a civilizált emberiség tagjai közé. Az emberek nem születésüktől fogva tiszteletre méltóak, hanem azzá válhatnak.”

Miközben olvastam Jean Paul Brighelli könyvét, de különösen ennek a jegyzetnek a megírása közben folytonosan be-beúszott József Attilának utolsó születésnapján írott verse, a Születésnapomra. Talán mert a szegedi egyetem francia–magyar–filozófia szakáról tanácsolta el Horger Antal szigora, talán mert nagyon sok más egyébbel kapcsolatban is gyakran találom meg József Attila egy-egy sorában az analógiát. Tény, hogy az említett versben el nem ért vágyként beszél a havi kétszázról (amiről annak idején sláger is szólt jó hangosan, mondván, hogy havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel), megcsillantva, hogy ha talán oktató lett volna… Ismerjük a híres sorokat, s a versnek talán legismertebb részét, a dacos fogadkozást. Vagyis hogy: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Nem tudom, ma megfordul-e egy-egy harminc év körüli fiatal fejében, hogy tanár lesz, illetve miért lenne tanár, azt sem tudom, hogy Franciaországban mi a helyzet e téren, hogy gondolkodnak a tanárképzőre mostanában jelentkező francia ifjak, de Jean Paul Brighelli ezzel kapcsolatos véleményével is tökéletesen egyetértek, s eljátszadozom a gondolattal, hogy amikor leírta híres versének utolsó szakaszát József Attila akkor is, s ha most élne, talán most is hasonlóképpen vélekedne. S hogy még nagyon sokan egyetértenek a francia tanár elv- és bajtárs vélekedésével, miszerint: „Nyilvánvaló, hogy milyen irányban hatottak az utóbbi két évtized változásai: szisztematikusan csökkentették a tananyag mennyiségét és minőségét, miközben azt állították, hogy ez a megoldás kulcsa. Azzal az ürüggyel mesterkedtek, hogy a diákok színvonalához igazítják a tananyagot, mintha a diákoknak nem elérni kéne egy színvonalat, hanem ők maguk volnának a szomorú mérce. Ha a diákok keveset tudnak, nekünk kell őket többre tanítani. Aki pedig nem ezt akarja tenni, az ne menjen tanárnak.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu