Kulturális folyóirat és portál

2013. március 26 | Várad | Kultúra

Nem hiszek a nyelvnélküli történetekben

Kőrössi P. József: Neves kritikusok írják róla, hogy az egyik legünnepeltebb kortárs magyar költő, a legbámulatosabb nyelvi játékokat ő produkálja. Hogyan került először kapcsolatba a versekkel, illetve milyen szerepet játszott költészetének kialakulásában a főiskola, ahol végzett?

Parti Nagy Lajos: Az első kérdésre a rövid válasz, hogy nem tudom, a hosszabb, hogy ki emlékszik már arra. Szerintem ugyanúgy kerültem a versekkel kapcsolatba, mint minden kisgyerek. Az anyám azt mondja, hogy Weörest olvasott föl. Nem tudom, a hatvanas évek elején volt-e Bóbita. Nem volt. De ő azt mondja, volt. Mindegy. Mindannyian utólag emlékszünk egy kicsit, azért sokat számít, hogy később mi történt, abban, hogy hogyan emlékezzünk a korábbiakra. Ez az egész, hogy én hogyan kerültem a versek közelébe, totál érdektelen lenne, ha én súlyemelő lennék vagy futballista. A hatvanas évek elején a gyermekverskínálat nem volt valami tágas, és főleg nem volt olyan tágas és jó, mint most. A szokásosakat tudnám mondani, Donászy Magdától Fazekas Annáig. Az anyám olvasott nekem verseket, Petőfit. Amikor én az életemben először verset írtam, az egy levetett Petőfi-epigon utánzása volt. Semmi különös. Tavasz van, ne legyen atomháború. Ilyesmi. Meg anyák napja.

K. P. J.: Mindenki így kezdi, nem?

P. N. L.: Tulajdonképpen igen. Én Pécsett végeztem magyar–történelem szakon, jó régen volt az is. Úgy emlékszem, jó iskola volt. Akkor engem, őszintén szólva, a kortárs irodalom kevéssé érdekelt. Ez a hetvenes évek eleje. Pécsi olvasói szemmel az akkori pécsi kortárs irodalom vagy költészet nem volt olyan érdekes. Most visszatekintve már látjuk, hogy mi minden volt. A főiskola talán kevesebb szerepet játszott, inkább a hely. Pécs. Én azért mentem már eleve Pécsre, mert akkor engem már közölt a Jelenkor. Az is fontos szerepet játszott. Két évvel az után, hogy végeztem, kerültem a laphoz. Odahívott Szederkényi Ervin, és ez nagyon fontos volt számomra, akkor lett a Jelenkor igazán jó lap. Nem miattam!

K. P. J.: Elszóltad magad.

P. N. L.: Nem, mi Csordás Gáborral kerültünk oda, szinte egyszerre. Inkább fordítva van. Az, hogy nagyon nyitott, nagyon jó szellemű és igazán országos gondolkodású lap lett, annak volt az eredménye, hogy Szederkényi mert fiatalítani. És ez nagyon bejött, pláne a nyolcvanas évek elején, amikor a Mozgó Világot tönkretették, akkor valóban egyeduralkodó volt a Jelenkor. Ezek voltak azok az évek, amik nekem fontosak. Maga a főiskola és a főiskolás évek… hát olyan sok mesélhetőt még nem találok benne. Ha sokáig élek, akkor öt-hat, tíz év múlva találni fogok benne. Kell egy bizonyos távolság az embernek az anyaga meg a fikcionálhatnéka között. Én most körülbelül kamaszkoromig látom írói anyagnak az életemet.

K. P. J.: Akkor viszont lehet, hogy tudsz beszélni arról, ha jól tudom, gimnazista voltál, amikor egy versírói vagy költői versenyen nyertél egy utazást Erdélybe, s ott egy irodalmi táborban több fiatal pályakezdő költővel voltál együtt. Az érdekes dolog volt számodra. Farkas Árpádra gondolok.

P. N. L.: Volt a Magyar Rádiónak egy gimnazistáknak meghirdetett országos vetélkedője, az volt a címe, hogy Így írunk mi, ha jól emlékszem, és annak volt két, gimnazista meg általános iskola szekciója. Nyolcadikos elemista voltam. Írtam verseket, beküldtem. Megnyertem, és ennek volt a jutalma egy ilyen egy hónapos romániai út, ami azért nagy dolog volt, világot látni.

K. P. J.: Hányban volt?

P. N. L.: Hatvannyolc nyarán én nem Csehországba mentem, hanem Romániába.

K. P. J.: Nem katonaként, hanem költőként.

P. N. L.: Ott volt egy érdekes dolog, ami hosszú évekig eszembe sem jutott. Volt ott mindenféle gyerek, Erdélyből, nem Erdélyből. Egy kislány a tárcájából előhúzott egy kicsike kivágott verset, újságban megjelent. Kicsit gőgösen az orrom alá nyomta, és azt mondta: „Na ezt nézd meg! Te az életben ilyet nem fogsz írni.” Ez az akkor költői pályájának elején lévő Farkas Árpádnak volt egy korai verse. Nem emlékszem már a versre, csak arra, hogy egy szépen megcsinált, kétszer négysoros vers volt. Magamban azt gondoltam, lehet, tényleg nem fogok soha olyat írni. Ez sem jutott volna eszembe húsz évvel később, ha nem ekörül forogna az életem.

Péntek Viktória: A versírás kapcsán, illetve a prózaírás kapcsán milyen emberekhez sorolná magát, ha egyáltalán lehet ilyet kérdezni. Tervezgetős, vagy ahogy esik, úgy puffan típus? Mennyire tervezi meg a témát, a formát?

P. N. L.: Ebben a leosztásban abszolút ahogy esik, úgy puffan. Bodor Ádám szokta mondani, és nagyon igaza van, hogy őt az már nem érdekli, ha valaminek tudja a végét. De tényleg, miért érdekelné? Mi érdekes van már abban, amikor nekem bizonyos hőseim elindulnak a papíron és már az első lépéskor tudom, hogy hova fognak jutni, mi lesz a vége? Én ezzel ugyanígy vagyok. Különben is, ha meg is tervezném, hát egy képen, egy metaforán, egy elírt szón, egy pontosvesszőn az egész megfordul és más irányba megy. Mondjuk, maradjunk a prózánál, ott végképp így van, ott a nyelv visz, nem én viszem a nyelvet. Prózánál is teremtek egy figurát. Honnan tudjam én előre, hogy az én figurám mit akar csinálni? Ha már több szereplőm van, az a teljes kiszámíthatatlanság. A műcsinálás folyamata az egy ilyen karámba terelése vagy közben képződő mobil formába terelése ezeknek a szálaknak. Egy pont van, amikor azt mondom, nagyjából készen van, ami nem jelenti feltétlenül a történet befejeződését, legfeljebb a végét. Én nem vagyok tervezős fajta. Vannak bizonyos anyagok, vagy történetek, amiknek nem tudok nagyon radikális véget csinálni, mint amilyen véggel az eszembe ötlött. A kitalálást szándékosan nem mondom. A többség mégiscsak az, hogy az ember elindul az üres papíron egy álomból, egy szóból, valami egészen kicsi gyökből. Elindul egy üres névből, egy mondatból, egy metaforából, s hogy az mit vesz föl, mit nem, egy nap alatt, egy hónap alatt, harminc év alatt, nem tudom. Vannak szövegek, kezdemények, amiket az ember soha nem tud megírni, de ez ad az egésznek egyfajta érdekességet, izgalmat.

P. V.: Ugye kiemelésre került az, hogy mondat. Mind a Hősöm terében, mind A test angyalában az első mondat nagyon meghatározó. Erre külön figyel? Hogy az első mondat mindenképpen olyan legyen, amin megütközik az olvasó?

P. N. L.: Ez is változó. A test angyala – ugye ott nem volt könyv, hanem volt a mondat. Meg lehetett írni ezt a kisregényt. A Hősöm terénél bonyolultabb a helyzet, ott tudtam, hogyan indul a dolog, és közben jutottam arra, hogy akkor ezt kell fölütni. Az első mondatot utólag tettem előre, hogy éles legyen, pontosan ezzel a szándékkal. Persze fontosak az első mondatok, de a nagyságuk is fontos. Tehát egy semmilyen első mondat is nagyon fontos, hogy ne vegye észre az olvasó, hogy belesodródik a szövegbe, mint homokos partról a vízbe. Ez is fontos, ilyen mondatokat is kell tudni csinálni.

P. V.: Hogyan jön az ihlet? Hogy talál ki egy mai író, költő, drámaíró, műfordító képtelen történetet? Ha az ember elolvassa a regényt, hihetővé válik. A fikcionalitás megkérdőjeleződik. A Hősöm terére gondolok elsősorban. Manapság sokan mondják, hogy a földön hevernek a témák, de hogyan merít ezekből?

P. N. L.: Nem ezekből merítek, és utólag rájövök, hogy ez is ott hevert, csak én nem találtam. Most már majdnem bizonyos vagyok benne, hogy ha megfeszülök, akkor sem tudok olyan képtelenséget kitalálni, ami nem történt meg a valóságban. Megint Bodor, azt mondja, hogy az író addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot. Kelet-Közép-Európában ez egy nagyon bölcs és nagyon egyszerű hétköznapi mondat, már az írói mesterségen belül. Hogy ihlet van-e, azt én nem tudom, nem szeretem a szót, ezért mindig pikírt vagyok vele, pedig hát a nyomorult nyelvújítás nem tehet róla, hogy ilyen lihegősre, amatőrre sikerült. Valami van, valamiféle kegyelmi állapot, inkább azt mondanám, hogy nagyon erős koncentrálásra való képesség. Ez egynapi munkaidőn belül olykor öt perc, tíz, olykor egy hónapig semmi. Az ember okosan és bambán néz a világba, akkor is lehet íni. Ez az állapot majdnem száz százalékig előállítható, ez nem ugyanaz, hogy jön a semmiből valami és érzem. Én tudom, hogy nem ugyanaz, de arra elég, hogy dolgozzam, és hogyha nem dolgozom, ha nem ülök ott, amikor jön, akkor elmegy fölöttem. Valószínűleg paradoxonokra és képtelenségekre jár az ember agya, de megint azt mondom, hogy ebben a világban ez nem nagyon különös. Zárójelben elmondok egy helyes történetet. Bodorhoz kapcsolódik ez is. Van egy elképesztő történet a Sinistra körzet című könyvben, a szamosújvári börtönben törpék homályosítják az üveget – hogy a rabok ne lássanak ki – oly módon, hogy homokot szórnak az üveglapok közé. A törpék járkálnak az üvegen, és a kvarcszemcsék csiszolják az üveget. Én mondtam Bodornak, hogy én mindent elhiszek, de ezt az egyet nem. Azt mondta, ezt ő látta, színtiszta valóság. A börtönben van üveghomályosító részleg, és azért járkál ott törpe, mert felnőtt aggyal, de kisebb súllyal rendelkezik. Gyerekre mégsem lehet ilyet bízni. Na így van ez, erre mondom én, hogy ilyet nem lehet kitalálni. Nem olyan képtelenség, én csak ezt tudom erre mondani. Számomra nem az. Vagy nem azzal indul, és azzá válik. Bizonyos történetek úgy indulnak, mint egy normális történet, aztán ha nem történik is semmi, én unom meg.

K. P. J.: Horváth Imre nagyváradi költő mondta, hogy az első sor mindig Isten ajándéka, de az Istent meg lehet hívni.

P. N. L.: Ezt is ő mondta?

K. P. J.: Igen.

P. N. L.: Ez egy nagyon bölcs mondás. Nagyon jó költő, és hogy szerette a lovakat! Réz Pál szokta mesélni, hogy részegen csókolgatta a lovak fejét: „Ti vagytok a legokosabbak az univerzumban.” Nos, a vers azért egy kicsit más nálam, nekem eléggé elkonzervatívosodott a versízlésem, amikor elkezdtem prózát írni. Arról gondoltam, hogy vers lehet belőle, ami nagyon nyelvhúsból volt, dallamból. E dallamok tényleg Isten ajándékainak mondhatók. Egy nagyon homályos magból egy egészen hosszú vers lehet. De meg lehet hívni, ezt én nagyon fontosnak tartom. Az igaz, hogy van, aki egész életében ezerrel hívja, és hiába. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni, tehetség nélkül lehet egy bizonyos fokig művelni, de olyan sokra nem lehet vele jutni. De ha valaki tehetséges és lusta, mint a föld, és csak arra vár, hogy jöjjenek az ihlet percei vagy órái, az előbb-utóbb rá fog jönni, hogy az ihlet elkerüli, oda száll, ahol fogadóképesség és munka van. Hetven százalék munka és harminc százalék kegyelem.

K. P. J.: Amikor huszonnégy évesen a Jelenkor szerkesztője lehettél, ami óriási adománya a sorsnak, rengeteget tanulhattál is ebből. Nem tudom, lehetett-e akkor ennek a felelősségét érezni. Biztos, hogy kaptál fiataloktól verseket.

P. N. L.: Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, akkor nem a felelősséget érzi, hanem inkább a saját mindenhatóságát, és ez kopik előbb felelősséggé, aztán akkora szorongássá, hogy abba is hagyja a szerkesztést. Nagyon nehéz biztos kritériumokat mondani. Én 1993 óta egyáltalán nem szerkesztek újságot, akkor még a régi Magyar Naplónak a versrovatát csináltam. A kéziratok hetven százaléka, ha akarom, igen, ha akarom, nem, attól függ, hogy mennyi lap van. Van tíz százalék, amire az ember ránéz és látja, hogy totál reménytelen, és van tíz százalék, amire azt mondja, hogy ez jó. Na most ezzel a két tíz százalékkal érdemes foglalkozni. A totál reménytelenről egy kis gyakorlattal látszik, hogy ebből soha nem lesz semmi. A pozitív tíz százaléknál két dolog van. Az egyik, hogy valami olyan erős, elementáris, különös személyiség hozza fel az anyagát, hogy nem érdekel, hogy formál vagy nem formál, mert annyira erős a figura. Kassák típus. Aki ugye azt mondta Csizmadia Sándornak, mikor először bevitte a verseit, hogy ha érdekli őket, akkor átteszi helyesírásba. Ez az egyik típus, aki nagyon meg tudja fogni az embert, a magyar irodalomban ez egy vonulat. Sinka. Nagyon kevés futotta ki azt a formát, amit a tehetsége alapján ki kellett volna futnia. A másik típus az, aki nagyon tud formálni, nagyon jó a keze, és azt gondolja az ember, hogy megjön hozzá az élet is. Élet rakódik a szövegek mögé, és akkor még akármi lehet. A szerkesztők saját alkatuk szerint választanak a két típus közül. Nekem akkor kezdett konzervatív lenni a versízlésem, hogy azt tudtam elfogadni versnek a magam számára, ami nagyon meg volt formálva. Bizonyos fokig a fiataloknál is azt kerestem. Váltig azt gondolom, hogy meg kell tudni csinálni, de nem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen kritérium. Erre én nem tudok határozott választ adni. Az a szerkesztő, aki azt mondja, hogy nem szokott nagyokat tévedni, az téved! Nem lehet nem tévedni, főleg ha nagyon sok kézirat van. Azt hiszem, azt lehet csinálni, hogy nem hazudni nagyokat. Nem mondani azért valakinek, mert szimpatikus, helyes ember, hogy olyan tehetséges, mint a Nap. Nem kergetni bele olyan helyzetbe, ami után csalódott ember lesz. Ennek a minősített esete, amikor valaki tehetségtelen, de nagyon szeretem, és akkor belehergelem, hogy de jó vagy. Ezt nem szabad senkivel, semmilyen szakmában csinálni. Hogy ki lesz író, ki nem, kitartás, szerencse, csillagállás, alkat dolga, ki mennyire szociábilis az irodalmi életnek a szcénájába. Ezek mind számítanak. Én nem irigylem a mostani fiatalokat, akik nevet akarnak szerezni, hogy elhiggyék, amit csinálnak, az jó, nem a hírnévért. Én mindennel együtt azt gondolom, hogy a 70-es, 80-as években könnyebb volt, egyszerűbb volt. Nekem szerencsém volt, hogy a Jelenkorhoz kerülve ezt a gyötrelmes versekkel való kuncsorgást megspóroltam. Ez a legrohadtabb az egészben, de azt ne tessék gondolni, hogy ez csak az írói mesterségben van így. Egyre inkább minden pályát, minden életet nehéz elkezdeni.

K. P. J.: Ma nem dobnak be a postaládádba kéziratot ismeretlenek? És barátoktól, író barátaidtól, kortársaidtól szoktál-e kapni kéziratot? Mondjuk, Závadától, akivel tudom, jó barátságban vagy. Szeretném, ha mind a két kérdésre válaszolnál.

P. N. L.: Az elsőre: de, kap az ember kéziratokat és igyekszik minél gyorsabban válaszolni. Olykor nem tud olyan gyorsan válaszolni, mint szeretne, vagy olykor nincs kedve hosszan válaszolni és magyarázni, hogy ez nem olyan nagyon jó. Ez nagyon rossz, mert ugyanakkor tudom, hogy valaki meg nagyon várja. Ezért egyfelől örülök és megtisztelő, ha odaadják a fiatalok a kézirataikat, másrészt szorongok ezektől a helyzetektől, hogy nem fogom tudni tisztességesen megválaszolni. A másik: én kevés emberrel voltam így, hogy kéziratokat mutogatunk egymásnak. Balassa Péterrel voltam ilyen viszonyban az utolsó években.

K. P. J.: Te adtad neki?

P. N. L.: Én adtam neki, meg ő is megmutatott párat. Ő megértett mindent, amit én csináltam, én meg nem érthettem mindent, amit ő csinált. Závadával ha nem is minden írást, de sokat megmutattunk egymásnak. Nem nagyon tud ám az ember mit mondani, nem azért, mert feltétlen, elemi szinten biztos, amit a másik csinál, hanem mert annyira a másik élete, annyira a másik sara. Závada mindhárom regényének én voltam a tényleges szerkesztője. Én azokon a szövegeken rendesen átmentem. Az aprómunka volt, és ő is végigrágta a Hősöm terét meg A fagyott kutyát is. Tapasztalom, hogy nem ér annyit, amennyit az ember szeretné, hogy érjen. Nem tudja az egyik ember a másikat megnyugtatni, hogyha a másik bizonytalan. Nem tudom, ki bizonytalan, ki nem, én nagyon bizonytalan vagyok.

K. P. J.: És a könyv? Az más?

P. N. L.: Annyiban más, hogy az be van fejezve, ahhoz az ember egy darabig nem nyúl, ami persze nem szentírás, de abban a konstrukcióban már nem nyúl hozzá. Most nem hiszem, ha a Hősöm terét így adják ki újra és újra, hogy én abba belenyúlnék, mert rájöttem egy fölolvasáson, hogy ott egy passzus nem jó. Hát nem egynél jöttem rá, ezernél, de ahhoz nem lehet hozzányúlni. A könyv nem megváltás, nem azt gondolja az ember, hogy most akkor rendben van, hanem hogy most akkor ez ilyen volt és kész. Nem arról van szó, hogy félkész kéziratokat küldözgetünk, a lelkünkre írt piros tintát nyomatjuk át, hogy most mit szólsz hozzá, írjak-e belőle regényt? Itt kész szövegekről van szó, olyan stádiumú szövegekről, amit az ember kiad a kezéből, hogy mielőtt megjelenteti, nézze meg a másik.

P. V.: Senkinek nem mutatja meg, mielőtt végleg elkészül vele?

P. N. L.: Nem nagyon. Ez megint munkamódszer kérdése. Van, aki úgy van vele, hogy bizonyos részeket megír egy nagyobb szövegből, az teljesen készen van, s akkor azt megmutatja. Mikor én darabokat írok, írok át, akkor szokták rendezők kérni, hogy ha valami megvan már belőle, akkor mutassam meg, kíváncsiak. Én meg ezt nem szívesen csinálom, mert akkor van kész, amikor az egész van kész. Olykor, amikor valami körbeér, akkor derül ki, hogy újra kell menni az elejére. A vége, a tónus, ezer dolog, meghatározza az elejét. Ezért akkor van kész, amikor nem egyszer, hanem háromszor, négyszer végigírtam.

P. V.: Pályafutása elején sem fordult elő, hogy egy olyan briliáns szóösszetétel jutott az eszébe, hogy azt érezte, meg kell osztania valakivel?

P. N. L.: Ha olyan briliánsan jó szóösszetétel, akkor annyira én is értek a szakmához, hogy tudjam, az jó. Amúgy persze, amikor az ember valami jót csinál, szívesen megmutatja másoknak. Főleg régebben, pályakezdőként az ember sokkal hamarabb, szívesebben megmutatja. A test angyalát mikor írtam, akkor azt közben a kedvesemnek mutattam, akkor a végén már szedte ki a papírt a gépből, és ketten sokat nevettünk. Az egy ilyen örömzene volt akkor, hogy úgy mondjam. Utána még kellett vele dolgozni, de nem sokat. Van ilyen is, de inkább olyan van, hogy az ember magában tartja sokáig, mert nem tudja, tényleg az lesz-e, amit először elképzelt róla, belőle. Van egy mag, egy kezdemény, például egy álom, félig álom, félig én találom ki. Az ember reggel fölkel és próbálja visszaidézni az álmát, az is már fikció. Ha jó ez a mag, akkor az ember rá is tesz egy lapáttal. Még az is előfordul, hogy elmeséli valakinek, szondáztatva, hogy milyen a történet. A hullámzó Balatonnak volt egy ilyen fázisa, a történet alapját én álmodtam. Most hogy tényleg álmodtam, vagy úgy találtam ki reggel, ezt a Jóisten se tudja, de mindegy is.

P. V.: Olyan időszak volt-e az életében, amikor úgy érezte, hogy megakadt, nem biztos, hogy tud újat?

P. N. L.: Szerintem mindig ez van… vagy nincs… Elszakadni az irodalomtól nem nagyon megy, mert az ember az irodalomtól, még a sajátjától sem tud elszakadni, hiszen amit megcsináltam, az megvan, az bennem is van, ott dolgozik bennem. Az, hogy az ember huzamosabb ideig azt érzi, most semmi nem jut eszébe, hát az rendszeresen van. Egyfajta félelem, hogy a modor, manír határán merre megy az ember. Ez keskeny mezsgye, pláne ilyen kényesen fölnyelvezett szövegeknél, mint az enyémek. Igen, ez a fajta kétség mindig benne van az emberben, olykor úgy, hogy valami radikálisan mást kéne csinálni, de egyrészt nem tudok kibújni a bőrömből, másrészt, ha visszanézek az eddigi pályámra, az soha nem ilyen nagy törésekből, nagy váltásokból állt, hanem mindig lassú, mondanám szervesnek, de inkább lusta vagy lomha mozgásokból állt. Ez folytonos, permanens bizonytalanság, s ebben vagyok halálbiztos. A bizonytalanságban. Ez nem egy rossz hajtóerő, ám biztos, hogy vannak nagyobb hajtóerők, féktelen becsvágy meg a mindenféle célok, de ez a bizonytalanság is erős hajtóerő. Egyfajta félelem, hogy holnap is tudom ezt még? Nem mintha olyan nagy tragédia lenne, ha nem tudnám, de azért jobb, hogyha tudom.

P. V.: Nagyon sok vers után, több kötete megjelent, átváltott prózai művek írására. Ez kísérletező jelleggel indult, vagy tudta, hogy jó lesz?

P. N. L.: 1990-ben írtam egy Szódalovaglás című könyvet, ez állt egy csomó kicsi töredékből. Ott én is azt gondoltam, meg a kritika is, hogy itt most valamit befejeztem. Valamit megcsináltam, valamiről megmutattam, hogy ezt én így gondolom, ezt a fajta egységet tudom disszeminálni. Volt előttem egy bizonyos választás, hogy most vagy azt csinálom, hogy ennek a bizonyosságnak a birtokában elkezdem ezt szétírni, mint ahogy a festők, ha rálelnek a maguk nagy motívumaikra, akkor akár húsz évig ugyanazt csinálják, újra és újra – ez volt az egyik lehetőség. Ezt én, amit az elején mondtam, kicsit untam, hogy tudom, mi a vége. Sokkal jobban izgatott ez a kalandja a prózaírásnak, vagy nem is az írásnak. Először nekem nem a mondat volt az érdekes, hanem hogy milyen teljesen elemi, zsigeri szinten megteremteni egy figurát. A színész ezt kicsi korától csinálja, egy képzőművésznél embert csinálni evidens dolog, de a költő ilyen értelemben nem teremt embert. A prózaíró meg egyszerűen leül és elkezd mesélni valakiről, aki ilyen meg ilyen. Ez egy nagyon nagy mákony. Máig azt gondolom, hogy nincs ugyan hierarchia a műnemek közt, ha meg van, akkor a költészet van a csúcsán, de a mesterség, a teremtés felől azért a rendes, antropomorf, realista próza a legizgalmasabb. Csinálok valamit, ami még nem volt. Megcsinálom, és hiába ő dönti el, ha már több szereplő van, hogy merrefelé megyünk, azért én terelem, és bizonyos fokig azért az én kezemben is vannak szálak. Ez izgatott. Elkezdtem prózát írni, félig tárcanovellát, valamilyen köztes műfajt a Magyar Naplónak. Azt vállaltam, hogy kéthetente egy kolumnát.

K. P. J.: Az akkori Magyar Naplónak, mert nagyon nagy különbség.

P. N. L.: Az akkori Magyar Naplónak, a réginek. Három, három és fél flekk szöveget, géppel, kéthetente kellett ilyet produkálni, és az volt a gyakorlóterep, de minthogy ezt le kellett adni, az ember nem ért rá olyan szépen gyakorlatozni, mint szerette volna. Valahogy úgy képzeltem, megpróbálok szép kis klasszikus Maupassant-novellákat gyártani. De hát nagyon nehéz dolog minden két hétben, és akkor az ember inkább viszonyult a saját patentjaihoz, s akkor találtam ki én ezt, hogy a leadás előtti délután odaülök a gép elé, és akkor nulláról, tényleg nulláról kezdem. Minden írásnak az lehetett volna az első mondata, hogy „nem jut eszembe semmi”. De előbb-utóbb valami beakad. Azért az nem igaz, hogy ha az ember egy bizonyos rutinnal egymás alá nyomatja a mondatokat, egyszer valami nem ugrik abból ki. Abba már meg lehet kapaszkodni, tovább, van egy fél oldal. A végén estére, éjszakára, másnap reggelre lesz egy szöveg, mert azt le kell adni. Nem rossz szöveg az, meg van dolgozva, két hét múlva annál rosszabbat nem lehet leadni. Így kezdődött a prózaírás, eleinte izgalmas volt, hogy akkor nem verset, hanem prózát.

P. V.: Milyen érzés, még mindig új-e, lelkesítő-e, ha látja, hogy olvassák a köteteit? Meg lehet egyáltalán szokni ezt? Tegyük ehhez hozzá, hogy olyan harminc-negyvenezer főre tehető az állandó olvasótábora. Nagyon kevés kortárs íróról mondhatjuk el ezt.

P. N. L.: Ezt úgy tessék érteni, hogy az olvasáskutatók veszik a példányszámot és megszorozzák néggyel. Máshogy ezt nem lehet bemérni. Én nagyon örülök, és tudom, hogy nekem van egy nagyon jó olvasótáborom; megtisztelő, hogy főleg fiatalokból áll, fiatal értelmiségiekből. Azt meg lehet szokni, hogy az embert szeretik olvasni, de minden egyes alkalommal megtisztelő, jó érzés. Sokszor nem értem, hogy miért pont ezt olvassák. Hogy mekkora az olvasótábor, azt nem tudom. Ez a megszokás mégsem jó szó. Nekem mindig furcsa, ha valaki jön és mondja, hogy ezt többször elolvastam. Nagyon jó érzés. És ezzel kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy nem fogok elszállni, meg igyekszem még írni jókat.

K. P. J.: Nap mint nap meg kell ezért küzdeni.

P. N. L.: Igen, de hol nem? Az írás kőkemény munka, de ezzel nem akarom azt mondani, hogy más mesterség nem az. Kemény munka, és ha az ember egy ideig nem csinálja, akkor mondjuk, úgy elmacskásodnak a kezek. Van egyfajta gyakorlás része is. Azonkívül ez nem úgy van, hogy az ember a fékezhetetlen agyvelejével mindenfélét kitalál és azok odalehelődnek a papírra, és akkor az megvan. Dehogy! Ezzel munka van! Nem az persze, hogy minden három sorral az ember heteket dolgozik, de úgy átlagban egy könyvön bizony rettenetesen sok munka van ahhoz, hogy olyan legyen, mintha ez tényleg ott született volna meg. Annak nem szabad érződnie, hogy ebben vér és verejték van. Tudni szabad róla, érezni nem szabad belőle. Én azt gondolom, hogy ezt a munkát bele kell tenni, mert egy csomó olvasó nem pontosan tudja, hogy mi az, amitől ezek a szövegek jók vagy netán jobbak, hitelesebbek más szövegeknél. Nem tudja, hogy ebben munka van. A szövegeket meg kell dolgozni, mert olyasfajta érzése viszont támad, hogy itt rendes dologról van szó. Van egy fura történet: volt egy szobrász, aki hetekig márványból biliárdgolyó nagyságú golyókat reszelt, csiszolt. Tökéletes golyók voltak, de ő még heteket dolgozott rajta, hogy ez még nem olyan, mint az igazi gömb. Pár hét munka után, amikor kész volt, betette a golyókat egy komódfiókba, becsukta és kiállította a komódot egy kiállításon. Azt mondta, hogy az a munka átsugárzik a komódon.

P. V.: Nem lehet nem beszélni, akár csak egy mondat erejéig is, a nyelviségről. Érték-e kritikák a neologizmusai miatt?

P. N. L.: Persze. Miért kéne azt gondolni, hogy egy ilyen eseménysűrű nyelv, mint amivé én igyekszem a szövegeimet tenni olykor, mindenkinek egyformán tetszik? Pláne prózában, ami iránt még mindig van egy furcsa elvárás, hogy a műnemek között a legsűrűbb a költészet, utána a próza. Van, aki frászt kap a szójátékoktól. Azért merem azt gondolni, hogy ezek a szójátékok, amiket csinálok, nem azok, amikkel társaságban az emberek orrvérzésig szórakoztatják egymást, mert ha csak olyanok, akkor fölösleges volt ezeket irodalomba keverni. A magyar kultúrában van egy furcsa pozíciója mindannak, ami nem halálosan komoly, és nem hordozza az örök valóság keresztjét. Mindig gyanús, léha dolog, ami vicces is. Értek kritikák, de nagyon durvák, vadak nem, vagy nem jutnak el hozzám. Meg ha az ember ezt konzekvensen teszi, érik kritikák. Azt mondják, ez már lejárt, valami mást kéne csinálni, én meg nem mondom azt, hogy csak ilyesfajta irodalmat lehet művelni, „megnyelviségezett” irodalmat. Azt gondolom, hogy az irodalom nagyon nyelvből van. Nem látom azt, hogy az irodalom valami másból is lenne, mint nyelvből. Nem hiszek a nyelv nélküli történetekben, amik hordoznak valami más tartalmat, nem nagyon hiszek továbbá abban a költői szerepben, ami tényleg csak az irodalom koronájaként képes fellépni. Másoknak nyilván lehet ez szimpatikusabb. Ez benne van a pakliban, bárcsak mindenkit annyi kritika érne, mint engem.

K. P. J.: Azon szoktál-e gondolkodni, hogy nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy egyszer csak kimegy a nyelv az irodalom alól, vagy alólad? Ötven év múlva egy másik nyelv lehetetlenné teszi ennek a megértését, a létét. Ha végignézünk, nem a közelmúlt, hanem a távolabbi múlt eseményein, akkor ilyesmi történt. Igaz, hogy minden nyelvet érhet ez a veszély, de te provokálod ezt.

P. N. L.: Ez reális veszély, ez a kockázat az örökkévalósággal szemben megvan. Ez nem tömegirodalom. Meggyőződésem, hogy nem azért, mert nem értenék meg, ha akarnák, sokkal többen, de látom valóban, hogy ez egy rétegnek az irodalma, és az is marad. Az irodalom elég nagy luxus. Erről a rétegről viszont feltehetem, hogy negyven, ötven év múlva is tud még olvasni. Nem olyan nagy idő, a nyelvi változások nem olyan erősek. Az én szövegeimnek nehezebb dolguk van a referenciával, kopékonyabbak. Fölolvasok egy verset és abból teljesen világos, hogy mire gondolok, amikor a szöveg született, akkor oroszul tudni, a magyar hagyományt tudni, a kötelező olvasmányok hagyományát tudni evidensebb volt, mint ötven évvel később. Néha el is borzaszt, hogy hogy lesz ez ötven vagy száz év múlva, de hát akkor most ezzel szemben mit tehetnék? Megpróbálkoznék egy nagyon neutrális, örökebbnek gondolt nyelvvel, megpróbálnék normatív magyar nyelven írni? Egyébként a német irodalomban ez nem ekkora probléma. A magyarban ez picikét problémásabb. Én csak abban bízom – nagyképű leszek –, hogy ez van olyan jó, hogy érdemes utánamenni.

K. P. J.: Hogy nyelvteremtő lesz.

P. N. L.: Azt, hogy nyelvteremtő, nem gondolom. Lehet egy irányt utánozni, de amint ki-ki megtalálja a saját hangját, lekopik róla a másik, az ilyesfajta másik kopik le, mint én vagyok. Ez teljesen rendben van. Tessenek megnézni egy furcsa dolgot: nincs iskolája Tandorinak. Nem úgy vannak követői, mint Nádasnak vagy Esterházynak. Iszonyatosan erős. Bizonyos szavak kikerülhetnek ebből az irodalomból, akár megtermékenyíthetik a köznyelvet. A köznyelv nagyon gazdag a maga pörgésében, nem feltétlen szorul rá. Én nem gondolom azt, hogy az, amit én csinálok, újjáteremtette volna a magyar irodalmi nyelvet. Hat rá, komoly hatással van rá. Inkább a szabadsága szerint van hatással rá. Azt mutatja meg, hogy több mindent lehet, mint amit eddig lehetett, és ha ehhez a dologhoz egy picikével hozzá tudtam járulni, az már nem olyan nagyon kevés. De hogy konkrétan én teremtenék egy új magyar nyelvet, azt azért nem gondolnám.

K. P. J.: Nyelv is válhat kordokumentummá. Írói nyelvről beszélek megint, megvan a maguk sorsa. Elmesélnék egy történetet, a te egyik könyveddel kapcsolatos. Amikor megjelent a Sárbogárdi Jolán, akkor Friderikusz Sándor megkeresett téged, nálatok volt a konyhában, akkor jelent meg a könyv, ez kilenc-tíz éve volt, Friderikusz bemutatta a könyvet, elmondta, hogy egy hónap múlva megint jövünk Parti Nagy Lajoshoz, addig tessék elolvasni a könyvet. Én akkoriban csütörtökönként ültem bent az Írók Boltjában, és szerdán volt ez a műsor. Többen keresték a könyvet, és egyszer csak bejött egy falusi asszony, falusi viseletben, kiderült később, hogy Veresegyházról jött. Odament a pulthoz és mondta, hogy ő azt a könyvet kéri, „valami név van benne”, amiről Friderikusz beszélt tegnap. Nem tudta sem az írót, sem a címet. Ezen elgondolkodtam, és elmondtam Réz Palinak, hogy hazaviszi ez az ötvenéves hölgy a könyvet, vajon mi lesz a sorsa. Én azt gondoltam, nem fogja végigolvasni, a reklám itt félrecsúszott, gondoltam én. Réz Pál azt mondta, hogy az a könyv odakerült Veresegyházra egy háztartásba, egy családhoz, lehet, hogy ez a hölgy a tizedik oldal után úgy érzi, hogy be lett csapva, lehet, végigolvassa, nem tudjuk, de a könyv felkerül egy polcra, és jöhet valaki sok év múlva, és a könyv új életet kezdhet. Ez érdekes dolog, nem?

P. N. L.: Igen. Amikor ez a Jolán-dolog íródott, már az első mondatnál tudtam, hogy ez lányregény-paródia lesz, füzetes regény paródia, hogy nagyon túl lesz húzva, a paródia legvégső határáig. Mert különben nem tisztességes előállítanom egy olyan szöveget, ami egyik nézetből az, ami, a másik nézetből meg az az, ami kiröhögtetése. Szóval akkor úgy gondoltam, hogy ezt a szöveget úgy kell megcsinálni, hogy világos legyen: ez paródia, ez műnyelv. Világossá kell tudnom tenni anélkül, hogy kiszólnék a szövegből, hogy így élő dilettáns nem beszél, és azt gondolom, hogy A test angyala ezt rendesen abszolválta is, pláne a végső változatában, ami megjelent a Jelenkorban álnéven. Csordás akarta, hogy ezt játsszuk el, egy hétig tartott ez a játék, aztán kiderült, hogy én írtam. A könyvben ez világos volt, világos is lett volna, ha nem jön a képbe Friderikusz, aki nagyon nagy reklám volt ennek a könyvnek, ő azt mondta, legyen egy beszélgetés a könyv legjobb olvasói és köztem. Kínos beszélgetés volt, egy csomó barátom nem értette, miért mentem én ebbe bele, de belementem, mert azzal a Jelenkor kiadó történetének az első nyereséges könyvét produkáltam. Volt közöttük olyan, akinek láttam a szemén, hogy amíg én nem mondom, hogy vicc, addig nem tudja eldönteni. Szégyelltem magam, hogy azért ez nem olyan jó, és még most is néha van egy ilyen érzésem, hogy félremegy.

K. P. J.: Van négy város, ami fontos az életedben. Szekszárdon születtél, Pécsen tanultál és ott kerültél be az irodalomba, Pesten lettél szerintem igazán nagy író, befutott, és Berlin adta az egyik legnagyobb lehetőséget vagy lökést.

P. N. L.: Ez a négy azért három, mert Szekszárdon azonkívül, hogy ott születtem… Átvitték anyámat mentőautóval Tolnáról, mert ott volt kórház, ennyi. Ez később annyiban bonyolódott, hogy olykor Szekszárd szülöttének gondolnak. Szekszárd a magyar irodalomban nagyon erős hely, Babits miatt, Baka István, Mészöly miatt. Számomra a Mészölyé rettenetesen fontos életmű, a személye is nagyon fontos volt. Én Szekszárdot meta-szülővárosommá fogadtam vissza azután, hogy húsz évig tényleg semmi közöm nem volt hozzá. Pécs a Jelenkor miatt nagyon fontos, tizenhárom évig Pécsett éltem, és eszembe sem jutott sokáig, hogy onnan eljöjjek. Aztán egyszer rájöttem, el kéne dönteni, mit akarok kezdeni az életemmel, és eljöttem. Budapest meg nem alternatíva; az ember itt él és keveset beszél róla, hogy szereti-e vagy sem. Ez egy kibogozhatatlan gyűlölet-szeretet viszony. Ezt a várost nem lehet nem imádni, és nem lehet nem utálni. Ez egy ilyen hely. Reálisan nem gondolok arra, hogy én ne itt éljek Budapesten. Amúgy vannak ötleteim. Berlin pedig úgy jött ebbe a képbe a 90-es évek közepétől, hogy akkor ösztöndíjjal többet jártam Németországba. Valahogy mindig így voltam a városaimmal, az ember rápillant és beleszeret. Máig azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb hely a világon. Budapest is ilyen a maga módján. Fehérváron érettségiztem, Kaposváron is éltem, bennem volt a vidéki gyerek Pest utáni mániája. Nagyon erősen bennem volt, hogy ez az én városom. Miközben én Pécsen voltam, az anyámék már régen Pesten éltek, az első feleségem szülei Pesten éltek, a barátaim is, tehát mikor Pestre költöztem, már pesti voltam. Berlin meg egy nagy szerelem, Európában Berlin az a hely, ahol egy idegennek a legjobb élni. Magyarországon nagyon rossz lehet idegennek lenni. Németországban is van, ahol talán rosszabb. Berlinben végig barátok közt, jó körülmények közt voltam. Egyszer ott éltem tizennégy hónapot ösztöndíjjal, ami nem kevés. Egy évem volt ott dolgozni, azt gondoltam, felrakok ott egy szép hosszú regényt, legalább a nagyját, és közben nézem a várost. A város megette ezt a regényt. Nem lett belőle semmi. Elkezdtem csinálni egy Berlin-könyvet, ami egy hatalmas cédulahalmaz, és lehet, hogy soha nem lesz belőle semmi, de nekem nagyon fontos volt, hogy egy évig úgy viselkedjek egy városban, hogy én azt a várost meg fogom írni. Sokszor visszajárok Berlinbe. Nem hiszem, hogy én ott ne tudnék vígan létezni. Furcsa tapasztalat ez, tíz évvel ezelőtt még nem hittem, hogy tudnék létezni íróként e mindennapi közeg nélkül. Most már azt gondolom, hogy tudnék, de nem tudnék ám, csak úgy gondolom most, és könnyen gondolom, mert reálisan erre semmi esély. Nem hiszem, hogy lesz még új város, mint ez a három.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu