Kulturális folyóirat és portál

2020. március 2 | Stanik István | Irodalom

Négy nap, amikor nem loptak biciklit Nagyváradon

Részlet az Életem riportja címmel készülő emlékiratból

1989-ben, decemberben, 22-én, Nagyváradon, a Traian Lalescu utcában laktunk. A Rogériusz negyed északi részén, a Püspöki úttal párhuzamos ez az utca, szürke négyemeletes blokkok állnak a végén, a munkásnegyedekre jellemző szőlőlugasos, virágoskertes, alacsony magánházak az elején, az állomás felől.

Az elmúlt harminc évben nem sokat jártam arra, gondoltam, mielőtt elindulok, megkeresem az interneten, és a legnagyobb meglepetésemre, a Google Maps alkalmazásban, Szent József utca néven jelent meg. Sohasem hallottam róla, hogy Szent József utcának hívták, arra viszont emlékszem, hogy Traian Lalescu előtt 16 Februarie volt a neve, így az 1933-as vasutassztrájk dátumát egy bánáti román matematikus nevére cserélték. A nyolcvanas évek nacionálkommunista emlékezetpolitikájában a kommunista hősök helyét a nemzeti hősök vették át: akkor szaporodtak el a köztereken a Burebista, Decebal, Ştefan cel Mare, Mihai Viteazul, Avram Iancu elnevezések. Amikor ott laktam, nem nagyon firtattuk, milyen nevet viseltek az utcák magyar időben. Ha valaki kiejtette a száján, csak suttogva tette, a bécsi döntés tabutéma volt, mindenki tudta, hogy irredenta és revizionista bűn a „magyar idők” emlegetése, amire a szekusok nagyon odafigyelnek. (…)

Keresem, hogy mi változott azóta, de alig találok különbségeket, talán csak annyi, hogy a járda mellett a lerobbant Daciák helyett húsz év körüli, nyugatról behozott német autók sorakoznak, a fák nagyra nőttek, és a bejárati ajtót hőszigeteltre cserélték. Próbálok bejutni, de a lépcsőház ajtaja zárva, megnyomhatnék egy gombot a kaputelefonon, de a gombokhoz tartozó román nevek visszatartanak. Valahogy nincs kedvem ismeretleneknek magyarázkodni…

Bár itt laktam másfél évet, nem nagyon emlékszem, mi történt ebben a lakásban, csak szürke, szomorú hangulatát tudom felidézni: az áramszüneteket, a nincs fűtés, nincs meleg víz állapotát, hogy sok lekváros kenyeret ettek a gyermekeim… Keveset voltam otthon, egész nap dolgoztam, munka után pedig általában egy építőmérnök barátomnál kötöttünk ki, aki az Olaszi temető környékén egy garzonban lakott. Kitelepedésre váró kirúgott újságírók, mérnökök, pedagógusok, irodalmárok és egyéb értelmiségiek jöttek nála össze, hogy újra és újra bebizonyosodjon önsorsrontó életünk közhelye: „az erdélyi magyar értelmiségi előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.”

Munkanapjaimra jobban emlékszem. A főnök reggelente elővette kulcscsomóját, beengedett a méregraktárba, hogy kivegyem a napi munkához szükséges adagot. Úgy tett, mintha odafigyelne, de valójában csak arra vigyázott, ne kelljen érintkezésbe kerülnie a mérgekkel. Évekkel később tudtam meg, maradandó májkárosodást okozó, rákkeltő anyagokkal dolgoztunk, védőfelszerelés nélkül, puszta kézzel adagoltuk a rágcsálókat belső vérzéssel pusztító ólom-oxidos szürke port és a rovaroknak szánt záptojásszagú folyadékot.

(Hivatalosan kártevőirtó betanított munkásnak nevezték, aki ezt a munkát végezte, de mi csak patkányirtónak mondtuk. Örültem, hogy sokadik próbálkozásra végre erre is felvett a megyei szolgáltatóvállalat „Deratizare” részlegének főnöke. Később kiderült róla, a magyar értelmiségiek szekus besúgója volt, valószínűleg azért alkalmazott, hogy szem előtt legyek, hogy jelenthesse minden lépésemet.)

A patkányirtáshoz jó erős, strapabíró bicikli kellett. Nem volt könnyű olyat találni, a hozzáférhető, román gyártmányú Tohan márkájúak nem nagyon bírták a megterhelést. De nekem egy importból származó Ukrajnám lett. Türkizkékre festett robusztus váza, rozsdamentes acélperemes kerekei, erős rugókkal alátámasztott kényelmes nyerge, a cipő talpához jól illeszkedő pedálja, szerelem volt első látásra. Nyolcvankilencben álom volt egy ilyen kerékpár, nem is jutott hozzá bárki. Ezt is, mint a színes televíziót, a hűtőszekrényt vagy a gázpalackot, meg a szebeni szalámit, később a vajat, cukrot, étolajat csak a kiváltságosok tudták beszerezni. A kiváltságos rendőrök, szekusok, ügyészek, intézményvezetők között a pártaktivisták voltak a legkiváltságosabbak, mert ők még a rendőröket, szekusokat, ügyészeket, intézményvezetőket is ellenőrizhették, egy import bicikli beszerzése semmiség volt számukra.

Nyolcvankilencben a helyi újság élére kinevezett főszerkesztő is pártaktivista volt, mert az egyszerű párttag újságíró főszerkesztőkben már nem bízott meg a rendszer. Övé volt az Ukrajna, tőle kunyeráltam el, egyhavi fizetést ígértem cserébe. Nem hiszem, hogy kellett neki a pénz, inkább azért adta el nekem, mert az emberségét bizonyító gesztusra lehetett szüksége a köztünk lévő – a pártaktivistából lett főszerkesztő és az újságíróból lett patkányirtó közötti – embertelen kapcsolatban. Lett hát biciklim. Megcsináltattam rá a speciális csomagtartót, az első kerék fölé hegesztett kosárba került a patkányméreg, a hátsó kerék mellett, kétoldalt kialakított tartóba a permetező készülék és a táska a csótányméreg-koncentrátumot tartalmazó sörösüvegekkel. Azzal jártam a várost.

A szomszéd blokk körül is nézelődök, hátha onnan is előbukkan egy emlék, mintha Zudor Jancsit látnám egy pillanatra, gyakran járt erre, volt feleségét és gyermekeit látogatta, ha találkoztunk, mindig feljött hozzánk egy kávépótlós kávéra. Ilyenkor előkotort a zsebeiből valami papírfecnire írt verset, általában le is gépeltük a szöveget a bejelentetlenül rejtegetett írógépemen. Előfordult, hogy barna csomagolópapírra, ceruzával írt sorokat hozott, máskor összefüggő szakaszokat, így állt össze a rendszerváltást követő időszak irodalmának legnagyobb poémája, a Romániából jöttem.

Ahogy tovább sétálok, felismerem a mellékutcát, ahova betértem, amikor a szekusok követtek. Nem mintha tétje lett volna, inkább szórakozásból akartam lerázni őket, találomra fordultam be mellékutcákba, vásárlást színleltem ürességtől kongó üzletekben, de nem tágítottak, megvártak a bejáratnál, a szemkontaktust sem kerülték, nem zavarta őket, hogy tudom, kicsodák. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ők tudják, én ki vagyok.

Emlékszem, december 17. vasárnapra esett, a 35. születésnapomon, a temesvári hírekre várva, fél szemmel a televíziót, fél füllel a Szabad Európa Rádiót figyelve latolgattuk az esélyeket. Egyszer csak a tévéhíradó tudósításában a fegyverropogást és a tömeg sikoltozását is hallani lehetett. Azután csend lett a szobában, és nem sokkal később mindenki hazament.

Mégiscsak fontos helyszín ez a szürke blokképület, hiszen itt éltem át 1989. december 22-én a pillanatot, amikor úgy éreztem, bármi is következik, lezárul egy korszak az életemben. George Marinescu, a Román Televízió bemondója, 11 óra körül olvasta fel a szükségállapot kihirdetését – mintha ez lett volna a jel, felpattantam a biciklimre és eszeveszett gyorsasággal tekertem a városközpont irányába. Hirtelen ötlettel, egykori munkahelyemre, a szerkesztőség felé vettem az irányt. Próbáltam meggyőzni a volt kollégákat, szerkesszünk forradalmi lapszámot. Azzal utasítottak el, megszűnt a párt, megszűnt a kiadó, kiadó nélkül pedig nincs újság. Miután beláttam, nincs dolgom a szerkesztőségben, a főtérre indultam, ahol már gyülekezett a tömeg a városháza előtt.

A Teleki utca sarkán lévő gyógyszertár előtt a falnak támasztottam a biciklit, és a következő pillanatban már a városháza épületében, a tanácsteremből nyíló erkélyen találtam magam, nem sokkal később beválasztottak az első forradalmi szerveződés, a Mircea Bradu színházigazgató vezette tíztagú Ideiglenes Népi Tanácsba. Ő hirdette ki a városháza erkélyéről, a szabadságot eufóriában skandáló, mintegy negyvenezer embernek, hogy Nagyváradon is győzött a forradalom. Aki részese volt ennek a pillanatnak, nem kételkedett benne, hogy valóságos forradalom zajlik körülötte.

Számomra négy napig tartott ez a meggyőződés, addig megszakítás nélkül a városházán teljesítettem szolgálatot. December 26. délelőttjére végre elültek a terroristákról, a Nagyvárad felett köröző ellenséges helikopterekről, a mérgezett ivóvízhálózatról szóló rémhírek, a családom kiirtását kilátásba helyező fenyegetések, konszolidálódott a helyzet, Bukarestben megalakult a Nemzeti Megmentési Front, központi vezetés alá került a város, mehettem haza. A Körös-part felől, a torony melletti kapun léptem ki az utcára és elindultam a Rogériusz lakónegyed felé, amikor eszembe jutott a főbejárat mellett hagyott biciklim. Nem éri meg a fáradságot, hogy visszaforduljak, úgyis csak a hűlt helyét találnám, négy nap alatt tízezrek fordultak meg a téren, biztosan elvitte valaki a lezáratlanul hagyott Ukrajnát – gondoltam, és indultam tovább. Pár lépés után mégis visszafordultam. Katartikus élmény volt látni, ahogyan a teljesen üres téren, a falnak támasztva árválkodott a türkizkék Ukrajna.

Míg hazafelé tekertem, arra gondoltam, minden megváltozott.

Azóta eltelt harminc év, és most is azt gondolom, akkor minden megváltozott, de ma már nem merném egy félórára sem őrizetlenül hagyni a biciklimet a nagyváradi városháza előtt. Biztosan lába kelne, mint ahogyan a forradalmat is ellopták, miután hazamentek a forradalmárok.

A szerző újságíró, szerkesztő, lapkiadó, vállalkozó.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu