Kulturális folyóirat és portál

2020. március 3 | Simonffy Katalin | Irodalom

Naplómból

Hálószobámban, az ékszereim között őrzök egy kilőtt gépfegyvertöltényt. Egy maroknyit szedtem össze, kisebbeket és nagyobbakat, a bukaresti Román Televízió udvarán 1989. december 24-én reggel, amikor többedmagammal a 4-es stúdióba igyekeztem, ahonnan élőben közvetítették az eseményeket. Az 1989-es romániai forradalom a kelet-európai rendszerváltozások között a legvéresebb volt.

A ’89-es romániai forradalom engem a Román Rádió zenei főosztályán ért, ahová a magyar nyelvű tévéadás megszüntetése után, 1985 januárjában áthelyeztek szerkesztőnek. A volt kollégáim egy részét a magyar szerkesztőség fogadta be.

Ezzel elvágták az anyanyelvi köldökzsinórt, eltörpültek a célok, beszűkült a mozgástér, elmentek az országból jó barátok, ismerősök. Persze a nap továbbra is felkelt, nekünk fedél volt a fejünk fölött egy távoli lakónegyed panellakásában, ahol télen konyhai gázrezsó langyosította a levegőt, hogy tréningruhában, sapkával a fejünkön a nappaliban, cserge alatt álmodjunk. Enni is volt mit, néha háborús receptkönyveket megszégyenítő leleménnyel készítettünk ünnepi ételeket. Karácsony előtt narancsért, banánért álltunk vég nélküli sorokban, s aki hozzájutott, a baráti körrel is megosztotta a ritka csemegét. Vasárnaponként kirándulgattunk nem túl messze a várostól, mert a benzint tartalékolni kellett a szabadságok idejére, hosszabb utakra. A túlélési ösztön munkált bennünk, bár ezt így nem fogalmaztam meg akkoriban. Arra viszont határozottan emlékszem, ahogy élt bennem a remény, hogy Józsa Erikáék nyomán átjutok a vasfüggönyön, ha sikerül megszerezni a jogosítványomat. Azt, hogy a család Trabantját miként fogom elkötni, fogalmam sem volt. Az álmok világában röpködtem, hiszen elsuttogott rémtörténetek a zöldhatáron elfogott és félholtra vert, Dunába lőtt szökevényekről közszájon forogtak. Esélyem nem volt megkísérelni a szökést. A forradalom ettől megmentett. Lépni ugyan kellett, mérföldlépő csizmával, de nem árkon-bokron túl. Hátráltunk, hogy visszataláljunk az el nem felejthető anyanyelvi kultúra otthonmelegébe, ahol megint valami fontosat, lényegeset tudunk cselekedni.

Mert én még ma is hiszem, hogy itt és most valami folyamatosan javunkra, jobbulásunkra változik.

1989. december 21.

Boros Zoltán és felesége, Veronka a baráti körhöz tartozott. Amikor 1989. december 21-én az első lövést leadták a Palota téren, náluk voltam, az Északi pályaudvar közeli lakásukban néztük a tévében a Palota téri népgyűlést, és döbbenten láttuk a képernyőn, hogy elpukkan egy petárda, és a megzavarodott tömeg egymást taposva próbál menekülni. A Szabad Európa Rádiót hallgatva tudtunk híreket a Tőkés László kilakoltatását megakadályozó hívekről, a velük szimpatizáló temesvári románokról, a véres megtorlásokról, a negyven, identitását vesztett halottról, akiket az állambiztonság emberei a kórházban lőttek agyon, elkobozták okmányaikat és Bukarestbe szállítva elhamvasztották őket. Ceauşescu nem mondta le korábban egyeztetett iráni útját, ezért december 17. és 20. között nem tartózkodott Romániában. Ezalatt mind több nagyvárosban kezdődtek rendszerellenes tüntetések, de azokat a tűzparancsot kapott Securitate alakulatai elfojtották. Felöltöztünk és eldöntöttük, hogy kimegyünk a Palota térre, hogy testközelből lássuk a helyzetet. A tömeg egyre gyűlt, utóbb megtudtuk, hogy fiatalok eltorlaszolták magukat az Egyetem téren, a fegyveres alakulatokkal szemben. A térről a tankok érkezése előtt egy fél órával mentünk haza, közben a Magheru sugárúton felugrottunk Dan Micu színházi rendező hatodik emeleti lakásába, ahonnan jól lehetett rálátni a hullámzó tömegre. Utólagos statisztika szerint az éjszakai összecsapásokban negyvenkilencen meghaltak és ötszázan megsebesültek.

 1989. december 22.

Másnap a Rádióban csak suttogva beszélgettünk, még nem lehetett tudni, mi lesz a 21-i megtorlás folytatása. Kora reggel a bukaresti nagyüzemek munkásai letették a munkát, és hosszú sorokban a város központja felé tartottak. A hírekben azt hallottuk, hogy a védelmi miniszter, Vasile Milea ezredes – ha igaz – öngyilkos lett. Ceauşescu az „idegenekkel” paktáló árulónak nevezte, mert nem rendelte el a további fegyveres beavatkozást. A 11 órai hírekben bemondták, hogy az elnök szükségállapotot vezetett be az egész országban. A lakótelepekről érkező kollégáktól tudtuk meg, hogy a bukaresti nagyüzemek dolgozói beszüntették a munkát és szervezett menetoszlopban a központ felé tartanak. Ettől kezdve mintegy vezényszóra felgyorsultak az események. Valaki látta, amint a harckocsin közlekedő katonák fraternizálnak a tüntetőkkel, akik az „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van) mondatot skandálják. Déli egy óra körül a Román Rádió épületébe behatolt az utca népe, és eltűntek az állambiztonsági emberek az adásfolyosó elől. Engem mikrofon elé tuszkoltak a román kollégák, hogy anyanyelvemen köszöntsem a hallgatókat. Utána a magyar szerkesztőségben estünk egymás nyakába, és folyamatosan szólt a telefon. Józsa Erika, tévéadásunk egykori bemondója, az elsők között hívott fel Ausztráliából. Ma már történelem, hogy az RMDSZ megalakulásának híre és kiáltványa legkorábban a Sydney-i Rádióban hangzott el. A tévében az élő közvetítés díszleteként álltak „a forradalmárok” az egymást váltogató megszólalók mögött. Érdekes lenne harminc év után végignézni az akkor készült felvételeket, kik azok, akik elsők között felbukkantak a hatalomátvétel után. Ettől tova egy ország népe a képernyőre tapadt, hogy semmit el nem veszítsen a történésekből. A férjem, H. Szabó Gyula, aznap délelőtt a Scînteia Házból, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőségéből indult el Trabantunkon Domokos Gézával és Bodor András újságíróval a Cosmonauţilor tér felé, mert fülest kapott Gabriel Gafiţa kollégájától (a későbbi kanadai nagykövettől, külügyminisztériumi államtitkártól, akinek a besúgói múltjára is fény derült). Domokosnak jutott eszébe, amint a Dorobanţilor térre ért a tömeg, hogy a közelben lakó Mircea Dinescu költőt a tévébe kellene eljuttatni. Az esti órákban bejelentették a Nemzeti Megmentési Front Ideiglenes Tanácsának megalakulását, s több ismert ellenálló személyiség tagja lett: Ana Blandiana, Doina Cornea, Dan Deşliu, Mircea Dinescu, Tőkés László, Ion Caramitru, a későbbi politikusok, Dumitru Mazilu, Petre Roman, Sergiu Nicolaescu, Dan Marţian, Cazimir Ionescu, Domokos Géza és Ion Iliescu mellett. Az NMF Ideiglenes Bizottsága az ország népéhez intézett kommünikében bejelentette, hogy a kommunista rezsim minden hatalmi struktúráját felszámolják, a politikai és a szociális élet demokratizálódásának programját ismertetik. A média akkor nagyhatalom volt. Az 1989-es események után az ország lakói inkább hittek a televíziónak, mint a saját szemüknek.

 1989. december 23.

Alig aludtunk 22. éjjel. A tévét néztük, és amikor azt láttuk, hogy telik az idő és Domokos Géza, az RMDSZ elnöke még nem került a mikrofon elé, telefonon megbeszéltük Boros Zolival, hogy bemegyünk a tévébe. Eltelt ugyan öt év, amióta nem voltunk ott, de feltételeztük, hogy a régi kollégák emlékeznek ránk, és megnyílnak a kapuk. Huszonharmadikán késő délután két irányból indultunk a tévé felé, én az Unirea térhez közeli lakásunkból gyalog mentem, majd felkérezkedtem egy harckocsira, s az a tévé közelében, a Dorobanţilor téren tett le. Az éjszakát a világosítóknál, egy páncélszekrény mögött töltöttem, ismeretlen emberekkel, mert nem engedtek ki az udvarra, azzal, hogy eltalálhat egy golyó. A mellettünk levő ajtóban egy gépfegyver volt, a katonák lőtték a szomszéd házat, a vélt (vagy valós?) terroristákat. A szűk előtérben sokan zsúfolódtunk, majd egy román újságíróval összebarátkozva, elmondta a kopasz férfiról, hogy ő Răzvan Theodorescu művészettörténész (február 9-től a Román Rádiótelevízió elnöke; a májusi fővárosi „bányászlátogatással” kapcsolatos manipulált hírközlésért rendszeresen bírálta a szabad sajtó). Volt ott egy fiatal lány is, aki azt állította magáról, hogy ő Ceauşescu törvénytelen lánya. Az előtér mögötti helyiségben mesebeli terüljasztal volt megrakva minden földi jóval. Akkor már szinte semmit nem kaptunk az üzletekben, ide pedig ementáli sajtot, szebeni szalámit, sonkát, sült húst, tojást, vajat, olajbogyót, kólát hoztak a „forradalmároknak” a környékbeli vendéglőkből. Aznap a hat- és a másfél éves fiainkat bíztam a férjemre, otthon pedig a hűtőben egy diós kalács árválkodott. Karácsonyra a gyermekeknek kilőtt töltényhüvelyeket vittem ajándékba.

 1989. december 24.

December 24-én délben ott ültünk Boros Zoltánnal a műsorvezető román kolléga mellett az asztalnál, és izgalomtól remegő hangon köszöntöttük románul és magyarul az ország népét s a nagyvilágot. Naponta jártunk haza, tiszta ruhát váltani, a stúdiókban a földön aludtunk. Az utcán továbbra sem volt biztonságos gyalog közlekedni, egyik hangtechnikus kollégánkat a Victoria téri metrómegálló bejáratánál találta el egy lövedék. Én pedig földalattival jártam haza. És soha annyi mosolygó, gondtalan embert nem láttam, mint az akkori utastársaimat.

1989. december 25.

Boros Zoltán magyar és német karácsonyi dalokat hozott otthonról, ezt játszották be a 4-es stúdióból. Aznap jelentették be, hogy egy különleges katonai törvényszék népellenes cselekedeteikért, a falurombolásért, genocídiumért, golyó általi halálra ítélte a diktátor házaspárt. Kivégzésükről a filmet este közvetítette a tévé. Órákon át várakoztunk a stúdióban, hogy a vágóban elkészüljön a Sergiu Nicolaescu – Ceauşescu kedvelt rendezője – szakmai ellenőrzése alatt megvágott változat, ezt láthatta aztán az ország és a nagyvilág a képernyőn. December 26-án megjelent a stúdióban és a képernyőn Schaffhauser Ildikó is, a német adás későbbi főszerkesztője. Huszonnyolcadikától megszűnt a lövöldözés. A puszta jelenlétünknek, majd az intézményen belüli szervezkedésnek köszönhetően két hét alatt beindítottuk az öt éve megszüntetett magyar adást. Kezdtek visszaszállingózni a volt kollégák is. A kilencedik emeleti szerkesztőségi szobában kilőtt szekrényeket találtunk, és nem tudhattuk, hogy az archívumból mi maradt meg. A következő 25 év már egy másik történet. Aminek a kezdetén volt Marosvásárhely véres márciusa, az országot-világot megdöbbentő etnikai konfliktus, a bukaresti Egyetem tér és bányászlátogatás néven elhíresült 1990. júniusi pogrom, a leszámolás az értelmiségiekkel. Ennek a fináléját, a betörést a tévé épületébe testközelből éltük át a kilencedik emeleti szerkesztőségben. Rengeteg munkával, vágóban töltött éjszakákkal, egy új tévés generáció kinevelésével teltek a hónapok és évek, iszapbirkóztunk, araszolgattunk tudásunk és hitünk szerint az eredeti demokráciának csúfolt változó világban. A jó az volt, hogy megnyíltak a határok, lehetett utazni és vendégeket fogadni. És ekkor újra megjelentek az életünkben a barátok, „otthonról hazafelé” tartva.

Felhasznált bibliográfia

Simonffy Katalin, 2014, „Şi tu mai crezi acum că aici se schimbă ceva”, in Józsa Erika – Simonffy Katalin – Tomcsányi Mária, A mi magyar adásunk, 1969−1985, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014.

Az 1989-es romániai forradalom. https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/api/trackback/id/6940087

Bodolai Gyöngyi: Van fenn egy csúcs. Interjú. Népújság, 2016. ápr.  20.

29 de ani de la începutul Revoluției. Cronologia evenimentelor din decembrie 1989. digi24.ro

A szerző televíziós szerkesztő, médiaoktató.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu