Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Bakó Endre | Kultúra

Nagyvárad Nadányi Zoltán költészetében

Nadányi Zoltán tősgyökeres bihari sarjadék volt, ősei – de genere Borsa (Barsa) – még az első foglaláskor szerezték birtokaikat. Joggal írta Krúdy Gyula ”A honfoglaló Nadányiak szívesen megmutatják az első szilvafát, ha arra jársz, pajtás”.1 A költő édesapja, Nadányi Károly, a bihari Kossuth-párt elnöke és két évig – Kossuth Ferenc határozott kívánságára – országgyűlési képviselő volt, ám 1910-ben a Munka-párti (Tisza István) Várady Zsigmond ellenében megbukott a választáson, s ezzel befejeződött országos politikai pályája. Nadányi Zoltán elemi iskoláit magántanulóként végezte, sőt gimnáziumi éveit is többnyire így abszolválta. Jogi tanulmányokat szintén Váradon folytatott, a királyi Katholikus Jogakadémián. Végzés után „gazdálkodott”, irodalommal foglalkozott és a Nagyvárad elnevezésű lapnak amolyan külső munkatársa lett. A város szellemi életében egyre jelentősebb megbecsülést szerzett, vele íratták a fontosabb irodalmi kritikákat. Nem volt lázadó alkat, de szatirikus vénája már korán megmutatkozott. 1908-ban még fiatal volt ahhoz, hogy felmérje a Holnap Társaság jelentőségét, ezután még évekig Sas Ede és a Szigligeti Társaság volt a szellemi háttere, amely hozzá segítette kötetekhez. Elfogadta a váradi hagyományokat, a lecsillapodott helyi értékrendet, lojális volt a színházhoz, noha egy-két elmarasztaló kritikát is megengedett magának. Modern, ismeretkritikai életérzések és stílusjegyek búvópatakként csak 1914-es kötetében jelentek meg. Az első komolyabb elszakadási kísérlete 1916-ban történt, amikor megírta Papp János rövid életű lapjában, (amelynek főmunkatársa lett) hogy Szép Ernő egyetlen versét többre becsüli, mint az egész magyar háborús költészetet.2 A következő esztendő mind gondolkodásában, mind költészetében cezúrának számít. Kosztolányi váradi szereplése alkalmából keményen megrótta a helyi színházi közönséget, mert bár megtapsolta A bús férfi panaszait kissé raccsolva előadó költőt, de nagyobb ovációban részesítette Harsányi Zsoltot, mert többre becsülte az „adomázást”.3

A Kerekerdő c. negyedik, immár szecessziós-impresszionista kötetét ismét a megújult Szigligeti Társaság adta ki 1917-ben. Ez a könyve részint egy elvarázsolt, szerelmes lírai szubjektumot állít elénk, részint a háborútól irtózó értelmiségit. Helységnév mindössze kettő található a versszövegekben: Róma és Velence. A következő évben, a polgári forradalom eseményeiben – barátjától, Dutka Ákostól eltérően, aki verssel köszöntötte a forradalmat – nem szerepelt sem pro, sem kontra. Részt vett azonban a Tavasz és a Magyar Szó c. folyóiratok munkájában, mint társszerkesztő, vagyis szerepet vállalt a romániai magyar irodalom megalapozásában. Tagja az Ady Társaságnak is, mi több, az ő javaslatára választják meg elnöknek Antal Sándort.4 1920 nyarán azonban repatriált és Berettyóújfaluban újságot szerkeszt. Abban jelent meg Várad balladája c. verse. Mondanunk sem kell, a költemény a város elvesztését siratja, és reménytelen helyzetéért aggódik.

Rövidesen Budapesten kiadta Furcsa vendég c. immáron ötödik kötetét, amely meghozta számára a költői céh szakmai elismerését. Élete legjobb kötetében (bár Gertrúd lánya szerint ő maga az Ezüstkert c. könyvét szerette legjobban), Váraddal szemben váratlanul barátságtalan hangot ütött meg néhány versében. A Gúnykoszorú címűt teljes terjedelmében idézem:

Hol életed rongyoltad oly sokáig,

a keserű kisvárost, Váradot,

hol nem tiszteltél senkit, elhagyod,

rossz köveit és furcsa figuráit.

 

Talán egy uccát lelked visszaáhít,

a temetőben egy korhadt padot

és a Köröspart vadgesztenyefáit,

mást e halottas város nem adott.

 

Lejjebb süllyedj, vagy hínárból kiszállj,

batyus csavargó légy, vagy kiskirály,

csak innen el! Itt nem vagy te se tiszta.

 

Reméld, enyhülni fog a komor út,

fejedről tépd le a gúnykoszorút,

mit ráfűztek, és dobd Váradra vissza.

Az 1918-as dátummal ellátott remek, egy ihletű, bár több mondatból építkező vers teljességét úgy nevezhetnénk: búcsúba szőtt reflexiók. Gondolt-e egy korábbi Váradtól való búcsúversre, nem tudhatjuk. A Janus Pannonius költeményében minden megszépül, ami váradi, az övében a keserű indulat szinte beleégetődik a szonettformába, mert a tudatos formáltság következtében minden mondat alá- vagy mellérendeltségi viszonyban áll az alapmondattal. Hogy kitől, kiktől kapta a költő a várostól elidegenítő gúnykoszorút, aminek érzelmi kisülése (és nem kikristályosodása!) ez az önmegszólító költemény, azt az egykori forrásokból nem sikerült kiderítenünk. Pedig Nagyvárad 20. századi irodalmi élete a forradalmakkal bezárólag kitűnően feltárt fejezete a magyar irodalomtörténetnek. Gondoljunk Hegedűs Nándor munkásságára, Tabéry Géza, Dutka Ákos emlékezéseire, Robotos Imre, Kovács János, Indig Ottó tanulmányaira. Egyedül egy csipkelődő írás jöhet számításba, de az önmagában nem lehet felmentő magyarázat.5 Szakmai féltékenység lenne a háttérben? Szerelmi csalódásból táplálkozna a keserű lírai kifakadás? Csak találgatunk. Más darabok ezt is, azt is sugallják. Az Orvtámadók c. kitűnő szatíra az előbbire utal konkrétumok nélkül:

Bozótból zörrent a Nagyorrú

szűkölve és fogvicsorítva,

és társaként pattant a síkra

az irodalmi Csodaborjú.

(—-)

Azt bömbölik vagy ők vagy én!

De én nem ugrom be a cselnek,

Tudom: boltból való a kén,

Mit orrlikaikon lövellnek!

A Fekete üdvözlet nem nevezi meg Nagyváradot, csak „megkövült várost” emleget. A lírai beszélő feloldja a verscímben lévő oximoront: átkot, vagyis fekete üdvözletet küld a megkövült városra, ahol „nincs napfény, az arcokon, a tereken, / halottak ülnek a szobákban mereven. / Gépemberek az utcán, füst és röhögés.” S a város legnagyobb bűne: „ott múlt el múltam és jövőm és jelenem, / jaj, nem kerültem én se ki elevenen!” Az Elhagy a szerencse viszont ismét néven nevezi Váradot a süket, sárga jelzőket  veti elé. Bánatának zengő hőforrása Várad. Mert kalandokra vágyik, s ezek nem adtattak meg neki.

Jaj nekem, mert itt sincs maradásom,

Hisz gyanú közt kell gázolni térdig,

Egy szavamat százzal magyarázom,

S mind a százat százszor félreértik.

És nem jön el, jajszóval panaszlom.

A tündöklő, drága Álomasszony

Visszatérve a Gúnykoszorú c. költeményre, az önmegszólító verstípus, mint nyelvi megnyilvánulási formula, mint költői attitűdfajta, a magyar költészetben Balassitól Babitsig és József Attiláig – ezt Németh G. Béla meggyőzően bebizonyította –, a személyiség kríziséből fakad, méghozzá a költői szubjektum szerepválságából.6 Nem kivétel ez alól Nadányi verse sem. Részletes, tárgyias analízist persze hiába várunk. Szorongásának oka nem társadalmi gyökerű, ontológiai is csak annyiban, amennyiben úgy érzi, eddig nem a saját életét élte. 1918-ban 26 éves, (Petőfi ennyi évet élt!) magánélete távlat nélküli, jóllehet már négy kötet áll mögötte, de vidéki költő, az országos siker ízét még nem ismeri, az út, amelyen eddig járt, komor, kibontakozást nem ígér. A magára vett trubadúrszerep lenne zsákutca? Vagy megtagadták konzervatív támogatói, mert átállt a modernek, azaz a Nyugat táborába? Helyzettudata személyes sérelemről tanúskodik. Ezért en bloc Nagyváradot teszi felelőssé, s a várost cselekvő egységnek tűnteti fel, holott egy település csak metaforikusan egység, intézményekből, személyekből stb. áll, s szociológiailag, világnézetileg rétegződik. Úgy találja, hogy alkotói válságát elsősorban a provinciális, kisvárosi miliő, s főleg a meg nem értés okozza. Mármint az ő igazi művészi rangjának, költői jelentőségének negligálása. De a lírai költemény nem arra való, hogy lejegyezze a valóságot, hanem képeket keres, eszközöket kutat fel, hogy létrehozza az intenzív totalitást. Ezt az intellektuális én, mint felismerő tudat végzi el, s szólítja meg, sőt szólítja fel környezetváltoztatásra a személyiséget. A versalany el van szánva a változtatásra, jóllehet még nincs másik, megnyugtató alternatíva, megtalált út, csak a remény élteti. A költemény esztétikai hatását növeli a döntés határozottsága és a perspektíva bizonytalansága között feszülő kockázat, illetve a belőle eredő pátosz. A költő az inverz mondatfűzéssel megelőzi az olvasót abban, hogy a Várad szó referenciális jelentését érzelmivé transzformálja, részint az életed rongyoltad szintagma, részint a keserű kisváros jelzős szerkezet használatával, mint szuggesztív funkciójú állítással negatív irányban befolyásolja a befogadót Várad megítélésében. Az esztétikai aura a formába rendezett és fokozódó szuggesztió révén erősödik, s mire a szonett olvasásának végére érünk, már azonosulunk a lírai alannyal. De ha második (vagy többszöri) olvasással visszatérünk a darabhoz, a megértés folyamatában felvetődik a kérdés, vajon objektív-e a kép, amit költőnk ifjúsága városáról fest? Nem feltétlenül. De a művész nem is az objektív igazság kifejezésre törekszik, hanem saját élményeit, a valóságról benne kialakult képet dolgozza fel, amelynek szubjektív gyökerei vannak. A verset tehát nem ismeretelméleti szempontból kell mérlegelni, hanem a költői függetlenséget tisztelve immanens esztétikai jelentéstartalmáért.

A meg-nem–értettséget egy máik remek költemény is deklarálja:

A kávéházban Váradon ki látott?

Sakktábla mellett ültem éjjelente,

a partnerem már elment, bejelentve,

hogy álmos. Néztem a vörös plakátot,

 

mely a fogasról csüngött, mint az átok,

négy éve csüng már, csüng a végtelenbe,

hirdetve, hogy menj halni, légy levente,

légy hollók étke! Oktalan fabábok

 

a kockás vásznon szanaszét hevertek,

egy biztos állás tört abroncsai,

szicíliai játszma roncsai.

 

Katonák ittak, sárgák és levertek,

bejöttek, rámköszöntek víg barátok,

mellém is ültek. De senkise látott.

(Az átkok könyvéből. 9. szonett)

E Nadányi-versnek a titokzatos önvallomása, próteuszi jellege később Babits több költeményében, például a Síremlék címűben visszahangzik. A költemény értéke az epikus tényközlés is, a világháborútól undorodó intellektuel környezetrajza és hangulatfestése. De lírai költő mindig egy evidencia és sohasem magáért az epikum kedvéért idéz fel valamely eseményt.  Az evidencia itt a költő reális léte és lírai személyisége közötti paradoxon. Ő maga ott van a kávéházban, látják, sakkoznak, beszélnek vele, de igazi énje rejtve marad. S a versből egyértelműen kicseng, hogy ez a megfoghatatlanság, dualisztikus létmód tulajdonképpen akart, fölényes szerep, ugyanakkor fájdalmas hiányérzet is. A költemény diszharmóniája egy kérdő és egy kijelentő mondat közé van ékelve, ami eklatáns példája az egységes átformáltság hatásos alkalmazásának.

A kötet kritikusai – köztük Kosztolányi – nem reflektáltak a Nagyvárad-tematikájú versekre. Úgy tűnik, a váradi barátok, kritikusok: Emőd Tamás vagy Tabéry Géza lokálpatrióta érzékenységét sem sértették ezek az elutasító gesztusok. Ők tudták, amit Saint-John Perse úgy fogalmazott, hogy egy-egy költemény nem kikristályosodás. ”… számomra a kötészet elsősorban mozgás, születésében éppúgy, mint növekedésében és a végső kiteljesedésében.”7 Nagyon igaz! Mert Nadányinak sem ez volt az utolsó, „kikristályosodott” szava a városról. Említettük, hogy Berettyóújfaluba érkezve balladát írt Váradról.  A Hoványi Gyula vezetésével Budapesten szerveződött, menekültekből álló Biharmegyeiek és Nagyváradiak Szövetsége 1920. november 27-én megünnepelte Arany János emlékét a Vígszínházban. Ebből az alkalomból egy kis verseskötetet is kiadtak Bihari lant címen. A kötet Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Nadányi Zoltán, Ritoók Emma, Sas Ede és Zilahy Lajos verseit tartalmazza. A költemények Arany emlékének áldoznak, Várad elvesztését siratják, illetve Biharba küldenek lelkesítő üzenetet. Nadányi két verssel szerepelt. A Piros-fehér-zöld anekdotikus eset kapcsán vall magyarságtudatáról: 1920 tavaszán, egy reggel az Úri utcán kitették a paplant az ablakba szellőzni. Piros volt a paplan, huzata fehér és zöld a párkány. E véletlen csíny színébe úgy merült szeme, „mint szarvas szája a hímes patakba”. Az Arany c. költemény egy allegorikus képsor segítségével méltatja a nagyszalontai születésű költő jelentőségét, majd a valóságot sötét víziókkal érzékelteti, végül az „és mégis” optimizmusát hirdeti, amelynek azonban nem a ráció, csupán a hit az aranyfedezete.

Egzisztenciális hányódása 1927-ben fejeződött be: Beretytyóújfaluban Bihar vármegye főlevéltárnoka lett, egyúttal a Bihar c. hetilap főmunkatársa. Állandó rovata volt a Hétről hétre, amit saját bevallása szerint a Nagyváradtól, konkrétan Sas Edétől „csent el”. Témái elsősorban a modernizáció, az urbanizáció, a sport és a kultúra voltak. A viszonyítási alap, az örök példa természetesen mindig Nagyvárad volt, hiszen Berettyóújfalu akkor egy poros falu, amelynek kezdetben a megyei hivatal számára sem volt alkalmas épülete.

Nagyváraddal kapcsolatos élményeit, érzéseit összegző módon nem foglalta költeménybe, ellenben Új bihari írók c. esszéjében vonta meg a város, mint háttér, mint szellemi katalizátor jelentőségét. „Micsoda termékenyítő hatással volt azelőtt a kezdő íróra Várad. Volt ugyan némi rikító túlzás is, erőltetettség, csináltság Várad szellemi életében, tudott émelyítő is lenni az a nagy tehetség-imádat, ami nem volt mindig egészen indokolt és őszinte, de azért tagadhatatlanul megvolt ennek az örökös szellemi kavargásnak – még ha nagykanállal kavargatták is – az ösztönző, termékenyítő hatása. Érezhette az író, hogy olvassák, törődnek vele, közönsége van. De ösztönző hatással volt az íróra a verseny is, amelyben benne találta magát, ha Váradra került. A szerkesztőségben Ady Endre dolgozott mellette, a másik asztalnál Juhász Gyula, odább Dutka Ákos, Emőd Tamás, kigyúlt szemű, lázas fiatalok, örökös lobogásban, megszállottságban és abban a szent hitben, hogy ők most a szebb magyar jövőt készítik elő, a magyar kultúra felvirradását, a holnapot. Ott a híres váradi holnaposok között, annak a hatalmas iramnak a sodrában, amit egy időben Ady Endre diktált, abban a valóban nagyszerű versengésben, meg abban a szinte tumultuózus érdeklődésben, (…) mindenki magkapta a lehető legnagyobb ösztönzést arra, hogy kifussa ő is a formáját. (…). Még aki nem tartozott is közéjük, aki idegenkedett a lármás csoportosulástól is, még az is megérezte ennek a versenynek a sokkoló hatását, az is velük futott, csak a maga külön útján, versenyen kívül”.8

A történelem játéka folytán négy évre még visszakerült ifjúága városába. (1940–1944). A Nagyvárad cikkben köszöntette az ekkor már neves költő-főlevéltárost, akinek gyakran hangzott el verse a Rádióban, többek között Bajor Gizi és más ismert művészek előadásában.9 Bátyja alispán, ő maga különc személység. Nyílván megelőzte híre, többek között az, hogy egy pár éve 17 éves szeretője volt, akit a Balatonhoz szöktetett, s ráadásul nem restellte a kalandot versben is megírni, több más szerelemi anekdotával együtt. Amúgy apolitikus alkat, visszahúzódó, nem vesz részt a kulturális közéletben. Nem csoda hát, ha idegenség érzés lesz úrrá rajta:

Hogy néznek itt rám! Görbén, sanda szemel.

Hogy élek én itt! Rémítő.

Mint a hittérítők közt a vadember.

Mint a vadak közt a hittérítő.

Kisvárosi képeslap

 

Némi konfliktusa támad ifjúkori barátjával, Tabéry Gézával is. Az újjászervezett Szigligeti Társaság gittegyletre emlékeztető légköre felébreszti szatirikus kedvét és megírja Díszelnökök c. piripócsi képét, amely eredetileg az Új Időkben jelent meg, de a helyi lap „effektív szerkesztő”-je 1943-ban éppen a Szigligeti Társaság közgyűlésének napján akarta újra-közölni. Tabéry levélben jelzi, hogy tiltakozik ellene és emlékezteti Nadányit mindarra, amit a társaságnak köszönhet.

Költőnk 1944-től haláláig Budapesten élt, s még két kötetet készített elő kiadásra, igaz, a másodikat már csak korrigálta, de nem élte meg. Nincs azonban költeménye, amely a városhoz való viszonyát nosztalgiával emlegetné vagy a ráció fényében megvilágítaná. De ennek talán nem kedvezett az idő sem, pontosabban a politikai légkör. Tudjuk, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Dutka Ákos, Emőd Tamás valóságos Nagyvárad-kultuszt teremtett a magyar költészetben. Ezért is nevezhette Szabó Zoltán Nagyváradot költők kedvesének.10 Nadányi sem maradt Várad iránt közömbös. Erre utal egy késői levele is: „Ha Katona Bélával találkozol, légy szíves megmondani neki, szeretném olvasni »Várad a viharban« című könyvét, megküldhetné régi cinkostársának.”11

A kultikus vers-vallomások hiányában is elmondhatjuk, hogy őt is a századfordulós Nagyvárad indította el költői útjára!

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu