Kulturális folyóirat és portál

2013. augusztus 28 | Szilágyi Aladár | Kritika

„Mindeneket hüt szerint kevántunk elő”

Akárha óbort kóstolgatnék a bő négy évszázada papírra vetett, 1603. február 5-i keltezésű legelső okirat olvastán, egyetlen kortyintásra szétfut bennem a divizor uraimék pennája alól kikerült osztálylevelek zamata, illata: „Mi, Rodner Lukács, Czizar Mihály és Balassfy Pál aggyuk emlékezetre mindeneknek, hogy hívának minket egyfelől Szasz Mártontól, másfelől Kádas Jánosné asszonyomtól, Borbára asszonytól, illyen okból, hogy az mi nemű marhája és örökségi marattanak volna az ő szerelmes megholt urától, Zabo Andrástól, azokból az jókból az ő szerelmes gyermekének, Borkának az ő atyai két részét ki akarná adni. […] Elsőben az városnak törvénye szerint Borbára asszonynak asztalt terítettünk, azokra az instrukciók tartása szerint mindeneket reáraktunk, annak utána úgy keztünk az derék osztozásra, és mindeneket hüt szerint kevántunk elő Borbára asszonytól, hogy minden nemű marhákat, ingókat és ingatlanokat előhoz és előnevez.” A mindenkori osztóbírák testülete által kibocsátott dokumentumok – egy-egy jelzős szerkezetnek, avagy hivatalos okiratba nem illő közbevetésnek köszönhetően – nem rekednek meg a formulák száraz szövegszintjén, tárgyilagos szövetükön át-átvérzik a szubjektivitás, az emberség varázsa. S aztán az első sorok hatására elbódult olvasó türelme jutalmaként a bírák által készített leltár böngészése közben újabb és újabb csemegékre bukkan, megtudja például, hogy „Borkának jutott két kis pogán pénzecske, öt apró ezüst kalán, egy fekete fosztányka, apróstól, csepűstől ónkannák vadnak hitvánnyal elegy tizenöt, három lengeteg lepedő” stb. stb. Egyebek mellett azt is „emlékezetre aggyák mindeneknek”, hogy találtatott „egy régi formára csinált fekete maicos pártaö[v], melyet mingyárt az gyermeknek attunk meg, viselni.”

A fentebbi, idézetekkel megtűzdelt bekezdés elegendő felvezetésként szolgál annak bizonyítására, hogy Kovács Kiss Gyöngy több mint kétszáz, 1603 és 1773 között keletkezett dokumentumot tartalmazó gyűjteménye, A kolozsvári osztóbírói intézmény és a kibocsátott osztálylevelek (Korunk–Kompress, Kolozsvár, 2012) nem csupán a historiográfia, a társadalom- és gazdaságtörténet, nemkülönben a helytörténet és nyelvészet bőséges forrása – a napjainkban dívó new cultural history minden ága meríthet belőle.

Kovács Kiss Gyöngy bevezető tanulmánya alaposan körüljárja a hagyatéki leltárak csoportjába tartozó osztályleveleket megfogalmazó osztálybírák intézményének történetét, előzményeit, alapításának körülményeit, működési szabályzatát. A jogtörténeti mozzanatokat más, Erdély szász városaiban már korábban működő testületeivel állítja párhuzamba, ugyanakkor nem tekint el az intézmény kolozsvári adottságoknak köszönhető, sajátos fejlődésétől sem. A levéltári anyag szétszórtsága, töredékessége, részbeni pusztulása nem könnyítette meg a kutató dolgát. Érdeme, hogy a korábbi, részben napvilágot látott forrásközléseket jelentős mértékben bővíti, adatközlési szemlélete a 107 azonosított tisztségviselő tevékenységét az analitikus araszoláson túlmenően a szintézis bizonyosságával fogja át. A monumentális kötethez csatolt bőséges jegyzetanyag, az igényes apparátus: az osztóbírák névsora, az osztálylevelekben szereplő személyek nevei, a helynévmutató összeállítása a levéltári kutató alaposságának megannyi bizonyítéka, a források és elméleti munkák jegyzékével egyetemben a munka tudományos megalapozottságát biztosítja. Az osztálylevelek szerkezetének elemzése révén a kutató pontosan határozza meg azokat a „műfaji” előírásokat, amelyek egy ilyen dokumentum előkészítéséhez, megfogalmazásához, formai elvárásaihoz szükségeltetnek.

A több mint ötszáz oldalnyi kötet természetesen nem tartozik az egy-ültömben-végigolvasható munkák közé, de azon könyvek egyike, amelyeket – ha kedvem támad hozzá – bármikor szívesen veszek kézbe, a felfedezések örömével. Az ódon szövegek olvastán magától értetődőnek tartom, hogy jeles tudósaink rendszeresen forrásként értékesítették a kolozsvári osztályleveleket. Hogy Jakó Zsigmond az otthonok berendezésére vonatkozó adatokat dolgozta fel, hogy Szabó T. Attila az Erdélyi magyar szótörténeti tár köteteibe mentette a dokumentumok gazdag szókincsét, és B. Nagy Margit is a reneszánsz és barokk korral foglalkozó tanulmányaiban hasznosította őket, Szépülő otthonok címmel. Viszont ők csupán a kolozsvári városi levéltárban fellelhető anyagot dolgozták fel a maguk kutatási területén, éppen a szabócéh levéltárába került, legrégebbi, 1603-ban, 1604-ben keletkezett forrásanyaggal nem foglalkoztak. Azokat, a későbbi teljes fellelhető okiratgyűjteménnyel együtt, Kovács Kiss Gyöngy tette közkinccsé. S az is magától értetődő, hogy – amint az Erdélyi Riport hasábjain közölt beszélgetésünkben nyilatkozta – a saját, több évtizedes kutatói tevékenységének eredményeit, további értékfelmutatás végett, újra hasznosítja: „A hagyatéki leltárok a kultúrtörténet legrelevánsabb forrásai, mert a gazdaságtörténeti adataik mellett olyan információkat tartalmaznak egy vizsgált személyre vagy mikroközösségre vonatkozóan, amelyek a foglalkozásával, a hivatásával, a kulturális igényeivel, az életmódjával, életkörülményeivel, szemléletével, szokásaival stb. kapcsolatosak. (…) Ezek a százhetven év alatt keletkezett osztálylevelek ilyeneket tartalmaznak, hogy ingatlanok, külsőségek, belsőségek, szőlők, kertek stb., ingóságok, a bútoroktól kezdve a lakberendezési tárgyakig, ékszerek, ruhák, borok, könyvek, képek. Hihetetlenül gazdag anyag. Én azt hiszem, a fejedelemség kori Kolozsvárnak talán a leggazdagabb anyaga. (…). Meg szeretnék csinálni egy Kolozsvár-monográfiát a fejedelemség koráról, a már birtokomban levő anyag és további kutatások alapján. Ez már inkább szintézis jellegű lesz, ahol nyilván nem az én alapkutatásaim fognak dominálni, hanem sok olyan dolog, amit már előttem megtaláltak mások. Demográfiai adatok kerülnének a kötetbe, fertályok, városvezetőség, adózás, céhek, lakberendezés, szabadidős tevékenység, a viselet szabályozása, és így tovább.” Apropó, demográfia. Nem tudom megítélni, hogy a város lakosságának összetételére vonatkozóan mennyire releváns, mennyire számít reprezentatív mintának a százhetven esztendő alatt a hagyatéki ügyek kapcsán esetlegesen előbukkanó nevek lajstroma, de vettem magamnak a fáradságot, és előszámláltam az osztálylevelekben szereplő személyek nevét. Bár a gyűjteményben előforduló személyek mellett nincs feltüntetve, hogy ki melyik nációhoz tartozik, de a több mint másfél ezer kolozsvári polgár közül mintegy ezerháromszáz neve minden kétséget kizáróan magyarnak sorolható, körülbelül kétszázötven németes jellegű név mellett tizenkét „örménygyanús” családnevet találtam, és… három bizonyíthatóan románt, Balc(k) Márton, Balc(k) Mihály és Ungur Mihály személyében. Plautusszal mondom: sapienti sat…

Méltatásomat idézettel kezdtem, hadd fejezzem be egy újabb idézettel, melyet egy 1629-ben kelt osztálylevélből vettem. Szabó Ferenc és felesége, Borbára asszony kérésére az osztálybírák egy szövevényes örökösödési helyzetben hoznak döntést a Szent Egyház utcában lakó Zilahi Fazakas János házában: „Ott, szokásunk szerent leülvén és megkérdezvén, mi végre hivattattunk volna az megnevezett házhoz, jelente Szabó Ferenc, hogy mivel Istennek parancsolattya szerent házastársul vötte volna magának az Istenben elnyugodt Angyal János leányát, Borbára asszont, és még mind eddég az édesannyok kezénél Zilahi Fazakas Jánosnénál, Orsolya asszonnál mint tutor kezénél volnának az ő kevés jovai, és azt kevána mitőlünk, hogy az inventariumnak tartása szerent azokat az kevés jókat, az melyek az édesattyától és báttyától, Andrástól reá szállottak volna, azokról számot vevén, kezéhez adnók, és az ház dolgát is köztök eligazítanók.” Hogy a két kiszállott „hütös divizor”, Mattes Raw és Desi Eötueos János jogszerűen, korrektül járt el, az magából a jegyzőkönyvből kiderül: „Megintvén őket az szent békességre, mindenik fél az mi intísünknek engedelmes lőn, és compositióra menének mielőttünk. (…) Szabo Ferenc is feleségével, Angyal Borbara asszonnyal egyetemben arra ígírék magukat, hogy valamég él az édesannyok, Orsolya asszony, mindaddég pacifice bírhassák az házat minden háborúság nélkül, az melyet kezek beadásával is confirmálának.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu