Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Szabó Réka | Kritika

Mihez kezdesz akkor, amikor a hipnózisból ébredsz? (Plazma 2.)

A Moszkva klubban megtartott Plazma2, avagy az Ovibrader felolvasószínház már az off programhoz tartozott. Elhangzott olyan vélemény a kerekasztal-beszélgetéseken, hogy a felolvasó-színházi előadás nem is „rendes” előadás, hanem olyan átmeneti. Én pedig az Ovibrader után azt gondolom, hogy éppolyan színészi munkát és odafigyelést igényel, mint bármelyik más előadás. Ez a vélemény leginkább az első sorban ülők szemében villoghat: a színpad túl magas volt, alulról néztük őket, nagyon-nagyon közelről, így beláthattunk minden apró izzadtságcsepp mögé. Hát volt is bőven, mert ezek a színészek nem is olvastak: spontaneitással özönlött belőlük körmondatokban a tuti 21. századi világ; kezükben a szöveg csupán zavaró eszköznek látszott, mindig akkor bakiztak, ha épp le kellett nézniük a papírra.

Tóth Árpád rendező a Plazmából, Garaczi egy másik drámájából is készített felolvasó-előadást is, melyet szintén kávézókban adtak elő. Folytatásképpen megszületett a Plazma 2, avagy az Ovibrader. Lehetett élvezni a kiélezett poénokat, mert a színészek mindig a jól megtalált pillanatban robbantották ki őket. Igen, a robbantás szó itt fontos számomra, mert valami hasonló lelkivilága lehet ennek az Ovibrader gyereknek, ennek a hiperaktív Petikének, aki már születésétől fogva érzelmi problémákkal küzd. Édesanyja rajong érte, körbeugrálja szeretetével, percenként agyoncsókolja, de aztán kiderül, hogy az apa szeretetét is pótolni kell, mert Petinek már nincs olyan. Hiába érzi anyja rajongását, képtelen kimondani azt a szót, hogy szeretlek. És ettől a pillanattól kezdődik az igazi történet. Petit anyja gyermekpszichológushoz viszi, aki különböző hipnózisokkal visszaküldi őt múltjába és jövőjébe, Peti látja mindezeket, újra éli és megéli, és nekünk is előadja óriási erővel, energiával. A Garaczi László által teremtett plasztikus nyelv, hasonlóan a Plazmához, merőben eltér a köznyelvtől azáltal, hogy túloz, él a halmozás lehetőségével. Felidézi és tartja a feszültséget a tudatunkban élő, sztenderd és a csetelő, számítógépes, tévésorozatos nyelvezet között, melyet ma már anyanyelvi könnyedséggel beszél az alig tizennégy éves Petike a szexelős-vetkőzős tetriszezés közben. A gyermekkori mondókák már groteszkül hangzanak szájából. A szöveg tökéletes nyelvi megformáltsága elősegíti, hogy az egymást követő ironikus történetek észrevétlen könnyedséggel forduljanak át társadalomkritikába: ez a plazmanyelv kölcsönhatásba lép velünk, vagyis mi lépünk kölcsönhatásba vele. Mi formáljuk azáltal, ahogy gondolkodunk saját környezetünkről, magunkról, ovis barátainkról, családunkról, munkahelyünkről, a wellness-terápiáról, testünkről. Ennek a hiperrealista nyelvnek megszületése a színpadon önmagunk elemzésévé válik.

De hogy ez az elemzés megtörténhessen, szükségünk van olyan színészekre, mint például Barabás Árpád, aki őrült erővel és elevenséggel alakítja Petit. Végigvezeti a nézőt a felnőtté válás életszakaszain, belemeríti a saját magánéletébe, így sikerül teljesen megválnia a fütyijét piszkálgató fiú, majd férfi önmagától, érzéseitől, mert ráébred: az, ahogyan ő látja a testét és gondolkodik róla, nem az a test, mint ami a tudatában él, ezért meg kell szabadulnia tőle. Báránnyá akar változni. Fincziski Andrea az igazi infantilis anya, barátnő, feleség. Groteszk módon alakítja a fiáért halálra aggódó anyát, simogatásait dühkitörések váltogatják, a végén már nem is a Petikét óvó anyát látjuk, hanem a tehetetlenségtől és egyedülléttől kiszáradt, magányos nőt. Dunkler Róbert parodisztikus jeleneteiben hol pszichológus, hol Peti ovis társa, néha csak egy hangulatjel a cseten: a poénokkal teli szöveg összetalálkozott veleszületett humorérzékével.

Newageboszi figurája, faszkati, aki néha „a nyúl”, mert Peti így nevezte el felettes énjét, ismerős típus. Hanghordozása, elnyújtott szavai és a hozzá illeszkedő plázacicás, vagy épp ribancos gesztusai sztereotipek. Peti azt mondja: „a mell eltakarja a személyt, aki viseli.” Valahogy nem sikerült elképzelnem azt a valódi farokmániás, giccsbe merülő szőke csajszit, akit Bekő Fóri Zenkő alakítani kívánt.
Elhangzottak olyan mondatok is a hipnózisos időutazás alatt, amelyek nem csak a tipikus szereplők szájában élnek. Például az, hogy a fügefa valódi csendes élettárs, vagy az, hogy a halál mindig ad még egy napot. Mert mit kezdesz akkor, amikor a hipnózisból felébredsz, és minden kezdődik elölről, vagy épp megy tovább. Milyen lesz az a még egy nap, az a holnap, a fütyipiszkálós embertest és a plazma-tudat?

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu