Kulturális folyóirat és portál

Lovasi_V

2020. április 27 | Várad | Kultúra

„Micsoda pompás időket találtunk megélni” – Szobakoncert Lovasi Andrással, karantén idején

„Megyünk és közben nézem magunkat, ahogy átvágunk a haldokló világon…”

Különleges és nehéz idők járnak manapság az emberre. Egy olyan időszakot élünk most, amely a halandóságunkra és törékeny emberi mivoltunkra hívja fel a figyelmünket. Mint villanyoszlop tetején ragadt, csapzott szőrű kiscica, úgy várja most az emberiség, hogy megmentsék a fajtánkat. Ilyen lelkiállapotban vártuk idén a Megváltót. A 2020-as húsvét vasárnapja kettős fényeket hordozott. A Jézus feltámadása által keletkezett remény sugarát, illetve ugyanazon nap estéjén a derű sugarát is, ugyanis egy másik jellegzetes, jó arc, Lovasi András is a lelki üdvünkért munkálkodott. Lovasi élő szobakoncertjének magam is online apostola voltam a Facebook-on.

Ha őszinte akarok lenni, ezt a koncertet most legalább annyira vártam, mint magát a Megváltót. Ebben a „haldokló világ”-ban a sebészi maszk mellett hatalmas a kereslet a finom lelki tartalmakra is, szépségre, katarzisra, áttetsző angyali jóságra, művészetre, ami kiemel a rideg valóságból. Avagy ahogy az egyik kommentelő fogalmazott az élő közvetítés ablakában, „az egészségügyi dolgozók és a művészek tartanak most minket életben”. Viszont az, hogy a művészeket – ilyen helyzetben –  hosszú távon mi fogja életben tartani, sajnos még kérdéses.

Lovasi András koncertjén ezúttal a hideg professzionalitásal berendezett színpadkép helyett egy gyerekkacagástól hangos, otthonos padlástér fogadja a nézőt. A kezdés előtt, váratlanul, Földes Eszter (Lovasi felesége) bukkan fel egy pillanatra az egyik széktámla mögül, és integet. Kameraképen kívüli kacagás, gyerekhangok. Más ez, mint amit eddig megszoktunk. Van benne valami emberibb, kedvesebb, bájosabb. Családias, mint most az egész (lakásokba szorult) életünk. Valami történelmi egyediség, precedensnélküliség lengi be az eseményt. Valami baljós, mégis ünnepi.

A koncert tematikus címe: Utazas karanténban, amely olyan utaztatós jellegű dalok kis csokrát jelenti, amelyek segítenek kimozdítani elménket, lelkünket a jelen börtönéből. Az első akkordok felcsendülésekor már érzem, elindultunk. Mint a vasúti szerelvény, úgy ránt a dallam egyet az elmémen, és már gyorsulunk is. Az első dal a Sziasztok fecskék, amely Lovasinak egy Erdélyen át, a Duna-deltába tett utazását eleveníti fel. Együtt utazunk hát az utazások univerzális emléke által. Hiszen semmi másunk nincs jelenleg, csak az emlékeink újraélése, újra meg újra, mintha csak most történne.

„Mert kibéleltük jól magunkat mesékkel, mert nem történik semmi más és azért kell”

Valóban lefoszlanak most ezek a pihe-puha mese-bélés tapéták, és a valóság kíméletlen téglafala szorít sarokba és karanténba. Mostanra már felfoghatatlanul sok minden történik, átalakul az eddig jól ismert, otthonos világunk. Ez az új helyzet merőben megváltoztat mindent, és még a régi, unásig ismételt dalokat is új megvilágításba és értelmezésbe helyezi, illetve  új tanulságokkal látja el. Mint ahogy a Csillag vagy fecske című dalban megregélt viszonyunk az idővel mára már teljesen más. A dalban eredetileg még csak tétlenül vártunk, passzívan, hogy teljen az idő, és legyen belőle valamiféle, kicsit melankolikus, önpusztító, céltalan élet. Egy szempillantás alatt minden feszessé vált, és mindennek íve, élet-halál tétje lett. Vége az idő bágyadt hajkorpa-szerű, észrevehetetlenül lassú, csendes szállingózásának. Az idő már nem a kománk, hanem a hajcsárunk.

Majd több autós utazás alaphelyzetéből született dal is felcsendül, mint amilyen az Iszonyú lassú, ami így kezdődik:

„Valami iszonyú lassú country szólt, leengedett ablaknál, a kocsimban és tűnődtem, mi lenne…”

Mindez az emberiségre oly jellemző autós-kultúra közös érzetét adja meg. Bepattanunk az autónkba és bohémul, gondtalanul száguldunk valahová máshová. Autózunk az élet autópályáján, megcsalások, válások, hihetetlen, előreláthatlan, durva kalandok, fájó tanulságok felé. Az egész életünk motorizált, négy keréken suhanunk céljaink felé. A koncert során több dal megpengeti ezt a benzinszagú, szeretve utált, gumicsikorgatós autós toposzt, amely egy csapásra a szabad helyváltoztatás békebeli szimbólumává vált. Valami melankolikus, szépiás „nosztalgiafilter” lengi be a múlt minden képkockáját és minden egyes dalát és dallamát, hisz akkor még gondtalanok voltunk.

Lovasi néhol köhécsel, néhol megremeg a hangja, néha becsúszik egy-egy gitárkábelezési malőr, mégis bájos és szerethető a produkció. Valahogy részemmé válik, nem tudok pontos határt szabni közte és köztem. Beszippant. Erőt ad. Noha minden pillanata keserédes.

Felértékelődnek ezen emberi pillanatok is, az előadó(k) és a koncert hallgatósága között tükröződve, gerjedve áramló leírhatatlan energiák, a belefeledkezések, tombolások, emberi érintések, mosolyok, fények, összesimulások. A koncertpillanatok, amikor lefoszlik a személyiséged és belefolysz a pillanatba, amikor valami sokkal nagyobb univerzális tudatállapottal válsz eggyé. A flow, a taps, a verejték, a lihegés, a gyorsulás, a kitörés, a megnyugvás, az átbeszélgetett kocsmai éjszakák. Mind-mind elképesztően távolra került tőlunk, és mindazok, akik korábban karnyújtásnyira voltak. Elmerengek ezen, mélabúsan, ahogy Lovasi egész mostani koncertje is melankolikusra, visszarévedőre sikerült –  akaratlanul is. Mindenki egy picit bágyadtabban, gondolataiba süppedve él.

Lovasi humorizál, de nincs benne az a féktelen jókedv, felszabadultság. Hisz ebben a feszültségben vagyunk most mi mind, várjuk, mit hoz a holnap, és addig az emlékeink polcain matatunk.

Addig is maradnak az online szobakoncertek, amelyek a közösség és az egymásba oldódás emlékét adják meg, annak ellenére, hogy mindenki külön, távoli termekben, magányosan éli meg az amúgy közösségi formában fogyasztott kulturális élményét. Lovasi is megemlíti: furcsa a visszajelzések teljes hiánya nélkül énekelni. Halnak lenni szárazon.

Aztán a dallamok repülőjén az Adriára kirándulunk tovább, egy szabadságos utazás könnyed képe kezd körvonalazódni, majd valami sokkal sötétebbe torkollik az egész. Lovasi az emberi lét sebészi pontosságú esszenciáját emeli magasba.

„Szabadságra mennek a népek, a szabadság az fontos tényleg, az egész világ megy, hogy máshol legyen. Boldog. Hazudtál-e már, hogy boldog legyen? Magadnak biztos, de neki milyen, s az igazi boldogság úgyis kibírhatatlan. Sokáig.”

Lehetetlen ezen sorokat – váratlan fordulataik hatására – nem őszintén és mélyen magunkba nézve értelmezni. Lovasi annyira jellemző módon göngyölíti az eleve többrétegű szövegeit, mint méterárut a textilüzletben. Letekeredéskor egyenletesen, elegánsan mutatkozik meg a szöveganyag, a csodaszép dallam-mintázatok között. Majd a sor legvégén az addigi mondanivalóhoz képest hozzádob egy szót, ami az egészet egy más, sokkal mélyebb értelmezési kontextusba helyezi. Az elsődleges mondanivalón váratlanul csavar egyet, ezáltal egy másodlagos, komolyabb értelmezésre kényszeríti a hallgatót. Igazi hullámvasút, elindít minket lentről, egy mindenki által jól ismert, hétköznapi élethelyzetből.

A dallam magasba emel minket, hogy aztán a fájdalmasabb lelki mélységeinkbe hagyjon zuhanni. Sebészi pontosságú metszést ejt rajtunk, miközben nem is sejtjük, hogy műtétre került sor, majd kiméletlen őszinteséggel megmutatja azt belőlünk, amit a leginkább rejtegetünk. Mi emberek. A legfájdalmasabb elemeit életünknek. Azt, amit elfedünk a jóléttel, ami elől mindenáron menekülünk, csak ne kelljen szembenéznünk vele. Teszi ezt humorral, frappáns, váratlan fordulatokkal, néha mennyei szimfonikus dallamokkal. Ez a történelmi korszak is, amit jelenleg élünk, arra késztet, hogy szembenézzünk legsötétebb, legfájóbb pontjainkkal. Amikről azért valahol mélyen pontosan tudjuk, hogy a szakadékba vezetnek, csak a fogyasztói társadalom bársonnyal takarta el azt. Nincs más kiút, csak a szembenézés és átalakulás.

Lovasi online koncertjét hallgatva egy kicsit megszűnik a magány érzése bennem. Tudom, hogy „együtt” vagyunk mind, akik ezt ugyanúgy érezzük, látjuk, sejtjük. Egy ilyen helyzet mutatja meg igazán azt, hogy annyira egyformák vagyunk mi mind ezen a bolgygón, mint a galambok a téren. Hogy a követelőző sokszínű egó csalóka, de igazából egyforma. Hogy ezen kulturális szálak fontos kötelékek, kapcsok egy nemzet belsejében. Amelyek összeszálazzák, összekötik az embereket. Hogy a jól ismert kedvenc alternatív dalsorok olyan egyesítő erővel bírnak, mint a himnusz. Közösséggé, egységgé tesznek minket. Végső soron pedig mind ugyanazon rugóra vagyunk összehuzalozva ezen a bolygón.

„Vitorlázz némán át a réteken, túl a sóson túl az édesen, annyira kemény, annyira látványos, csatáink voltak, hát hogy lesz most…”

Ezen sorokkal zárul a Lovasi-féle online szobakoncert. Nyitva hagyott kérdéssel, mint ahogy az egész helyzetünk jelenleg egy nagy nyitott kérdés. Senki nem tud pontos választ adni, azonban a közösség érzete és az ekként való cselekvés az egyedüli útja annak, hogy kilábaljunk szorult helyzetünkből. Mert „háború” van, és történelmünk során először nem egymással, hanem egy láthatatlan közös ellenséggel harcolunk, úgy, hogy mi mind a frontvonal ugyanazon oldalán állunk. Egy emberként pedig sikerülnie kell. A győztes csata alatt és után pedig emberi létünk legnagyobb tanulságait kell levonnunk. Együtt. Közösen.

Totka László

A Lovasi András szobakoncertjéről készült videó ezen a Facebook oldalon tekinthető meg:

https://www.facebook.com/LovasiAndrasOfficial/videos/1720949041381162/

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu