Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Szilágyi Perjési Katalin | Irodalom

Metamorfózis

Halk nyikorgás hallatszott, majd kivágta a szél az ablakot. A dohányfüsttől sárga függöny sután integetett a huzatban, majd bágyadtan visszahullt.
A lenyugvó nap fénye körbesétált a szobán. A nehéz, faragott asztalon vadászrelikviák, ónix szarvból levélvágó kés, mellette levélnehezékként apró majomkoponya, ezüst foglalatban.
A kandalló fölött egy impala és egy gazella trófea nézett üveges szemmel, közöttük termetes kafferbivaly fej. A nehéz, bordó fotel fölött egy kis kudu trófeája figyelt riadtan, üvegszemén nagyot villant a fény, szemben vele tárt szárnyú marabu rugaszkodott egy ágon.
Félt tőle. Átalakulása kezdeti, homályos pillanataiban érezte a zsákmány kiszolgáltatottságát, az üvegszemek hidegségét, a halott csőr kegyetlenségét. A kudu nem számított, sem a többi.
A falat díszítő oroszlán konokul nézte a sarkot, moccanástalan farkának bojtja ernyedten lógott.
Parányit villant szeme előtt a világ, ám dermedt mozdulatlansága nem engedett. Álomtalan álma röpke ébrenlétekkel tarkult, eleinte meglepődött, hogy érzi a huzat simítását a tollain. Rövid merengéseiből váratlanul zuhant az öntudatlanságba, majd éppen ilyen hirtelenséggel érzékelni kezdte lábait. Eleinte csak az egyiket, amint borotvaéles karmai riadt kapaszkodással ölelik a preparált faágat, majd nem sok idő múlva a másikat, ahogy egyensúlyát keresve sután megbillen.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak a nap járta körbe újra és újra a néma szobát, csak a falióra sárgaréz sétálója terelte az időt, csak a halálba dermedt trófeák lestek üvegszemeikkel.
Míg egyszer homályra ébredt, s a pislogás fájt. Eltűnt és előtűnt a fény, fájón pulzált a kép, ahogy nyitotta, zárta a szemeit. A nagyra tárt ablak huzatában idegesen táncolt a függöny, és ő érezte csontjaiban és izmaiban a mozdulat kényszerét, de a vágy csak vágy maradt és sziklaként nyűgözte le a tehetetlenség. Aztán a fény vele maradt, legyőzte az öntudatlanságot, lábai eleven kapocsként szorították az ágat, szárnyai tövében élő kis rugók mozgolódtak, húzták és feszítették a lassan éledő anyagot.
Majd képek éledtek a fejében, nagy zöld homályt látott, sötétben lobbanó apró tüzeket, kis eleven szaladozó fényeket a mezőn, a kazlak tövében, és emlékezett a mozdulat ízére, amint szélesre tárt szárnyakkal, nesztelenül föléjük repül, felkapja áldozatát. A zsákmány súlyát, erőtlen kísérleteit a menekülésre, a tépés jóízű izgalmát, majd a jóllakottság ernyedtségét a meglazult tollak alatt. Csukott szemmel merengett, szinte érezte az emésztetlen csontból és szőrből álló kis galacsin útját a testében.
Aztán egy alkonyon, mikor a nyitott ablakon befújt az esti szél, megrázkódott. Lábainak acélkapcsai izgatottan nyíltak és csukódtak, szárnyai puhán megremegtek, horgas csőre nagyot pattintott és szeme aranyában ott ült a hold. Majd kiterjesztve méteres szárnyait, elrugaszkodott és lágyan kirepült az ablakon.
Sokáig nem történt semmi. Csak a falióra réz sétálója terelte az időt, csak a nap járta körbe az üres szobát.
Míg egy nap megmozdult az oroszlán farka a falon.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu