Kulturális folyóirat és portál

Tesztfoto

2017. június 27 | Simon Judit | Kultúra

Megújulás előtt a tíz éves TESZT

A tizedikhez érkezett a minden év május utolsó hetében megrendezett Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, ismertebb nevén a TESZT. A jubileumi seregszemle 21-én kezdődött és 28-án ért véget, ez idő alatt tizenhat országból huszonkilenc produkció mutatkozott be a Csiky Gergely Állami Magyar Színház színpadain, illetve a város különböző helyszínein.

 

Imponáló számokat tud felmutatni a temesvári színházfesztivál, mind az előadásokat, mind az országokat tekintve, ahonnan a művészek, performerek érkeznek. A TESZT elsődleges célja volt bemutatni a régió színházait, a térség kultúráját. Első perctől kezdve a zászlójára tűzte azt, ami Shakespeare óta a színház lényegeként fogalmazódik meg: tükröt tartani az emberi természetnek, a társadalmi mozgásoknak, mindannak, ami éppen most történik a világban, a régióban, a városban, az otthonokban. A TESZT nem verseny, nem osztanak díjakat, mert amint ezt Balázs Attila, a Csiky Gergely Színház igazgatója, aki egyben a fesztiváligazgató is, annak idején megfogalmazta, a seregszemle célja bemutatni a térség színházi irányzatait, az együtt élő nemzetiségek előadásait, az együttélés lehetőségeit, továbbá azt, hogy nyelvektől függetlenül a problémák, kérdések, helyzetek hasonlóak.

A TESZT évről-évre gazdagodott, egyre több nyelven szólaltak meg az előadások, egyre több formanyelv jelent meg Temesváron, ami rangot, elismerést biztosított a seregszemlének és a színháznak egyaránt.

A közönség tódult az előadásokra, hetekkel a fesztivál nyitó napja előtt elkeltek a jegyek. Eleinte érzékelhető volt, hogy a szervezők nem csak arra figyelnek, hogy nagyszerű produkciókat hívjanak meg a fesztiválra, de arra is, hogy a nézők is megtalálják a maguk kedvenceit a meghívott előadások között, akár azzal a kockázattal is, hogy egyes előadások nem mindig nyerték el a vájtfülü szakemberek tetszését, noha még a legfinnyásabbak sem vádolhatták azzal a szervezőket, hogy nem a minőséget tartják szem előtt.

Egyre több egyetemistát és fiatalt hívtak meg a fesztiválra, tanulni, ismerkedni, és persze néhányukat dolgozni is – bloggolni, a szervezőknek segíteni. Hogyan tanulhatna a fiatal dramaturg, a rendezőhallgató, ha nem előadásokat nézve, arról nem is szólva mennyire érdekes, hogy az ő szemszögükből milyen, mit jelent egy előadás. Okulásukra szolgálnak a szakmai beszélgetések, melyeket tíz éve töretlen lelkesedéssel moderál Upor László dramatug, fordító.

Egyszóval a színházi találkozó az elmúlt évtizedben igyekezet szólni a nézőkhöz, a tapasztalt és a fiatal szakemberekhez.

Balázs Attila direktor és Gálovits Zoltán akkor művészeti vezető, jelenlegi művészeti tanácsadó fáradhatatlanul járták a színházakat, válogatták az előadásokat a fesztiválra. Aztán Balázs, elfoglaltságai miatt rábízta a válogatást Gálovitsra, pillanatnyilag ő dönti el, milyen előadások szerepeljenek a seregszemlén. Egyre népesebb lett a szervezői csapat, idén szinte követhetetlen volt, ki mivel foglalkozik a fesztivál napjaiban, és fiatalok is sokkal többen voltak, mint az elmúlt években.

 

 

Európa és ezen belül a térségünk változik, amit a színháznak tükröznie kell – hangzik el minden alkalommal, amikor erről a művészetről esik szó, és persze felvetődik a kérdés, hogy helye van-e a színpadon a politikának. Tompa Andrea író, kritikus moderálta Az alkotók társadalmi felelősségvállalása című kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői Gianina Cărbunariu (Románia), Maja Pelević és Olga Dimitrijević (Szerbia), Schilling Árpád (Magyarország) többek között arról beszéltek, hogy a színháznak feladata megfogalmazni az embereket, a társadalmat érintő kérdéseket. Noha szerintük a színház elsőrendű célja nem a politizálás, térségünkben lassan mindent átsző, és ellenőrizni próbál a politika, úgyhogy kikerülhetetlenek az erre vonatkozó kérdések. A válaszokat viszont a nézőkre kell bízni – vélték a színházi szakemberek.

Az idén látott előadások mindegyike – leszámítva az one to one előadásokat – valamilyen módon állást foglalt a különböző, de a kontinens országait érintő politikai és társadalmi kérdésekben. Az alkotók fontosnak vélték hozzászólni a menekültválságoz, a gazdasági migrációhoz, az elszegényedéshez, a környezetszennyezéshez, fegyveres konfliktusokhoz, az önkényuralomhoz, a múlt feldolgozásának szükségszerűségéhez.

A fesztivál egy konkrétan eurórégiós előadással indult. Az Exit című produkciót a temesvári magyar, az aradi román, a zombori szerb színház művészei játsszák, a magyarországi Schilling Árpád rendezte. Az üres térben, valamelyik brit repülőtér hangárjában, vagy elhagyatott építményében várakozó, magyarországi és erdélyi magyarok, szerbek és románok reménykednek abban, hogy Angliában jobb élet várhat rájuk. Álmaik nem magasröptűek, csupán munkahelyet, szállást és annyi bért remélnek, melyből az otthoniaknak is juthat valamennyi. A színészek improvizációira, valamint a gazdasági migrációval foglalkozó szakemberek bevonásával készült forgatókönyvet Schilling Árpád és Láng Annamária írta, az előadás dramaturgja Bíró Bence. Izgalmas, ahogyan a szélsőséges körülmények között a különböző hagyományú térségekből érkezett emberek egymáshoz és önmagukhoz, valamint a körülményekhez viszonyulnak, ahogy a szabadságoz, annak lehetőségéhez közelítenek, és félelmetes, hogy e térség lakói szemrebbenés nélkül elfogadnak egy vezetőt, meg sem próbálnak önállóan cselekedni.

 

A Birdie című multimédiás produkció döbbenetes erővel szól a menekültkérdésről. Az Agrupación Senor Serrano társulat Spanyolországból érkezett Temesvárra, a performansz rendezése csapatmunka. Az alkotók egy fotóbol indulnak ki, amely egy Afrikában, falakkal elzárt spanyol város hatalmas golfpályájának kerítésén átmászni próbáló menekülteket mutat. „Olyanok, mint a madarak”. Számítógépes programokkal, közelről, élőben vetített színpadnyi, méterarányos terepasztallal, amely a város és környéke, csodálatra méltó pontossággal ábrázolnak és fogalmaznak. Másik kiinduló pont Hitchcock Madarak című filmje és a bejátszás, amelyben az amerikai rendező elmondja: a madarak nem léteznek, ők a félelmeink megtestesítői. Amúgy a birdie szó jelentései: madár, illetve az egy a golfjátékkal kapcsolatos kifejezés.

 

Urbán András a jugoszláviai – így és nem másként – Herceg János művének motívumai nyomán írta és rendezte a Gogoland című előadást. Harsányan, agresszívan erős képekkel és szöveggel – azaz a tőle az utóbbi években megszokott színházi nyelven szól a hazugságról, megalkuvásról, a művészet és ezen belül a színház szerepéről. Néha túl direkten, esetenként túl hosszan, de határozottan ellentmondva a szintén elhangzó futurista kiáltványnak.  A behódolás a hatalomnak a kultúra, a művészetek pusztulásához vezet, a színháznak éppoly kegyetlennek kell lennie, mint a valóságnak – állítja a rendező. Urbán előadásaival kapcsolatban lehet finnyáskodni a harsánysága és agresszivitása kapcsán, számon lehet kérni, hogy több előadásában ugyanazt a formanyelvet használja, de lehetetlen elvitatni a hatást, melyet kivált. Az Urbán-előadások, tavaly a Magyar, idén a Gogoland, olyanok, mint a világ, amelyben élünk: kegyetlen. Többen távoztak az előadás alatt, amire láthatóan számítottak az alkotók, merthogy ez a szabadság megnyilvánulása. A valósággal nem könnyű szembenézni.

 

A Szabadság: a legdrágább kapitalista szó a belgrádi BITEF társulat rendhagyó előadása a szabadság tematikáját járja körül sajátosan és izgalmasan. Maja Pelevic és Olga Dimitrievic két drámaíró, dramaturg észak-koreai útjuk tapasztalatait dolgozták fel. Már maga a cím is faramuci, merthogy a drága meghatározás két értelmet rejt: drága, azaz fontos, szeretnivaló és drága, azaz sokba kerül. Az angol fordításban utóbbi jelent meg. A két alkotó, akik színésznek is jók, a dokumentum értékű anyagok közé fikciót is csempésztek, utóbbit később önmaguk „leplezték le”. Vetítésekkel, fotókkal illusztrált előadásuk közben „eredeti észak-koreai” szuveníreket kínáltak megvételre, a terembe bemenet vagy kijövet adakozni lehetett egy koreai kislány örökbefogadására. Az előadók elbeszélése, a vetített filmek, fotók, a tiltott helyeken készült felvételek drámai képet mutatnak. Egy-egy utalás hangzott el csupán a szerbiai politikai és társadalmi viszonyokról, de nyilvánvaló volt: az előadás arra hívja fel a figyelmet, bármilyen sokba kerül a szabadság, a demokrácia, ez az egyetlen járható út, és arra is, hogy a kisebb-nagyobb szabadságkorlátozások milyen rendszerhez vezethetnek. A produkció nagy érdeme, hogy az író és előadók humorral, a demagógiát és a pátoszt messze elkerülve tudtak szólni egy drámai helyzetről.

 

A művész felelősségét boncolgatta Gianina Cărbunariu az Artists Talk (Közönségtalálkozó) című előadásban. A bukaresti ARCUB – Kulturális Központ és Piese Refractare Egyesület produkciója interjúk, közönségtalálkozók anyagaiból írt fikció, de, amint az előadás ismertetésében Cărbunariu fogalmaz „a valóságos személyekkel való hasonlóság nem véletlen”. Az író-rendező nevével fémjelzett produkciókat mindig érdeklődéssel várom, ugyanis fontos, mindannyiunkat személyesen érintő társadalmi és politikai kérdéseket fesyeget. Az Artists Talkban a különböző művészek viszonyulásait mutatja meg – remek színészi alakításokkal – a különböző társadalmi és politikai helyzetekhez.

A bukaresti MACAZ – Coop Színház Ti nem láttatok semmit! című előadását David Schwartz rendezte, Alex Fifea játssza, Cătălin Rulea jegyzi a díszletet és zenét, valamint közreműködik dobon.

A dokumentumok alapján készült monodráma a társadalom működését, a rendőrök kegyetlenségét az elesettekkel, a bűnnel és bűnüldözéssel kapcsolatos közbeszédet mutatja meg. Az előadás érdekessége, hogy Fifea dolgoyta fel azt a 2014-ben, Bukarestben történt tragédiát, amikor a rendőrségen halálra verték Daniel Gabriel Dumitrache alkalmi parkolási segítőt, amiért elfutott, amikor meglátta a járőröket. A színész kikérte a jegyzőkönyveket, beszélt a meggyilkolt fiú családjával, figyelte a kommenteket a szociális hálókon. Megrázó szöveg és előadás készült mindebből, remek színészi előadásban.

 

Rabih Mroué libanoni drámaíró, rendező, médiaművész mélyen emberi történetet írt testvéréről, Yasserről, aki felkérésére vállalta, hogy előadja. Yasser Mroué a család hetedik gyermeke, művészi álmokkal, 17 évesen, a libanoni polgárháborúban kapott fejlövésşt csodával határos módon élte túl. Fél oldala lebénult, újra megtanult írni, olvasni, beszélni, gondolkodni. Megrázóan szép, minden dagályosságtól mentes, a felépülési naplója felhasználásával komponált szöveg, nagyszerű vetítések, Yasser Mroué már-már szenvtelen előadása katarktikus élményt nyújtott. A Felhőn lovagolok az emberi története okán az erőszak- és háborúellenes felkiáltás, most, amikor a Közel-Keleten folyamatosan ropognak a fegyverek és emberek ezrei veszítik életüket.

 

A németországi Oliver Zahn a reprezentáció és valóság kapcsolatát boncolgatta a Helyzet kinyújtott karral előadásban. A színpad különböző pontjain Sara Tamburini civilben, díszletek és kellékek nélkül Hitler-köszöntésbe merevedik. Egy férfihang a karlendítés művészettörténeti megjelenéseit elemzi, hogy jelent meg ez a festészetben, a filmben, majd a társadalomban az 1784 készült Horatius esküje című festménytől, a fasizmuson és nácizmuson át egészen az 2013-ban bemutatott, botrányt okozó Jonathan Messe előadásig, sőt a jelenlegi Zahn produkcióig. A hang néha megkérdezi a már remegő lánytól, hogy szerinte be kell-e tiltani a karlendítést. A válasz: igen. Bármiről beszéljen a hang, ez a fajta karlendítés, minden művészeti magyarázat ellenére a nácizmus jelképe marad.

 

Az olaszországi Koreja Színház a Kater i Rades. A hajótörés című kortárs operában az olasz partoknál 1997-ben elsüllyedt, férfiakkal, nőkkel, gyermekekkel teli apró albán hajó tragédiáját dolgozta fel (címlapképünk). A vízbe fúltak és túlélők története kifejező zenével, gyönyörű hangú énekesekkel, akiknek a játéka is szép. Drámai hangok és alakítások, festői szépségű zárójelenettel.

 

A 10. TESZT műsorán szerepeltek kevésbé harcias előadások, de ezekből sem hiányoztak a mai társadalmi, emberi vonatkozások, vagy legalábbis ezek szándéka.

A fesztivál egyik legjobb előadása a budapesti Lakótelep Ensemble szobaszínháza. A társulatot Hajdú Szabolcs rendező-színész neve fémjelzi. Az Ernelláék Farkaséknál című előadásuk filmváltozatának nemzetközi sikere nyomán a társulat közelebb került a main streamhez. Hajdú rendezett már Temesváron, ahol újabb produkcióra készül. A jubileumi találkozóra a Budapesten nagy sikernek örvendő Kálmán-nap előadásukat hozták. A szereplők a „lakótelepiek” mondhatnánk állandó társulata: Török-Illyés Orsolya, Földeáki Nóra, Szabó Domokos, Gelanyi Imre és persze Hajdú is játszik. A szobaszínházi előadásban egyszerű, mindennapi történet jelenik meg, két házaspár életéből. Nincsenek nagy indulatok, világmegváltó beszélgetések. Magándrámák vannak, szépen, emberi hangon, szinte eszköztelenül eljátszva. Mégis kiderülnek a társadalmi és jellembeli különbségek, az, hogy a szeretet nem mindig elég a boldogsághoz.

 

Az amszterdami BOG társulat Kísérlet az élet újrarendezésére nagyon szerethető előadás. A születés és halál között van az a pár évtized, amit életnek nevezünk. A négy fiatal színész sok humorral, és még több költőiséggel beszél a gyermek- és kamaszkorról, a felnőtt életről, az öregségről, arról, hogy végül nem marad más, mint az összegyűjtött kacatok, és néhány fénykép. Mégis érdemes végigjárni az életnek nevezett utat, mert annyi vicces, komoly és szép történik ez alatt.

Kelemen Kristóf rendezte a Miközben ezt a címet olvassák, mi magunkról beszélünk című előadást. A budapesti Füge Produkció és Trafó Kortárs Művészetek Háza közös független előadásában öt fiatal színész beszélt a főiskoláról, a pályakezdésről és a színészi pálya lehetőségeiről vagy utóbbi hiányáról. A produkció színháztörténettel indult, pontosabban az 1969-ben vizsgaelőadásként bemutatott Közönséggyalázás előadással, ami akkoriban kisebb botrányt is keltett. Aztán a színészek megkísérelték eljátszani, hogyan alakult akkoriban a színészek élete és hogyan alakul manapság. Akkoriban a színészt tisztelet és csodálat övezte, manapság örül, ha van munkája. Akkoriban mindenkinek lett szerződése ha nem Pesten, hát vidéken, manapság csak a szerencsések esnek kenyérbe a főiskola végeztével. Pontosabban azok, akiknek osztályvezető tanáruk valamelyik színház igazgatója és szerződtet néhány tanítványát. Sajnos csalódás volt a hosszú lére engedett mesélés, panaszkodás, a rejtett nosztalgia, hogy azokban az időkben bezzeg minden végzett színész kapott állást. Rossz idők járnak a független társulatokra, színházakra, de azért a színészsorsról szóló előadást illett volna legalább korrektül megrendezni és előadni.

 

Idén sem maradtak ki az one man showk, pontosabban az one woman showk. Kétségtelenül dicséretes, hogy egy színésznő bevállal egyedül, megírt szöveg nélküli, azaz improvizációra alapozott előadást, mert akkora színpadi tudás és magabiztosság szükséges hozzá, hogy ez csak keveseknek sikerül. Béres Márta One Girl Showját Urbán András rendezte. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tehetséges művésze, a színészi és női létről készített előadást, amely itt-ott magán hordozta Urbán kézjegyét, de messze nem volt annyira erős és feszes, mint a vajdasági rendező nagyszínpadi előadásai. Béres előadása inkább bájos volt, mint megrázó.

 

Az amsterdami Lisa Verbelen írta és adta elő az ONE című egyszemélyes produkciót. Tehetséges, szép hanggal megáldott, humorral teli színésznő, kár, hogy utóbbit visszafogta. A háttérben hatalmas, hangjegyek helyett ábrákkal teli vetített kotta fut, itt olvasható az alapszöveg, amiket Verbelen hangokkal, néha gesztusokkal illusztrál, saját magával tercel. A színpadon körbeforog egy reflektor. Életről, időről, térről, érzelmekről, gondolatokról szól a produkció. Jó előadás, de kicsit vérszegény.

 

 

A fesztivál minden napján, déltől, különböző helyszíneken one to one performance-okra (amikor egyetlen néző jelenti a publikumot) lehett elmenni. Kiállítóterembe, romkocsmákba, elegáns szállodába, vízibicikli.

A látottak közül csak az I will dance you till the end of… című produkció hasonlított színházhoz. A műsorfüzet négy szereplőt nevez meg, de egyszerre csak ketten foglalkoznak a nézővel az elengáns hotel szobájában, illetve folyosóján. Az ausztriai (Linz), de nemzetközi Silk Fluegge társulat produkcióját Silke Grabinger rendezte. A performance érdekesen interaktív, és meglepetést tart a végére, azaz nem kiszámítható, hogy mivel zárul.  A többiről ez nem mondható el.

Ez mennyire, vagy mitől színház – lebeg a kérdés a fesztiválozók között, felett. Némely produkció, és nem csak a performance-ok súrolják a blöff határát, néha az önreklámozás több szerephez jut, mint a produkció és a néző együttvéve.

A performancok előadóit nem is illik színészeknek nevezni, ők performerek, azaz előadók, és ez így helyes. A színészmesterség azért ennél sokkal többet feltételez. Ugyanakkor magánbeszélgetésben elhangzik, hogy a kortárs színház már rég nem színészekről szól, már a megnevezés is elavult kezd lenni. Azért ilyen messzire nem kellene elmenni, ennyire sarkítva fogalmazni, és a kortárs színház meghatározásakor sem a kis, független egy vagy néhány személyes truppokból kellene következtetéseket levonni. Európa és világ színpadain születnek kőszínházi és független, korszerű előadások, hagyományos és alternatív terekben, melyeket rendezők állítanak színpadra, és színészek játszanak. Willsontól Andrei Şerbanon át Pintér Béláig, elég széles a paletta, amelyről válogatni lehet. Persze a kísérlet fontos, sőt elmaradhatatlan a színházban, de túlzás kijelenteni, hogy csak ezek lennének mérvadók a kortárs színjátszásban, még akkor is, ha sznobság vagy tudálékosság hallatja esetenként a hangját.

Tévedés ne essék, nem a kevés vagy egy színésszel készült, a különböző formanyelvvel, megfogalmazásokkal adnak gondok, hanem az one to one performance-ok elképzeléseivel, művészi hatásţnak a hiányával. Igay, ez a hiány nem egy esetben a színpadi produkciókban is megjelenik. Ezekre az előadásokra pedig fölösleges szót vesztegetni.

 

Nagyszerű ellenkező példa az egyszemélyes produkcióra, másképp fogalmazva az one man showra a bolgár Ivo Dimcsev Songs from My Shows lenyűgöző koncert-előadása. Noha a produkció előzetése performernek nevezi, Dimcsev színházművész. Az már csak ráadás, hogy maga írja az előadás szövegeit, zenét szerez, jelmezeket tervez. Gyönyörű orgánuma, három oktávot befogó énekhangja csak eszközök, egyéniségével képes hatni, lelkesíteni, érzelmeket kiváltani. Minden gesztusa, mozdulata pontosan kidolgozott, semmit sem bíz a véletlenre, noha könnyedségéből azt lehetne hinni, helyben talál ki mindent. Kezeiről, gesztusairól tanulmányt lehetne írni.

Dimcsev előadása a 10. Temesvári Eurórágiós Színházi Találkozó nagyszerű záróakkordja. Bocsánatossá tette, hogy a jubileumi fesztiválon túltengtek a kísérleti produkciók, a performance-ok.

Úgy hírlik, jövőre megújul a fesztivál. Bizonyára jó irányba kanyarodva folytatja az útját, a különleges, kultúrákat, nyelveket, művészeket, fiatalokat és középnemzedéket a színház varázsával összekovácsoló, a maga nemében egyedi TESZT.

Copyright © 2017 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu