Kulturális folyóirat és portál

2012. június 6 | Kőrössi P. József | Kultúra

Meg lehet teremteni egy személyes centrumot

Kőrössi P. József (■): Szép estét kívánok mindenkinek. Szeretettel köszöntöm Demény Pétert, aki Kolozsvárról érkezett, író, költő, könyvkritikus, esszéista, publicista és kétszeres Látó díjas.

Demény Péter (□): Sok van a rovásomon.

És még mennyi lesz, mert egy sikeres műtéten vagy túl, úgyhogy ezentúl már csak a lassú alkotással foglalkozhatsz, nem kell sietned. Te mint irodalmár melyik táborhoz tartozol? Ahho, amelyik azt mondja, hogy nem kell az olvasónak semmit tudnia az íróról, beszél a mű, vagy ahhoz, amelyik szükségesnek tartja, hogy az író személyével is ismerkedjünk.

□ Valahogy köztesen tudnék válaszolni, vagy a határon vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy minden olvasó nem ismerheti az írót.

Nem személyesen gondolom, hanem életrajzot kell e vagy szabad-e elolvasnunk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk?

□ Még az sem jut el mindenkihez, vagy nem biztos, hogy eljut. A másik az életrajz, egy lexikon-szócikk, hát az mennyit árul el? 1972-ben születtem Kolozsváron, magyar–román szakon végeztem Kolozsváron. Van egy feleségem és egy kislányom Kolozsváron. Ez mit tud nyújtani? Annyit, hogy Kolozsvár az ugye egy fontos hely, igen. De hát az olvasók többsége vagy az olvasók nagy része nem kolozsvári. Ha én azt mondom, hogy Fellegvár, akkor neki vagy jelent valamit, vagy nem. Nekem meg az életteret jelenti, de az életteret jelenti a Széchenyi tér is, és az életteret jelenti az alkoholizmus is, az életteret jelenti a szerelem is. Nagyon nehéz azt mondanom, hogy egy író esetében nem számít az ember, mert például engem nagyon érdekel, hogy Kosztolányi vagy Babits milyen ember lehetett. Milyen volt a kézfogása, az illata, a mozdulatai milyenek voltak, hogy kavarta meg a kávét. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ha valaki Csíkszentjehován elolvassa a könyvemet, akkor az azért élvezi remélhetőleg, mert hát az egy jó szöveg, és nem azért, mert tudja, hogy én nem tudom, mit tudok. Éppen ezért egy picit mérges is lettem, vagy hát nem mérges, az túlzás, ne legyünk ilyen szenvedélyesek, de valamilyen lettem, amikor egy könyvbemutatón azt mondták Gyergyóban, hogy igazi Kolozsvár-könyv a Visszaforgatás. És mit jelent ez Gyergyóban? Ott ültem megfagyva, ugyanakkor persze látni való, hogy ez egy fontos könyv Kolozsvár értelemben. Vagyis fontos a szöveg, meg Kolozsvár. Gyimesi Éva, akinek nem nehéz eldöntenie, hogy mi az irodalom, azt mondta, hogy még a hó is úgy ropog, mint Kolozsváron. Hát ilyenkor az ember dob egy hátast.

És te mit gondolsz, Kolozsvár-könyv a visszaforgatás?

□ Számomra feszültség-könyv, örvény-könyv.

Valahol leírták róla, vagy te mondtad, hogy férjességem könyve.

□ Ezt én nem mondtam, de a kritikára emlékszem.

De jól idéztem ugye?

□ Igen, igen. Tehát ha van a feleségem története, akkor a Visszaforgatás a férjségem története. Elég hátborzongató szókapcsolat, de olyan szempontból igaza van, hogy hát Füst Milán és a Nyugatnak ez a nagy nemzedéke, amelyik engem egyrészt felemel, másrészt porba sújt. Mert hát hogy tudtak ezek mindent, azt én nem értem. A Pacsirta is egy nagy regény, A feleségem története is egy nagy regény. A Boldogtalanok is egy nagy darab.

Az Édes Anna is egy nagy regény.

□ A Hajnali részegség nélkül nem lehet élni. De hát az Ősz és tavasz között nélkül sem lehet élni. És ezt mind és még mennyi mindent, nem beszélve Adyról, aki nélkül szintén nem lehet élni.

Visszatérünk még a Visszaforgatáshoz, de előbb beszélj egy kicsit magadról, meg arról a Kolozsvárról, ahol ez a regény, a Visszaforgatás született, ha már Kolozsvár-regénynek nevezték, amit én nem mondanék, eszembe sem jutott volna olvasás közben, hogy úgy olvassam, mintha ez egy Kolozsvár-történet, kolozsvári történet lenne.

□ Megint messziről kezdem. Egy ideig próbáltam kerülni azt, hogy ez kulcsregény. De aztán rájöttem, hogy mit kerülök én itt. Megírtam, részben, ha úgy tetszik, bosszúból írtam meg, bosszúból magamért másokon és magamért magamon. És akkor én kerülgetem, hát mit kerülgetem? Arra hivatkozom, hogy van, ami nem igaz. Hát van, ami nem igaz, tényleg. Na de mi az, hogy nem igaz, hogy ha egy regényt elemzünk, vagy egy regényről próbálunk beszélni. Magamról meg nehéz beszélnem, mert a beszélgetés közben könnyebb magamról beszélnem, mert félek, hogy megint csak ilyen szócikkeket tudok mondani. Aminek egy részét elmondtam már. Az talán fontos, hogy egy olyan családban nőttem fel, amelyet én boldogtalannak gondolok. És ha az ember boldogtalannak gondolja, akkor boldogtalan az ő számára. És hogy nem voltam katona. És ez azért fontos, mert a fiúknak az lehetne az utazás, el a szülővárosból, hogy katona voltam Brăilán. A legcsodálatosabb történetek arról szólnak, hogy ott voltam katona.

Csak úgy gondolod.

□ No hát igen, a megszépítő veszteség. Mondhattam volna Galacot is. Szóval házipor-allergiám van, ilyen fulladásos idegbajom. És emiatt nem voltam katona. Tehát mindenem tényleg Kolozsvárhoz kötődik. Ott születtem, ott tanultam, ott voltam szerelmes, ott gyűlöltem, ott fociztam.

Melyik része volt ez Kolozsvárnak?

□ A Széchenyi téren születtem, illetve hát a Sztanka kórházban, de elég hamar a Széchenyi térre kerültem, kamaszkoromat pedig a Fellegváron töltöttem. És ez is fontos, az én számomra fontos. Fontos, hogy a városnak a magyar részeit kaptam meg. Nem tudom, hogy a mai fiatalok mit kapnak, illetve sejtem, hogy nem azt kapták meg, de ezt megint nem valamilyen párás szemmel mondom, hanem egyszerűen énrám úgy hagyományozták: Rudolf út, Árpád út, Deák Ferenc utca, Jókai utca, Szentegyház utca. Ezek a mai nap Traian utca, meg Decebal…

És te hogy hívod ezeket az utcákat?

□ Ugyanígy, én súlyosan konzervatív vagyok ilyen szempontból. De ez nem politika vagy ideológia, egyszerűen a nagyszüleimnek az emléke. Pipázott nagyapám és közben azon merengett, hogy amikor ő végigment a Rudolf úton, hány nőre vetett szemet. Ez úgy jött át, az emlék és a szeretet. Magyarul.

Testvéreid voltak, vannak?

□ Egy kicsit bonyolult a családunk képlete, mert édesapám Petrozsényban volt bányász nagyon fiatal korában. Ott férjhez ment. Szóval megnősült és lett egy lánya. És akkor nekem van egy nálam tizenöt évvel nagyobb nővérem, és akkor vagyok én, és van egy nálam öt évvel kisebb öcsém. Akik közül inkább az öcsém az, aki a testvérem, mert a nővérem az olyan, hogy tudjuk, hogy ő van.

Miért pont a magyar–román szakon végeztél? Miért döntöttél így? Az azért is fontos, mert talán ennek köszönhető, hogy kiváló fordító vagy.

□ Az történt, hogy én színire készültem. Azt hiszem, hogy mindenkinek az életében vannak időszakok, amikor ő oroszlánvadász akar lenni Afrikában, vagy színész, Hamlet – és akkor én arra készültem, de akkor még színi csak Marosvásárhelyt volt, és a szüleim lebeszéltek róla, hogy oda menjek. És akkor ott a bölcsészkar, viszont csak egyetlen nyelvet tudtam, de azt jól tudtam, mert jó romános voltam. És ez, hogy jó romános voltam, túlnyúlt azon, ami engem olyan mélyen szokott idegesíteni sokszor, hogy a népek barátsága, meg mi a túró. Engem nem a népek barátságáért érdekelt, hanem hogy az az Arghezi-sor felkavart engem, megérintett engem. Ahhoz nekem közöm van. Nem azért, hogy szeressük egymást. Ez nem arról szól. Hanem hogy hogyan küzd meg egy másik ember egy másik nyelvnek az anyagával. Ez elkísért a mai napig, még slágereket is próbálok fordítani. Csak hát a slágerek azok nehezek, mert a román nyelvnek vannak akkora bugyrai, mint a magyarnak is egyébként, melyeket olyan nehéz áthozni, átcibálni. Csak a román nyelv az én számomra ilyen értelemben érdekesebb.

Minden román művet eredetiben olvasol, vagy kísérletezel a fordításokkal is? Egy fordítónak milyen ez a két lehetőség?

□ Egyetemista koromban szívesebben olvastam magyarul a román regényeket, verseket akkor is inkább románul. Illetve ha magyarul, akkor az érdekelt, hogy mit tud ez a Kányádi, ez mindent tud. Tehát kínlódnak az emberek a Dintre sute de catarge című versnek a lefordításával, és Kányádi megtalálja, hogy Száz árboc közül vajon hány éri el a messzi révet, Össze hányat tör az orkán szélben és e vízverésben? És ez úgy hangzik, mint egy élőbeszéd, nem úgy hangzik, mint aki ott kidekázta, pedig kidekázta, nem? És aztán később, jóval később elkezdtem románul olvasni, román regényeket. A Craii de curtea veche az egyik kedvenc regényem.

Írod valahol, hogy Mateiu Caragialétól az Óvárosi gavallérok az egyik kedvenced. Ez is eredetiben?

□ Eredetiben, persze.

Sokan mondják, hogy fontosabb szerző, mint Ion Luca Caragiale.

□ Én nem mondanám ezt. Két nagyon különböző szerző. És az apuka, Ion Luca annyira megragadta a románságnak a… De Kosztolányi példáján is azt látom, ahogy a Caragialéknál is, hogy nagy íróknak nem árt, ha cinikusak. A kegyetlenségig szembe tudnak nézni dolgokkal, mert anélkül nem megy.

Valahol azt olvastam tőled, hogy mindig is a szerelem érdekelt, pontosabban a szeretet. Ez két annyira különböző dolog, annyira különböző érzés, de itt nálad összecsúszik. Úgy érzem, fontos, mielőtt a művekről fogunk beszélni, erre egy kicsit kitérni. Én azt gondolom, te boldogtalanságot mondtál az előbb, hogy a szeretetlenség, a romlottság, az elromlás maga az, ami téged igazából íróként foglalkoztat.

□ Amikor az ember ezekről beszél, az olyan, mintha egy laboratóriumot beszélne tele. Én azért gondolom, hogy közöm van például Krúdyhoz, hogy még egy nagyot emlegessek, mert nála vagy Hrabalnál például annyira látszik, hogy a helyzet dönt el mindent, nagyon sok mindent. Beszélhetünk szerelemről meg szeretetről, de az ember egyszer csak ott áll egy nővel szemben, vagy ha nő, ami nem az én esetem, akkor szembekerül egy férfival, és akkor valahogy történnek a dolgok. Akkor szinte mindegy, hogy te mit gondolsz a szerelemről, mert válaszolnod kell a gesztusaira, kell keressed a szavait, és jó szavakat kell mondanod neki, és ez teljesen független mindenféle elmélettől. Nyilván én is gondolkodom ezeken a dolgokon, és azt gondolom, hogy a szeretet vágya olyan kétségbeejtő, ha az ember boldogtalannak érzi a gyerekkorát. Merthogy azt szokta meg, hogy őt nem szeretik, valamiféle biztonságra vágyik, ami a szeretet révén érhető el. De ez is olyan elméleti, hogy mindjárt sírva fakadok.

Szeretném, ha kicsit még itt maradnánk.

□ Maradjunk.

Mert itt van a Visszaforgatás című regényed, amiben senki sem szeret és senkit sem szeretnek. Viszont talán nincs is olyan figurája, akit ne gyűlölnének vagy ne vernének meg, vagy ne kívánnának a pokolba. Szóval egy megrendítő, megrázó olvasmányról van szó. A kérdés az, hogy amikor te azt mondod, hogy téged a szerelem, pontosabban a szeretet érdekel, e mögött vajon nem ennek a hiánya van és nem azért csúsztatod a kettőt ilyen szokatlanul egymásra, mert pontosan ez az, ami hiányzik?

□ Igen, azt próbáltam az előbb elmondani, de csak félig mondtam el, hogy egyrészt ez iránt a szeretet iránt, amit én úgy határoznék meg, hogy valamiféle állandóság, tehát a szeretet az, ami nem fellobbanás és gyors leégés vagy nem tudom, milyen csúcsok, hanem egyfajta folyamatosság, a szerelem pedig éppen hullámvölgyek, hullámhegyek. Én sokáig azt éltem meg, hogy inkább tudok e hullámhegyek és hullámvölgyek között élni, mint a vágyott biztonságban. Holott ezek a hullámvölgyek rettenetesek tudnak lenni.

A Visszaforgatásban gyakorlatilag ugyanazok a dolgok történnek meg, mint a verseidben. Ugyanazok a szereplői a regényednek, nagyapa, nagyanya, apa, aki veri az öcsöt, anya, aki gyakran gyáva közbelépni. Részeges apa, alkoholista testvér, a versek is ugyanezekről az emberekről és ugyanezekről a viszonyokról szólnak. Érdekes dolog, ahogy írnak a Viszszaforgatásról, mert azt mondják, hogy három családregény, de senki nem írta le, hogy az nem úgy három családregény, hogy egymás után következő generációknak a történetei, mert itt minden együtt van, és gyakorlatilag egymásba csúsznak a történetek. Olyan, mintha egy házban lakna három generáció. Sokszor az volt az érzésem, hogy a Visszaforgatás Öcsije is te vagy, az öccse is te vagy, tehát a testvér. Bocsánat, nem te vagy, hanem a narrátor, a mesélő.

□ Egy olyasmi, amit legutóbb Darvasi László mondott el Kolozsváron a Virágzabálókról. Az egyik hallgató azt kérdezte, hogy mikor szokott Darvasi László haragudni. Darvasi azt mondta, hogy az nem jó, ha haragszom, mert akkor nem látom a figurát. Ezt arra mondom, amit kérdezel, hogy a saját öcsém is lennék. Tehát úgy gondolom, hogy ezért sikerül, mert minden olyan bonyolult; én azt tapasztaltam, hogy az ember szeretne haragudni és persze haragszik is, de az életéből mégse tudja kivetni. Mégiscsak fontos, és ha fontos, akkor már szereted valamiképpen, mert egzisztenciálisan van közöd hozzá. Hogyan szoktam távolítani? Nem tudom. Illetve azt tudom, hogy a forma fontos nekem, nem olyan értelemben, mint Kovács András Ferencnek vagy Weöresnek, hogy tökéletes legyen a jambus vagy mi. Hanem olyan értelemben, hogy a mondanivaló, ha van ilyen, tökéletesen simuljon a formához és fordítva. És ez máris egy távolítás lett, mert amíg védekeztem az ellen, hogy kulcsregény, addig pont ezt hoztam fel, hogy de hát milyen őszinteség az, hogy az ember nyomja közben, hogy delete, tudja azt, hogy itt meg kell állni a bekezdéssel, másképpen elromlanak az arányok. Tehát hogy ez nem olyan őszinteség, amit köznapi értelemben annak szoktunk nevezni, hogy az ember kimondja, amit gondol, és akkor hú de őszinte. Így nem lehet őszintének lenni. Egyszer egy hölgy Szentgyörgyön azt mondta, hogy Balzac őszinte a Goriot apóban. Nem is tudom, hogy értsem ezt, egyrészt nem kulcsregény, de tegyük félre ezt a problémát, máskülönben meg, megtalált egy csomó szereplőt, jelenséget, folyamatot. Hát hogy lehet azt gondolni, hogy na ez Balzac. Elolvastam a Goriot apót, értem, hogy mi ez a Balzac. És ami a verseket illeti és a távolítást, egyszer, hogy megint anekdotázgassak, Váta Loránd szentgyörgyi, most kolozsvári színészt kértem meg, hogy mondja el a verseimet. És aztán beszélgettünk erről a dologról, és mindig van egyfajta törés a verseimben, mindig kétféle, egy viszszanézés, egy reflexió. Ezért könnyű neki az én verseimet mondani, mert meg lehet szusszanni, tördelni lehet, szakaszosítani, hangsúlyokat lehet tenni, tehát nem olyan, hogy veszel egy lélegzetet és el kell mondanod az egészet, hanem több lélegzetet vehetsz a vers közben. Azt hiszem, ez is egyfajta távolítás.

Azért örülök, hogy ezt említetted, mert olyan ez a Visszaforgatás című regényed, mintha egy lendületből írtad volna meg. Tehát elkezdted most és befejezted másfél hónap múlva anélkül, hogy bármi történhetett volna. Ez az egyik, a másik pedig amit szintén nagyon…

□ Holott hat évig írtam.

Ez egyáltalán nem látszik rajta, de van még egy fontos eleme a formájának, éspedig a mondatok. Van úgy, hogy másfél-két oldalas mondatot olvasok és egy pillanatig nem zavar, abszolút tökéletesen tiszta minden benne. Pontosan emiatt van ez az óriási lendület, mintha egy lendületből lenne, leültél és leírtad az első szót, és felálltál, amikor az utolsót. Ezek szerint ez nem így történt. De feltételezem, hogy több változata lehetett.

□ Igen, itt kell beszélni arról, hogy az embernek mennyire segítenek nemcsak a halott elődök, hanem az élő kortársak és barátok is. Emlékszem, hogy átküldtem Láng Zsoltnak a regény első változatát, és azt mondta, hogy ezzel foglalkozzál még, több van a mondatokban. Na most amíg ezt megérti az ember, nem is tudom, hogy lehetett megérteni, a mai napig se értem tulajdonképpen, de az biztos, hogy arra kényszerültem, hogy dolgozzak még, és akkor dolgoztam még. Illetve volt egy pillanat, amikor nehéz volt befejezni, akkor meg Visky András segített egy mondatával. Valahogy minden hangsúlyozott boldogtalanság ellenére, azt hiszem, időnként szerencsém van, mert eltalálom azokat az embereket, amilyenek a felsoroltak, meg főleg és elsősorban és múlhatatlanul Balázs Imre József, akik meg tudják mondani, hogy mit érnék. Hány pénzt érnek a dolgaim.

Idefelé jövet nem egyedül utaztam, beszélgettünk a Péter könyveiről, valami felolvasta nekem az Öregek könyvét a kocsiban. Minden szörnyűség, amit a Visszaforgatás hősei átélnek, azt ennek a versnek a hősei is átélik, ugyanakkor pedig arra a kérdésre, hogy vajon ki is ő, mármint aki ezt a verset írja, mondja, éli, szenvedi, az talán, és tudjuk róla, hogy egy nő, egy kiábrándult, a beteg öregség minden nyomorúságát átélő nő, hogy ez te vagy.

□ Ezért jöttem én ide?

Hogy lehet ilyen mélységben megfogalmazni szenvedéseket, olyan szenvedéseket, érzéseket, amelyeket nem élhettél át. És ennyire hitelesen?

□ Az történt, hogy… elmondom neked. Egyrészt fontos, másrészt talán el lehet mondani, hogy engem a nagymamám, a nagyszüleim neveltek. Főleg a kamaszkorom után. Hazamentem estére, de náluk ebédeltem, náluk írtam meg a leckéimet és náluk töltöttem a délutánt. És onnan vitt el édesapám, amikor 89-ben lőni kezdtek, mert ez a Széchenyi téren volt, Kolozsvárnak egy központi helyén, és előtte a Fellegvárra már lőhettek. Tehát én öregek között töltöttem az életemnek egy részét, és ha az emberben van egy bizonyosfajta sebezhetőség, meg képzelőerő, meg figyelem egyáltalán, hát akkor nem volt, hogy ne vegyem észre azt, hogy itt milyen játszmák mennek a halállal, az öregséggel, a leromlással, a megromlással és egyebekkel kapcsolatban.

Van egy esszéköteted. Igazából én nem is esszének, hanem publicisztikai esszének nevezném azt a műfajt, amit te művelsz. A menyét lábnyoma ennek a könyvednek a címe. Idéznék belőle: „Minden szombat reggel meghallgatok egy kazettát, Kislány a zongoránál és társai, ez a címe, és a cím alatt ez olvasható, Szenes Iván tollából, a Koós János énekelte sláger mellett a Kicsit szomorkás a hangulatom máma, a Nehéz a boldogságtól búcsút venni, a Próbálj meg lazítani, az Isten veled édes Piroskám vagy a Minden asszony életében is elhangzik. És az a dal is megtalálható itt, amely nélkül nem tudok élni, a Jamaicai trombitás.”

□ Igen, hát ez megint a nagyszüleimre megy vissza, nagyon sajnálom, minden mindennel összefügg, de tényleg, hogy náluk nőttem fel, és ilyen régi bakelitlemezeket hallgattam, mert akkor nem is hallgathattam mást. Persze, azokon semmi egyéb nem volt, vagy majdnem semmi egyéb, mint Eisemann Mihály, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Lajtai Lajos és sorolhatnám, Németh Marika, Baksay Árpád, Vámosi János, Záray Márta, Bodrogi Gyula és halhatatlan társaik. Én azért nem giccsezem le olyan könnyen a slágert, mert ez az életem, tényleg, ez is az életem. Tehát az, hogy az ember gondolkodik, ennek kapcsán is, akkor az a veszély fenyegeti, hogy mindenről lesz egy idő után egy gondolata vagy egy ideológiája.

Ha nem gondolkodik, akkor is.

□ Akkor csak egy lesz mindenről. Egyszer Szilasi László irodalomtörténész mondta, hogy értelmiségi az, akinek egy héten legalább egy gondolata van. Na akkor lehet, hogy én az vagyok. Szóval az az elméletem, hogy az igazán nagy slágerénekesek, néhány olyan kivételtől eltekintve, mint Piaf, akinél nagyobb szintén nincsen, tehát az igazán nagy slágerénekesek a könnyességet és az iróniát egyszerre tudják mozgatni. Ahogy mondjuk Garas elénekli azt, hogy Én úgy szeretek részeg lenni, akkor érződik, hogy tudja ő, nem játssza el, a rossz színészek mindig olyan részegek, hogy azt sem tudják, melyik világon élnek.

Itt van egy határ ugye, nagyon pengeél?

□ Pontosan. Vagy Páger Antal a Villa Negrát hát hogy megcsinálja. Na nem lelkendezem, de a lényeg az, hogy és nem csodálom, hogy Kosztolányi szerette. Hát van szebb sláger, mint Kosztolányi? Egyébként Kántor Péter szerkesztett egy antológiát valamikor, a század legfontosabb versei vagy micsoda volt az ötlet. És abban az Ady-verset úgy elemzi, mint slágert. „Minden egész eltörött”, ugye szoktuk idézni, hogy ez aztán Nietzsche és posztmodern. És ahogy ez indul, annál szebben egy sláger sem kezdődhet, mondja ez a sötét alak, akit én nagyon szeretek költészetileg is, Kántor Péter. Szóval, hogy nem véletlen az én vonzódásom, Karády, ő is kivétel, azért, mert ő sem az iróniája miatt fog fennmaradni, azt gondolom, de hát éppen Karády énekelt egy Nadányi-verset slágerként, és ennek a reneszánsza nagyon érdekes ugye. Mert szoktak potyogni a könynyeim, hogy a kultúra meghal és az irodalom…

Szalóki Áginak van egy lemeze…

□ Na pontosan Szalóki Ági, a Budapest Bár nevű együttes pontosan ezeket a régi slágereket, Péterfy Bori mai slágereket, de mai hangon. Vagy Kiss Tibi is jó példa, a Quimby énekese, A gyűlölöm a vadvirágos rétet című slágert énekli. És hát az a karcosság, hogy virágaid és vallomásaid, tán azt hiszed, hogy örömet szereztek, és akkor gyűlölöm a vadvirágos rétet. Ugye ígértem, hogy énekelni fogok, hogy Szakcsi Lakatoson fölülkerekedjek? Tehát nekem tényleg nagyon megvan ez a világ, és nagyon szeretem ezt a világot. Heltai az egyik korai és kedvenc olvasmányom volt, ez is nagymamáméknak a világa, ezek a Bókay János-könyvek, hogy hogyan keletkezett a János Vitéz, Egy rózsaszál szebben beszél című könyv vagy Puccini élete, a Bohémek és pillangók című könyv. Hát ültem ott a kis szobában és el voltam szállva.

Azt írod valahol, vagy mondod, nyilatkozod, hogy Erdély az iróniátlan operett hazája. Most ezt magyarázd meg egy kicsit, különösen Váradon lehet ez érdekes.

□ Igen, hát én ugye nem Váradról beszélek, hanem Kolozsvárról, -tól indultam ki, de ezzel az elmélettel kezdtem ezt az írást. És hát a Youtube-on ugye ma már nagyon nehéz ártatlannak lenni. Ne tudni, hogy mi történik a világban. Hazajöttem egy kolozsvári Marica grófnőről, és olyan kíváncsi lettem, és rákerestem egy Szegeden, a szabadtéri színpadon, Eszenyi Enikő által rendezettre, és hát ott minden pezsgett. Ott nem az volt, hogy kiálltak az emberek és azt mondták, hogy mit tudom én, Szép város Kolozsvár és akkor a közönségnek potyogtak a könynyei. Hanem minden mozgásban volt, minden pezsgett, minden égett, sistergett. Nagyon-nagyon tetszett nekem, mert ez is az operett. Hát persze, hogy az is az operett, amikor a bonviván megáll és eldalolja, hogy Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket. De az is az operett, amikor a szubrett a feje tetején állva énekel, mert ez is az operett világa. És hát ez Kolozsváron kevéssé van meg. Egyébként ezt nem csak én mondom.

Rideg város Kolozsvár egy ilyen bohémebb világhoz képest?

□ Merevebb.

Váradra mondják, hogy könnyed meg szabados.

□ Nosza, hát hála Istennek.

A századfordulón ez abszolút érvényes volt.

□ Roppantul szeretem. Igen, azt éppen olvastam, és hát ez győzött meg furcsa módon, talán inkább, mint az Ady-jelenség meg a Léda-jelenség, mert hát a kivételek sosem jellemzőek, de talán az győzött meg, hogy Várad milyen egy csodálatos hely volt, amikor olvastam, hogy a Kacsó lányoknál micsoda fergeteges bulik voltak. Igen, az a szabadság, amikor két nővér meri vállalni, hogy hozzájuk huszártisztek járnak fel mulatni. Na de hát mennyi mindent fed az, hogy mulatni. Visszatérve Kolozsvárra, ugye én évek óta szerkesztek egy Prospero könyvei című sorozatot, az erdélyi színészekkel, és Vitályos Ildikó, a szakma berkeiben levő, megöregedett színésznő mondta, hogy ő nem jár operába, pedig hozzá kell tennem, hogy a Tompa-féle színházat egyáltalán nem szereti, tehát oda nem jár, mert nem szereti, operettre meg nem járt, mert ezek nem tudnak leülni, nem tudnak felállni, nem tudnak mozogni a színpadon. Én pedig azt mondom, hogy a mesterséget meg kell tanulni, és utána kell könnyes szemmel azt énekelni, hogy Szép város Kolozsvár és hogy Hamvadó cigarettavég. Persze ez egy olyan dolog, hogy nekem is vannak rögeszméim. Másképp hol is tartana a világ?

Téged az emberek ilyen vicces, humoros embernek ismernek. Majdnem azt mondtam, hogy írónak, de ezt most egy kicsit visszafogom.

□ Azért ki tudja, hogy az író ember-e?

Ugyanakkor meg olvastam ezeket a műveket, és nagyon keveset leszámítva, hogy mondjam, hiányzik az a humor belőle. Az irónia az megvan, de a humor valahogy nem jön át. Miközben téged az ember egy nagyon vidám fazonnak ismer, voltam már úgy társaságodban, hogy nagyon jókat röhögtünk, például mikor az Erdélyi Riportot mutattátok be Pesten, nem felejtem el, hogy kijöttél a mikrofonhoz és gurultunk a röhögéstől, úgy mutattad be a lapot, pedig az egy komoly dolog volt akkor.

□ Ja, meg is ittam a levét a humoromnak.

Miért, mi történt?

□ Hagyjuk. Csak a szépre emlékezem. Az ember tényleg nem tudja, hogy lesz a humora. Mert arra ugye nem lehet törekedni, illetve kár törekedni, hogy az ember Rejtő Jenő legyen, ha nem jön ez magától. Azt mindig ellenpontozzuk, és ezt mindig mondod is, hogy az író az néha ott van, és azt szeretném, ha ott is maradna végig. Két szakasza volt az életemnek, remélem, lesz több is. Az egyik szakasza az volt, hogy amikor én bárkivel találkoztam, elkezdtem mesélni a szüleim életét. Ez egy borzasztó dolog, gondolhatják, senki semmit nem tud, de én elmesélem. A másik szakasz meg az, hogy semmit nem mesélek, vagyis nagyon megszűrve mesélek a magánéletemről, már-már túlságos zárkózottságig, mert azt gondolom, ehhez csak annak van köze, akinek megteremtődik, hogy köze legyen. És akkor azért tűnhet úgy, hogy én… nem is csak tűnhet, én tényleg egy jó kedélyű ember vagyok. Ez nem valamiféle hazug szerep, szerep, mert hát minden szerep, de nem egy hazug szerep. Bennem tényleg sok aljasság van, viszont a szövegeimbe nem mindig, vagy legalábbis legtöbbször nem tudom átvinni.

Rendszeresen közölsz Magyarországon. Eleinte inkább könyvkritikákat, recenziókat írtál, az Élet és Irodalomba. Újabban egészen gyakran lehet verseket és novellákat is látni. Hogy alakulnak ezek a kapcsolatok? Azt hiszem, hogy van egy generáció, és ez talán a tied, ez a generáció szerkesztőségi pozícióba került, és tudja hozni magától értetődően akár a szlovákiai, akár az erdélyi írókat, tehát nincs már meg a kettészakadás, ami korábban megvolt. Hogy voltak az erdélyiek, voltak a felvidékiek, voltak a délvidékiek és aztán voltak a magyarok.

□ Ez nem az én nemzedékem, hanem a Láng Zsoltéké, meg Kovács András Ferencé. Az én nemzedékemnek, úgy gondolom, egy picit nehezebb volt, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc, Visky András a nyitáskor már készen volt, már látszott, hogy mik lesznek. Én 90-ben érettségiztem, tehát a forradalomkor egy senki voltam ilyen szempontból is. És elég nehezen teremtődött meg az út arrafelé. Nem panasz ez, bennem elég sok a medveség, elég sok az érzékenység, elég sok a sok minden. Ugyanakkor van bennem egyfajta makacsság vagy józanság, úgy gondolom, hogy nem csak szép szavak, hanyatt esések vannak, hanem az irodalom az is egy műhelyszerűség, Csaba kell ez a recenzió, kell, küldjed.

Szóval nem tartom azt jónak, hogy az ember, ha kell, ha nem, megsértődik és aztán ül az érzékenysége burkában, mert abból semmi nem sül ki. Ez nem egy olyan világ, és nem a kegyetlensége miatt nem olyan, hanem egyszerűen a léte miatt vagy a lényege miatt nem egy olyan világ, hogy neked majd könyörögni fognak, hogy közöljél már. Tehát Károly Csaba tanít az egyetemen, tele van bölcsészhallgatókkal, akik egyebet sem várnak, mint hogy az ÉS-ben közöljenek. Az fog neki eszébe jutni, hogy ez a szegény Péter Kolozsváron, hát ez sír, hogy ő nem közölhet az ÉS-ben? Hát nem ez fog eszébe jutni.

Ha erdélyi íróról van szó vagy román szerzőnek a könyvéről, akkor igen gyakran jutsz te neki eszébe.

□ Igen, de ha nem teremtettem volna meg ezt a lehetőséget, akkor biztos, hogy nem jutnék az eszébe. Másfelől már elkezdtem egy kicsit küzdeni ez ellen, mert az is rossz, ha mindig csak erdélyi könyvek. Olvasok mindenféle könyvet, nem csak erdélyi magyar könyveket. És nem akarom, hogy az legyen, hogy én csak akkor tudok megszólalni, ha megjelenik egy kötet Váradról. Vagy Józsa Mártának egy regénye, miközben nagyon szeretem a Váradról írott köteteket vagy Józsa Mártát, de ez veszélyes. Egy ideig jóleső, hogy valamiben szakértő vagy te, de utána egyre inkább a provincializmus felé csúszol, mert csak akkor van hiteled, hogyha Biharpüspökiig beszélsz, utána már nincsen.

Van egy közös könyvetek Papp Sándor Zsigával. Érdekes dolog, hogy az ember valakivel közösen ír vagy ad ki egy könyvet. Ez hogy készült, és miért közös ez?

□ Azért készült, mert mi évekig írtunk egy vadonatúj munkában, felváltva, Autogram címmel. Egyik kedden ő, másik kedden én.

Ez egy jegyzetrovat volt, nagyon jól kiegészítettük egymást. Mert ő egy ilyen, hogy is mondjam, mindig 39 fokos lázban égő ember, aki a vitákat is könnyebben vállalta és vállalja. Én pedig, ahogy mondtam, mackós, és az ő publicisztikái ilyen sistergők voltak és polemikusak, az enyémek pedig filozofikusak vagy milyenek. És aztán arra gondoltunk, hogy ha már ezt annyi irdatlan évig írtuk, akkor miért ne lenne egy kötet ebből. Ebből lett a Meghívó minden keddre című kötet.

Tudomásom szerint minden könyved erdélyi, romániai kiadónál jelent meg. Jól tudom?

□ Jól.

Mit jelent ez a magyarországi recepciót nézve, be tudnak törni ezek a művek nemcsak Magyarországra, hanem tovább is?

□ Itt legalább annyi múlik a szerzőn, mint a kiadón, megint visszatérek oda, hogy ha a szerző ül sértetten, akkor senki nem tudja megkapni a könyvét. De én nem ülök sértetten, vagy ha ülök, akkor ezt jól kezelem. És akkor dedikálok a régi barátaimnak vagy a barátságaimnak, amelyek az idők folyamán létrejöttek. Károlyi Csabának vagy Kántor Péternek vagy satöbbinek, és akkor így eljut a könyvem. Egy ideig próbálkoztam a Magvetőnél, de azt éreztem, egy olyanfajta nagyképűséget vagy micsodát, persze, hogy az ember sebezhetőbb, ha a könyvfesztiválon találkozik a kiadóvezetővel, mert az nem ugyanaz, mintha vele kávéznál folyton, vagy vele fociznál, vagy nőket cserélnél, vagy nem tudom én, mit csinálnál. Tehát más a viszony, ott van egy évben egy nap, és olyankor kicsit olyan vagy, mint a rossz tanuló, amikor felel, hogy tanár úr, kérem, én készültem. Aztán olyan megalázónak éreztem, hogy most azt bizonygatom én, hogy tudok írni. Miért kell én azt bizonygassam? Hát persze, hogy bizonygatom én, bizonygattam sokaknak, de ebből most már egy kicsit elegem van. Vegyék észre. Másfelől pedig azt látom, ez is csak egy elmélet, hogy ha Pesten jelensz meg, akkor tied a világ. Vida Gábornak például évek óta Pesten jelennek meg a kötetei, és koránt sincsen azon a helyen a recepcióban, amely hely neki meggyőződésem, hogy kijárna. Ezek a dolgok, ha tetszik, ilyen misztikusan függnek össze, és nem belépő a halhatatlanságba, ha mondjuk egy rangos pesti kiadónál jelensz meg.

Magyarországi írói, irodalmi barátaid, barátságok vannak?

□ Vannak. Említettem ugye Károly Csabát, Csuhai Istvánt.

Ezek barátságok vagy szakmai kapcsolatok?

□ Nyilván azért szakmaiak, ritkán tudjuk azt megtenni, hogy valamit együtt, ami úgymond magánemberi, Csabával sosem fordult elő. Csuhaival azért fordult elő, mert Románia volt a fesztivál díszvendége tavaly, és Karádi Éva elvitt bennünket Pécsre. Egy ilyen kirándulás az mindig más, mint puszta szakmaiság. Mert ugye az ember elfárad, könnyebben megnyílik. Úgy barátságaim, ahogy mondjuk Balázs Imrét barátomnak nevezem, senkivel nincs, de jó kapcsolataim vannak, és azokat ápolom is.

Mióta Tőzsér Árpáddal itt jártam, azóta meg szoktam kérdezni olyan emberektől, akik benne élnek ebben az egészben, hogy periféria és központ. Ráadásul a te esetedben ezt kétféleképpen kell érteni. Ő azt mondta, hogy az igazán nagy művek magyar nyelvterületen a periférián születtek, hogyha megnézzük az irodalomtörténet során, hogy mi minden történt. És aztán ezeket a nagy műveket, amik a periférián születtek, beszippantja a centrum. Igazán sikeres akkor lehet az ember, ha Pesten jelenik meg, tehát abban a közegben meg tud mártózni. A te esetedben ez két dolog. Többféle centrum van. Kolozsvár is egy centrum, és Kolozsvárhoz képest is vannak perifériák. Lehet ezzel foglalkozni, vagy gondolkodni ezen, egyáltalán mire lehet jutni, ha ezt végiggondoljuk, hogy igen, a periférián születnek és Kolozsvár periféria Pesthez képest, de most Kolozsvárhoz képest Várad a periféria…? Te egyszerre vagy a centrumban meg a periférián is.

□ Azt hiszem, hogy ezt a csomót át lehet vágni. Ezt a Tőzsér által megkötött csomót. Én is olvastam a nyilatkozatot, meg is döbbentem, hogy egy ilyen művelt és értelmes ember hogy mondhat ilyeneket, de hát mindenkinek vannak mániái. Nagy alkotó nincs bizonyos fokú csököttség nélkül, mert nagyon erősen gondolnod kell valamit a világról ahhoz, hogy egyáltalán írni merészelj. Na de azt gondolom, hogy át lehet vágni a csomót. Van a dolgozószobám falán egy Bodor Ádám-idézet: „A centrum számomra periféria, a magány a világ közepe.” Tehát ki kell mozdítani valamiféleképpen ezeket a dichotómiákat, ezeket a merev ellentéteket, és akkor jutunk valamire. A centrum talán nem is Budapest, hanem a centrum az Bodor Ádám a maga mélységeivel, és Bodor Ádám Pesten él, de nem azért nagy író, mert Pesten él. Szilágyi István meg Kolozsváron él, de ő sem azért nagy író, mert Kolozsváron él. És meg lehet teremteni, bízom benne, hogy meg lehet teremteni egy személyes centrumot. Azok a barátságok, amelyekről én beszéltem, Láng Zsolttól Visky Andrásig és megint csak Balázs Imrével a piramis csúcsán, azok számomra azt jelentették és jelentik, hogy vannak élő műhelyek. És akkor nekem nem kell Morcsányi Géza, hogy most nagyon erősen mondjak egy nevet, mert nekem van, aki megmondja, hogy ez a szöveg ér pénzt vagy nem ér pénzt, és akkor személyében, hogy ilyen képzavarral éljek, egy olyan intézmény is van, amely nekem szép könyveket produkál, az én szellemi és lelki termékeimből. És én nem mondom, hogy ennél nincs csodálatosabb, vagy hogy ennél jobbat el sem tudok képzelni, de mindig van ami után vágyakozni. Döbbenten olvastam Nádas Péternek az interjúját a Literán, ugye azt gondolnánk, hogy Nádas Péter már nincs hova vágyakozzon, és akkor azt mondja, hogy hát nem tudom, hogy ti miért gondoljátok, hogy én olyan népszerű lennék, hát miért nem fogynak az én könyveim Amerikában úgy, mint a Thomas Pynchoné, hát miért, hát a Thomas Pynchon mondatai semmivel sem bonyolultabbak, mint az én mondataim. És erre fel az ő könyvei fogynak, és az Emlékiratok könyve meg ott rostokol a polcon. Érted, miről beszélek? Mindig felfelé néz az ember, ilyen értelemben is, hát miért nem vagyok én Nobel-díjas, miért? Hát igazán a világ súlyos igazságtalansága, hogy ez történik, és az emberiség majd meg fogja bánni.

Péter, szerintem sikerült bennünket földobjál, most is ott vagyunk. Megtaláltam a befejezésül szánt idézetet is közben. Azt mondja az öcs a Visszaforgatásban: „Nem tudom, tényleg nem tudom, de az biztos, hogy mesélni fogok, amíg csak mesélni tudok vagy mesélni hagynak.” Köszönöm, hogy itt voltál, mi most hagytunk téged mesélni, mesélj tovább és aztán találkozzunk az újabb mesék végén valahol Pesten vagy Kolozsváron vagy Váradon.

Elhangzott 2010. január 29-én a nagyváradi Ady Endre líceum könyvtártermében.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu