Kulturális folyóirat és portál

2013. október 16 | Szűcs László | Napló

Maturandusok – avagy a váradiság nem lakcím kérdése

Amint egyre „kerekebbek” az érettségi találkozók évszámai, úgy telítődnek valamiféle sajátos emócióval, talán már nem is a közös kiindulópont a legfontosabb, hanem a más-más élethelyzetekben megélt évtizedek. Számomra talán az a legrokonszenvesebb, hogy annak ellenére, hogy mennyiféle pályát futottunk, kocogtunk be, akár a világvége biztonságát keresve, akár kalandvágyból itthon maradva, a közös hang, mint egy novellafüzért, pillanatok alatt összekapcsol. Igen, félszavakból is. Ilyenek motoznak bennem, ahogy a nyári szombat délelőttön, úgymond osztályfőnöki órán, egymás közt ki-ki felidézi a maga történetét. Szóba kerül generációk együtt élésének örök dilemmája, a bölcs önismerettel: „jobb, ha nem, biztos beleszólnék”; a megindítóan őszinte kitárulkozás: „tudjátok, békében vagyok egyedül magammal és a két macskámmal”; a biztos párkapcsolati tanács: „ajánlom, pont az ellenkezőjét csináljátok annak, amit én”; az anyaországi közegről szóló nem kizárólag orvosi diagnózis: „a magyar emberek teste és lelke nagyon beteg”. S persze ott kísért a sikerek árnyékában megbúvó kétely, hiányérzet, továbbá az emlékezés az egyetlen eltávozottunkra a veled is megtörténhetett volna gondolatával. Netán az ürességérzet azok miatt, akik nincsenek itt, s akikről három évtized múltán egyre kevesebbet, nem ritkán már semmit sem tudunk. Keresgéljük, mit is őrzött meg az arcunk a nyolcvanas évekből.

S van, ami kevésbé személyes, inkább kollektív szempont: mit is vesztett a város azokkal, akik más országban, messzi kontinensen találták meg a boldogulást. Persze, ha nem szóródtak volna szét a váradiak a világban, nem is botlanánk váradiakba, bármerre is járjunk. Nem lenne igaz a megállapítás, hogy a világban kétfajta embertípus létezik, váradiak és nem váradiak, s bizony előbbiek szerint ők (mi) vannak többen.

Tehát kesereghetnék azon egy hosszú sorba beállva, hogy mekkora szellemi, kulturális veszteség érte a várost, sorolhatnám, honnan, mennyien hiányoznak, hová lett a premierközönség, kihez, hol nem szólhatunk már magyarul, mekkora lenne a magyar közösség súlya, ha mindenki itthon marad? De miért is tették volna? Miért ne keressék a helyüket, a sikerüket? Inkább az legyen a cél, hogy a városhoz kötődő szálakat megtartsuk, erősítsük akkor is, ha már nincs szülő, kihez jönni, nincs otthon, ahová visszatérni. A váradiság nem személyi igazolvány, nem lakcím kérdése.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu