Kulturális folyóirat és portál

2020. április 27 | Szombati István | Irodalom

MARADJ ITTHON ANYA!

Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

József Attila: Nem én kiáltok

 

 

Miután sikerült eltörnöm szép anyuskám lábát, újra kézbe vettem Dosztojevszkij könyvét, s az egekig emeltem kőkemény kérdését: van-e jogod, kölyök, mások sorsa felett egymagad dönteni? Bármerre néztem, láttam anyám szemét, gyilkosabban villant minden ölőgépnél: azt hiszed, nem tudom, hogy azt, amit tettél, nem volt épp véletlen?

Még nem vagyok nagykorú, persze takonypóc se, vártam volna addig, míg a gyilkos vírus lever a lábadról? Úgy éreztem magam, mint az öreg cicám, ha rángatom a farkát. Nem sajnál a világ, pedig, akár a kisujjam, egy szál magam vagyok. Impozáns iskolánk a szobámba költözött, míg anyám, huszonnégy órából huszonötöt a betegek közt mozog… Mi mást tehetne egy élhetetlen fickó? Elméleteket gyárt, mint egykor Raszkolnyikov. Annyi már bizonyos, ha törik, ha szakad, meg fogom követni a regényíró hősét! Nem szerzek baltát, nagyra nőtt konyhakést. Anyám nem uzsorás, én se vagyok csóró, kettétört ceruza. Annyi a zsebpénzem, mint Dárius fiának. Talán nincs más bajom, csak az anyámat féltem. Jó, pit magam is. Robinson talán örömtáncokat járt, míg nem „kopogott” Péntek?

Idézzük Rogyiont, kérdeztem a cicám. Hiába fogod marokra a sorsod, üzente zöld szeme, ha a gyávaság ördöge szundít, alszik benned. Hogy mentsem a helyzetem, vékony elméletem, anyám fényképeit kezdtem nézegetni, hátha észreveszi remegő féltésem. Kérdezgettem halkan, utána ordítva: te talán nem próbáltad lebeszélni apát, mikor az Everest csúcsát kezdte ostromolni?!

Bocs, ha kiabálok. Hidd el, drága anyám, üstdob sikít bennem. Tizenhat és fél éves vagyok, cseppet se örülnék, ha megkövetnéd apát, a kiváló agysebészt. Inkább életem végéig nyomjál száz barackot fura lófejembe!

Miután karanténba zárt ez a koronás dög, s a napi tananyagot interneten kapom, nem csak a Gólyakalifával és az Árpád-háziakkal, a gyilkos kórral is sokat foglalkozom. Ahogy látom a képeket, a halott embereket, bennem is szaladgál a keskeny liftes bódé. Mi lesz, ha úgy jársz, mint azok az orvosok, akik a gyógyítás oltárán teszik ki a lelkük? Elfeledted, anya, milyen osztályon vagy? Hogy Lucifer tenyerén betegeket mentesz? Miért nem bírsz picit mellettem maradni? Miért nem panaszkodsz, beteg vagy, égig ér a lázad?

Mi lesz, ha egyszer hiába várlak, csak üzenetet kapok?! Nem én kiáltok, anyám, a föld dübörög… bennem. Gondolom, mondtam már, fél óránként hívlak, ízlelném a hangod. Amikor kinyomsz, megnyugszom pindurit, még nem lehet nagy a baj, úgy tűnik, gyógyítasz valakit valamilyen géppel. De mi lesz, ha egyszer megőrül a sátán?

Emlékszel, anyám, mit mondott Attila? „Lapulj a források tiszta fenekére.” Meddig könyörögjek, hogy ne kövesd meg apát, ne legyél múlt idő? Tudom, köt az eskü, nem azért tanultál, hogy ágytálakat hordozz a súlyos betegeknek, de gondolj magadra is, és csont sovány fiadra. Rogyion azért ölt, hogy legyen kevés pénze, talpra tudjon állni, én pedig azért raktam ki a lábam a gáztűzhely előtt, hogy törjön el valamid, pakoljanak gipszbe.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu