Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 1 | Szilágyi Aladár | Kultúra

Maestri campionesi

Csupán a láthatatlan alak bíborvörös köpenyéből kinyújtott karja és gótikusan keskeny ujjai bukkannak elő a falmező lepergett pereméből. A rejtőzködő építész egyik kecses kezében derékszögű vonalzó, a másikban körző. Mintha kódex-miniatúrák freskó méretűvé kinagyított, színes világában forgolódnék: a rajzasztaltól jobbra négy, glóriával ékes kőfaragó szorgalmatoskodik a középkori műhely munkamiliőjét (l’ambiente di lavoro in una bottega medievale) idéző falfestményen. Egyikük egy oszloptalp gyűrűjét faragja nagy lendülettel, céhtársa elmélyülten hajol egy akantuszokkal díszített oszlopfő fölé, két fiatalabb mester pedig a kolumna törzsét formázza. A huszonegyedik századi látogató betekintést nyerhet a lapicidák műhelytitkaiba, gazdag szerszámkészlet, sokféle véső, kalapács, csákány, reszelő, csiszolóeszköz teremt hiteles munkahangulatot. Bár a háttér színpadias, az élénk drapériákba burkolt szereplők méltóságteljesek – a gótikából eredően típusok, egy-egy jellembeli tulajdonság megtestesítői –, immár az újonnan alakuló polgári világ eszményképei. A névtelen kora reneszánsz piktor, kortársa, Giotto nyomdokain haladva, megszabadult a bizánci piktúra merevségétől, életet öntött alakjaiba, a bizánci művészetben szokásos méretkülönbség helyett a figurák perspektivikus térbeli elhelyezése révén emelte ki fontossági sorrendjüket. A kor követelményeinek megfelelően a nagy felületű, többosztatú freskóciklus mestere kevés, de szemléletes eszközzel érte el, hogy az írni-olvasni nem tudók számára is érthető, követhető legyen a cselekmény. A négy „kő-míves” feje fölé nem alkotói szeszélyből került glória: a Santi Quattro Coronati, a Négy Koronás Szent alakját megjelenítő művész a kánonok előírásait betartva ábrázolta a mártíriumot szenvedett férfiakat, a kőfaragók, szobrászok, építészek, ácsok védőszentjeit.

Történt vala Krisztus halála után 304 esztendővel, hogy Diocletianus császár fényűző palotát építtetett magának kedvenc székhelyén, a pannóniai Sirmiumban. A mai vajdasági-szerémségi város, Szávaszentdemeter négy kőfaragómesterének parancsba adták, hogy egy pogány istenség impozáns bálványszobrával ékesítsék a császári rezidenciát. Csakhogy Simpronarius, Claudius, Nicostratus és Castorius (a nevek több változatban maradtak fenn) már titkokban felvették a kereszténységet, és hitüket nyíltan bevallva, megtagadták, hogy a „pogány” Esculapius arcmását márványba örökítsék. Egyes források szerint máglyahalára ítélték, mások szerint ólomketrecbe zárva vízbe fojtották őket. Így váltak elsőrendűen a kőfaragók, másodsorban minden építkezéssel foglalkozó mesterember védőszentjeivé. Rómában Krisztus után már az V. században bazilikát is emeltek a tiszteletükre, sok helyütt – akár az általam többször meglátogatott, Luganóval szemközt, a Ceresio partján megbúvó kisváros, Campione d’Italia ősi templomában – monumentális freskóra mentették alakjukat. Három alkalommal forgolódtam a környéken, és már első ízben megfogott a hely rejtélyes szelleme: miért éppen ennek a svájci területen meghúzódó, egyébként Itáliához tartozó apró enklávénak a városkapujánál fekvő, több mint 1300 esztendeje emelt templomban kerekedett ekkora kultusza a kőfaragók négy védőszentjének? Ennek jártam utána helyi időmúlatásom és későbbi háttér-tájékozódásom rendjén, és az imigyen egybekalangyázott építészet- és művészettörténeti kalandozást igyekszem megosztani lapunk olvasóival.

A városka nevével első ízben folyóiratunk irodalmi elődje, a kétszer feltámasztott és háromszor eltemetett Kelet–Nyugat párizsi szerzője, Méray Tibor svájci útirajzában, az Hôtel de l’Écu és egyéb történetekben találkoztam. Jeles kollégánk, a párizsi Irodalmi Újság szerkesztője valamikor a múlt század hetvenes éveiben járt Ticinóban: „Beszálltunk az autóbuszba. Rajtunk kívül itt is alig akadt utas, még hárman voltak: egy idősebb férfi a feleségével és húsz év körüli lányával. Beszédjükből azonnal tudni lehetett: amerikaiak. Talán milliomosfélék, s mennek bankot robbantani – villant át a fejemen. S felfrissült érdeklődéssel lestem át a túlsó partra, Campione felé. Az autóbusz valóban nagy kört írt le: dél felé ment a tóparton, aztán keletnek, át a Ponte Melide földnyelv-hídján, a túlsó oldalon északról megkerülte a falut, s újra délnek tartva futott be Campionéba. Az egész faluból jóformán semmi egyéb nem ragadt meg az emlékezetben – jóformán semmi egyéb nem lévén benne –, mint egy jókora kivilágított, kertes, a víz fölé nyúló épület: a Casino és a tágas térség az épület előtt.”

Nos, hittem a magyar szellemi emigráció jeles képviselőjének, és Luganóba érkezve eszem ágában se volt, hogy átkeljek a Lago Ceresio túlsó partjára, hiszen a San Salvatore csúcsáig vezető fogaskerekűvel felkapaszkodva, a hajdan gleccserek formálta, szeszélyesen szerteágazó tóvilág panorámája teljes türkizzöld pompájában kitárulkozott előttem. Viszont a jószerencse öszszehozott Olasz-Svájc legavatottabb luganói magyar ismerőjével, Szolnay Ádám személyében. Az egykori kolozsvári közgazdász és labdarúgóedző, Szolnay Sándor festőművész fia 1980-ban emigrált Svájcba, előbb Locarnóban élt, majd Luganóban lakó húga, Judit asszony városába költözött. Ádám, bár nem örökölte képzőművész édesapja tehetségét, nyugdíjba vonulásáig, 1992-ig a világ egyik legnagyobb, szinte a párizsi Louvre gazdagságával vetekedő magángyűjteményének, a magyar arisztokráciába beojtott német fegyvergyáros, Henry Thyssen-Bornemisza von Kászon alapította múzeumnak volt az egyik teremőre. Munkaidejét a Trianon után Ausztriához, Burgenlandhoz csatolt Rohonc Batthyányak építette kastélyából a svájci Villa Favorita termeibe menekített, Tizian, Tintoretto, Holbein, Cranach, Dürer, Rembrandt, Rubens, El Greco, Velasquez, Goya, Modigliani, Toulouse-Lautrec stb. alkotta remekművek társaságában töltötte. De hogy Szolnay Judit és Szolnay Ádám otthona sem volt ment a képzőművészet fertőzésétől, azt az apjuktól örökölt tekintélyes kolozsvári örökség bizonyítja, hiszen a két emigráns magyar luganói lakása is felér egy kisebb gyűjteménnyel: édesapjuk számos munkája mellett többek között Andrássy Zoltán, Benczédi Sándor, Aurel Ciupe, Cs. Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gy. Szabó Béla, Mohi Sándor, Nagy Imre, Soó Zöld Margit festményei, grafikái, kisplasztikái gazdagítják a Szolnay ivadékok otthonát. Nos, Judit és Ádám szíveslátása közben hangzott el Ádám javaslata: ha időm engedi, feltétlenül látogassam meg a Lago di Lugano túlsó partján Campione városát. Megéri…

A helybeliek bizonygatják, hogy az egyébként mediterrán éghajlatú Ceresio-völgyben emberemlékezet óta nem volt ennyire ingujjra vetkőztető a november. Ahogy délnek ereszkedünk a San Salvatore cukorsüvegcsúcsa alatt, minden kanyarulat után más-más szögből tárulkozik elibénk a part menti városkák – szőlők, szelídgesztenyések, olajfaültetvények koszorúzta – gyöngysora. Melidénél kelünk át a Méray Tibor emlegette földnyelven a keleti partra, és alighogy északnak fordulunk, már elibénk sudárodik Campione város-, pontosabban: országkapuja. A Mussolini idejében emelt háromosztatú, monumentális díszkapu innenső oldalán svájci, túloldalán olasz lobogók jelzik, hogy melyik ország felségterületén járunk.

Az enklávé különleges státusa a 777. évre nyúlik vissza, amikor a keresztény hitre tért Toto von Campione longobárd uralkodó végrendeletében a területet a milánói Sant’Ambrogio kolostornak adományozta. A település 1020-ig maradt a kolostor birtokában. 1797-ben Napóleon Campionét az újonnan létrehozott Ciszalpin Köztársasághoz csatolta, Ticinót pedig konföderációs kantonná nyilvánította. 1861-ben Lombardia és vele együtt Campione az Olasz Királyság része lett. Ugyanebben az évben határrendezést végeztek, az olasz fennhatóság alá került városka akkor mondott le bizonyos privilégiumokért cserébe Svájc javára a Lugano peremétől Melidéig húzódó keskeny túlparti földsávról, területe mindössze másfél négyzetkilométernyire zsugorodott. A halászok, szőlőművesek, kereskedők, művészek, majd növekvő számban bankárok, vendéglősök, szálloda- és kaszinótulajdonosok városának lakossága fénykorában is alig haladta meg a kétezer főt. A miniatűr olasz település a történelem szeszélyes játékának köszönhetően szinte érintkezik az „anyaországgal”: legközelebbi pontján csupán egy hat-hétszáz méternyi földsáv, egy svájci völgy és egy svájci hegygerinc választja el Itáliától…

Alig lépek „olasz felségterületre”, a városka központjába vezető út, a Viale Marco da Campione bal oldalán találok rá arra az épületre, amelyikért a leginkább érdemes volt Szolnay Ádám barátom ösztönzésére ide zarándokolnom. A Chiesa di Santa Maria dei Ghirli, a Szűzanyának ajánlott Fecskék Temploma (a ’ghirli’ helyi nyelvjárás szerint ’fecskék’-et jelent) először 874-ben bukkan fel az oklevelekben, bár az utóbbi évtizedekben végzett kutatások alkalmával a két évszázaddal korábbi őstemplom maradványait is feltárták. A városnak van még egy régi, már a fentebb emlegetett longobárd uralkodó országlása idején, 770 táján Szent Zénó tiszteletére emelt temploma, melynek kör alakú szentélye máiglan fennmaradt, de itt, ahol a Fecskék Nagyasszonya trónol, sokkalta több, egész napomat kitöltő lelki-szellemi élményben részesülhetek.

Első látásra, messzebbről nézvést a barokk elemek uralkodnak, de a számos rendbéli bővítésnek, átalakításnak köszönhetően az építőművészet ezer esztendőt átfogó története követhető nyomon a falai közt! Az első, még bizánci hatást őrző épületrészek mellett, körül, felett stb. román kori, gótikus, reneszánsz és barokk elemek eklektikus kavalkádja ez, a korok közötti átmeneti stílusjegyekkel egyetemben. A templom külső-belső dekorációja, a freskók, a szobrok, az oltárképek, minden ornamentika ennél szűkebb korszak gazdagabb termékei, csupán pőre felsorolásuk – hát még leírásuk! – meghaladná tanulmányom kereteit. Létrejöttük „csupán” a trecento és a seicento, tehát a XIV. és a XVII. század közé határolódik. XXI. századi szemlélőként leginkább a trecento időszakában született freskók lendületes narratívája, vibráló, élénk színvilága ragadott magával.

A stílusoknak, az irányzatoknak, a műhelyeknek efféle „seregszemléje” Dél- és Nyugat-Európa-szerte minden, több évszázadhosszat épült dóm, székesegyház, bazilika esetében tetten érhető. Ami viszont különlegessé teszi az ezeknél jelentéktelenebbnek tűnő Chiesa di Santa Maria dei Ghirli együttesét: szinte minden építési, illetve dekorálási fázisában nemzedékről nemzedékre kötelező módon a helyi születésű mesterek is rajta hagyták a kézjegyüket. A maestri campionesi egymást követő nemzedékei ebben a középkor hajnalán alig nyolcvan „füstöt” számláló halászfaluban kezdték megtanulni a kőfaragás, a kőművesség, az ácsmesterség, az architektúra, a szobrászat, a freskófestészet alapjait, majd atyáikat, tanítómestereiket követve, néhány évi vándorlás után szétrajzottak a korabeli Itália, Svájc, Németország, később Oroszország nagy templomainak, kastélyainak, palotáinak építőtelepein. A több évszázadig dívó szokás szerint egy-egy maestro inkább pályája delelőjén, vagy éppen nyugalomba vonulását követően gazdagította a Fecskék Templomát keze és szelleme munkájával. Az, hogy melyikük mivel járult hozzá a Chiesa bővítéséhez, ékesítéséhez, ma már kevésbé azonosítható, hiszen a kézjegyek jobbára elmaradtak vagy lekoptak, legfeljebb a stílusjegyek, formai megoldások alapján lehet következtetni az épületrészek vagy munkák szerzőségére. A bőség zavarát tovább fokozza, hogy a maestri campionesi mellett, örökös riválisaik, a közeli Comói-tó környékéről származó maestri comecini is megtiszteltetésnek vették, ha valamilyen felkérést kaptak a Chiesa di Santa Maria dei Ghirli gazdagítására. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy ennyire nagy teret biztosítottak a Santi Quattro Coronati, a kőfaragók, szobrászok, építészek, ácsok négy védőszentjét ábrázoló freskóknak.

Figyelemre méltó a templom kapuzata előtti feljáró különleges kiképzése. A főbejárathoz négyfordulós, teraszokkal tagolt lépcsősoron lehet feljutni. A lépcsőzet alja közvetlenül a tó partjára vezet, apró kikötő jelzi, hogy a Lago felől vízi úton is megközelíthető a lebegő építmény. A tóra néző, diadalív koronázta barokk előcsarnokot az épület főtengelyébe helyezték, különlegesen kiképezett, széttartó oszlopok szegélyezik, nagy fesztávolságú, volutákkal ékes, domborművekkel borított timpanon fogja össze őket. Északon gótikus, kúp alakú tetővel fedett campanilét toldtak az épülethez, délen pedig a templom külső falának árkádjai alatt hat évszázad időjárási viszontagságaival dacoló, szinte teljesen épen maradt csodálatos freskó, a Giudizio Universale (Utolsó ítélet) kínál bőséges látnivalót. A kompozíció központi alakja a gótikus trónszéken Megváltóként és Bíróként megjelenített Krisztus, gazdag öltözetű angyalok körében. Krisztus lábainál jobboldalt az üdvözültek serege hozsannázik, baloldalt Lucifer felügyelete alatt a kárhozottak fetrengenek. A falfestmény bal alsó sarkában a pokol mélyvörös hátterében egy kezében mérleget szorongató démon latolgatja a kiosztandó kínokat. A meghökkentően realista, mai szóhasználattal akár szürrealistának is besorolható freskó apokaliptikus hangulatát a két nagy világító test, a Nap és a Hold és a Négy Elemet, a levegőt, a földet, a tüzet és a vizet szimbolizáló markáns figurák fokozzák. Szerencsére, a trónus szegletén egy 1400-ból származó felirat olvasható, mely szerint a monumentális műalkotás Franco de Veris e suo figlio Filippolo műve. Apa és fia – immár az úgynevezett nemzetközi gótika szellemében alkotva – szakított a román kor mesterkélt konvencionalitásával. Az északi árkádsor alatt megjelenített, a Genézis színteréül szolgáló Földi Paradicsom feltehetően Bernardino Luini remekműve 1514-ből. A templomhajó oldalfalait borító kora gótikus freskók, Jézus életét születésétől a kereszthalálig megjelenítő „képes Biblia”, a Szűz Mária-, illetve a Keresztelő Szent János-ciklus, azonosíthatatlan mesterek munkái. A templombelsőt borító freskók között van egy különleges sorozat, mely az ótestamentumi próféták mellett a szibillákat ábrázolja. Bár ma már nem teljesen érthető, hogyan kerülnek a pogány jósnők egy sorba a bibliai prófétákkal, a reneszánsz embere számára az összefüggés teljesen világos volt: a szibillák már a kereszténység megjelenése előtt megjósolták a Megváltó eljövetelét, hiszen az egész ókor Jézus megjelenését készítette elő.

A Fecskés Madonna templomát kívül-belül négyszer bővítették, alakították át a XIII., a XIV., a XVII., illetve a XVIII. század folyamán. A legjelentékenyebb, a barokk elemek dominanciáját eredményező ráépítések Campione vikáriusa, Roberto Rusca idejéből valók. Az előkelő patrícius ivadék Isidoro Bianchi helybeli építőmestert bízta meg 1623 és 1636 között a bővítési munkálatokkal. Rusca vikárius egyébként lelkes helytörténész volt, sok időt és energiát áldozott a jelentéktelen halászfaluból a lombard építészet egyik bölcsőjévé, majd fontos műhelyévé emelkedett település históriájának megörökítésére. A tudós férfiú szerint a helységet a rómaiak alapították, „Campilyeus”, görög változatban „Bacchus mezeje” néven, annak jeléül, hogy már az antikvitásban szőlészek-borászok lakták. A krónikás hitelesnek vélte a templom elnevezéséhez fűződő legendát, mely szerint a fecskék Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkeztek meg, s az épület falai között gyülekezve „rótták le kegyeletüket” a Szent Szűz oltáránál. Az angyali üdvözlet napján, Jézus fogantatásának ünnepén sereglettek egybe ugyanitt – költöző vándormadarakként – a Campionei Mesterek is, négy védőszentjük tiszteletére. A templom volt titkos társaságuk, a confraternita, későbbi keletű szabadkőműves kifejezéssel élve: a páholy tanácskozásainak színtere.

Mestereink első nagy, több nemzedékben mérhető kirajzása a XI–XII. század fordulóján kezdődött, tevékenységük egybeesik a modenai dóm építéstörténetével. Itália egyik legmonumentálisabb román stílusú katedrálisának építését kezdetben, 1099-től a Comói-tó mellől származó Lafranco mester irányította. Munkáját viszont négy generáción keresztül a comóiak örök riválisai, a campionei mesterek folytatták. Anselmo da Campione a templom homlokzatát tervezte meg, ahol különböző stílusjegyek keveredtek. A nagy rózsaablakot is a XIII. században készítették el, a templom bejáratát kétfelől oroszlános oszlop fogja át. Bár sokáig sokan úgy vélték, hogy az oroszlánokon nyugvó oszlop mint épületelem a campioneiak „találmánya”, bebizonyosodott, hogy ezek a rómaiak korában készültek, valószínűleg az építkezés közben ásták ki a földből és építették be őket. A homlokzati domborműveket Wiligelmo készítette, földije, Lanfranco irányításával, a domborművek bibliai prófétákat és pátriárkákat ábrázolnak, a román stílus lenyűgöző példájaként. Az oldalajtók díszítése is figyelemre méltó. A Porta Regina (Királyi kapu) és a Porta dei Principi (Hercegi kapu) körüli falakra a templom patrónusa, Szent Geminianus életét ábrázoló domborműveket faragtak. A templom északi oldalán a Porta della Pescheria (Halpiac kapu) domborműveit a tizenkét hónap ihlette, valamennyi campionei mesterek alkotása. A Duomo három hajóból áll, a középsőben található a kripta és egy márvány szentélykorlát, mely Jézus szenvedését és az utolsó vacsorát ábrázolja Anselmo da Campione munkájaként. A szószék Arrigo da Campione műve, amelyet kis terrakotta szobrok díszítenek. Az oltár és az altemplom kriptájának gazdag faragványai Enrico da Campione nevéhez köthetők. A Torre della Ghirlandina, a katedrális harangtornya régóta szimbóluma Modenának, a város minden részéből lehet látni a több mint 86 méter magas építményt. A harangtorony 1179-ben ötemeletes épület volt, eredetileg a templom védőszentjének neve után Torre di San Geminianónak hívták. Bologna városával versengve Modena város tanácsa elhatározta, hogy a tornyot átépítik, magasabbat emelnek. A torony építését ugyancsak Arrigo da Campione mester irányította, az újjáépítése a XIII. századtól a XV. századig tartott.

A romanikából a gótikába váltó campionei mesterek a XIV. század végére rajostul Milánóba hurcolkodtak. A milánói dóm az olasz gótika egyik mesterműve, a római Szent Péter-bazilika után Olaszország második legnagyobb temploma. A közel öt évszázadig épülő katedrális alapjait 1387-ben tették le, a két rivális confraternita egy-egy főépítésze, Marco da Campione és Simone D’Orsenigo irányításával. Hogy a példa nélküli építkezés mekkora vonzerőt jelentett Marco földijei számára, mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy a következő évben, 1388-ban Zeno, Jacopo, majd Bonino da Campione csatlakozott a dóm építőihez, 1389-ben pedig két újabb társuk: Simone és Matteo da Campione gyarapította a hatalmas építőtelep (alla fabbrica del Duomo) keretében tevékenykedő mesterek közösségét. Ők hatan tizenkét évig maradtak Milánóban, azután javíthatatlan vándormadarakként röppentek tovább.

A campionei mesterek építészeti-szobrászati örökségének feltérképezése szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen Észak-Olaszország számos temploma, palotája, középülete, síremléke őrzi a kezük nyomát. Egy 1999-ben elkezdett, máig befejezetlen felmérés 475 olyan XII–XV. századi építészeti alkotást sorol fel, ami a campionei mesterek nevéhez fűződik. A már említett Modena és Milánó mellett Monza, Parma, Fidenza, Bergamo, Verona stb. stb. nagy építőtelepeit „tartották megszállva” nemzedékeken át. A „campionei mesterek patriarchája”-ként aposztrofált Anselmo da Campione annyi érdemet szerzett a modenai dóm építésében, hogy egy halála után, 1244. november 30-án keltezett dokumentum szerint a város tanácsa határozatba foglalta: Anselmo leszármazottai „in perpetuum”, örökös jogot szereztek a modenai dóm építési munkálatainak irányítására. Valóban, három fia: Alvertus, Jacobus, Octavius és unokaöccse, Henricus vitték tovább tervezőként, építésvezetőként, szobrászként Anselmo örökségét. Az apáról fiúra szálló „titkos tudomány” jobbára élőszóban hagyományozódott nemzedékről nemzedékre. A korporációk, a corpora artium nevet viselő szakmai szövetségek, „páholyok” működését szigorú rendszabályok irányították. Korabeli feljegyzések szerint a campionei kőfaragók-építőmesterek céhének tagjai különös, rejtélyes módját fejlesztették ki az egymás közötti titkos információcserének: a másoktól magukat öltözékükben is megkülönböztető mesterek sajátos, a kívülállók számára megfejthetetlen szóhasználatuk, kodifikált jelképrendszerük, gesztusaik révén kommunikáltak egymással. Rendhagyó arckifejezésük, testbeszédük, járásuk, köszönésük révén ismerték fel egymást a tóparti halászfaluból elszármazott férfiak. Az általuk kidolgozott számmisztika, numerikus szimbolizmus segítségével foglalták rendszerbe és adták tovább architekturális és mérnöki ismereteiket. Az építészeti alapelvek megismerése, alkalmazása, gyakorlatba ültetése a rajztudás, a geometriai szerkesztés, a kalkulusok ábécéjének elsajátításával kezdődött az inaséveiket a bottega, a vándorműhely falai közt töltő campionei gyermekifjak számára. A segéddé, majd mesterré, végül önálló munkát vállaló vezető építésszé való előléptetés misztikus beavatási szertartás keretében zajlott, gyakran éppen a mestereknek szülőföldjükön, a Chiesa di Santa Maria dei Ghirli megszentelt falai között megtartott éves találkozóján.

A Luganói- és a Comói-tó menti halászivadékokból kő-bányászokká, kő-faragókká, majd kő-művesekké fejlődő férfiak kezdetben, a XI. század második felében, a XII. század elején francia katedrálisépítőktől tanulták el a romanika minden csínját-bínját, s alig egy évszázad elteltével, immár a gótikába hajlóan hozták létre az önálló lombardiai építőművészetet és szobrászatot. Ekkor már a franciáknak is volt bőven mit ellesniük az északolasz földön alkotó mesterektől. Villard de Honnecourt, a XIII. századi nagy francia katedrálisok építőinek kortársa és földije 1235 körül kapott megbízást előbb hazai, majd észak-itáliai, végül magyarországi utazásra. Valószínűleg ekkor gyűjtötte mappába első rajzait, melyeket hazaérkezése után fűzött könyvvé és foglalt rendszerbe, látott el magyarázó szövegekkel, nyilván didaktikus célzattal: „Villard de Honnecourt üdvözöl benneteket, és kéri mindazokat, akik azokkal az eszközökkel fognak dolgozni, melyek ebben a könyvben találhatók, hogy imádkozzanak lelkéért, és emlékezzenek meg róla. Mert ebben a könyvben nagy útmutatás található a kőművesség nagy mesterségéről és az ácsmesterség szerkezeteiről. És megtaláljátok a rajzolás mesterségét, a vonalakat, ahogyan ezt a geometria művészete megköveteli és tanítja. (…) Vigyázzatok a munkátokban, hogy egyaránt bölcs és elegáns módon csináljátok.”

Felhasznált irodalom

R. Rusca, La descrittione del borgo di Campione. 1625.

Ybl Ervin: A gótikus szobrászat Olaszországban. Budapest, 1923.

Bernard Anderes, Guida d’Arte della Svizzera Italiana. Edizioni Trelingue, Porza-Lugano, 1980.

R. Bossaglia, G. A. Dell’Acqua (a cura di), I maestri campionesi. 1982.

AA. VV., Il Santuario dei Ghirli in Campione d’Italia. Guida storico-artistica. Edizioni Pedrazzini, Locarno, 1984.

Alessandra Brambilla, Rinascimento di frontiera. Il caso di Campione d’Italia tra Lombardia e Canton Ticino. Milano, 2006.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu