Kulturális folyóirat és portál

2020. május 11 | Tóth Hajnal | Napló

Levelek az elefántcsonttoronyból – Pancsolások

Búsképű várkisasszonyként ücsörgök és várakozom. Vártornyom egy negyedik emeleti blokklakás. Várom a herceget, hogy megmentsen a magánytól, szomorúságtól, amikor egyszer csak megérkezik kicsit megfáradt, mégis derűs vándorként. A macskám vigasztal, ha elszontyolodom, mellém telepszik és megnyugtatón dorombol. Tanulhatok tőle. Most is. Mint mindig. Össszegömbölyödik, nagyot alszik, majd jókorát nyújtózik, örül mindennek, aminek lehet. Képzeletben kóborlok emlékeim, életem meséi között.
Emlékezetemben pancsoló kislány vagyok újból. Eszembe jut néhány történet. Amikor is arra tanítottak talán, hogyan éljek tiszta kézzel, tiszta ésszel, tiszta szívvel.

Azt hiszem, már egészen apró gyerkőcként is szerettem pancsolni, fürdeni, szerettem, ha tiszta a kezem, nem lesz ragacsos vagy zsíros evés közben, vagy ha igen, akkor tüstént lemoshassam, és arra is kínosan ügyeltem, ne váljon szutykossá semmilyen játékban.

Hétéves koromig egy kicsinyke, egyszoba-konyhás lakásban éldegéltem a szüleimmel a Téglavető utcában. Később költöztünk nagyobb, szép házba a szomszédos Halász utcába.

A Téglavető utcai házikó udvarán volt egy szivattyús kút. Onnan hozták be a vizet a szüleim barna és kék zománcos, jókora kannákban. Nagyon tetszett nekem ez a vízhordási szertartás. Valamiért – különösen télen – azt játszottam, hogy kikaptam a széles szájú kanna fedőjét, és mire a szüleim észrevették, miben mesterkedem, könyékig belemártottam a karomat a kannában lévő vízbe. Jéghideg és friss volt a víz, amilyen csak a sebtiben húzott kútvíz lehet. Körülölelte a karomat ez a víz. Az első pillanat volt csupán furcsa, míg megszoktam azt a nagy-nagy hidegséget, aztán kellemes lett ez a cirógatás. Anyu rám szólt: azonnal másszak ki a kantából. Különben is, még megfázom a hideg víztől. Nevetve mondogatták ilyenkor a szüleim: hogy szeret ez a jányka ficserni. Mint egy kiskacsa…

Aztán meg mi történt falun? A jákóhodosi nagymamámnál, Nanánál az utcabeli gyermekeknek volt egy fura játékuk: sártapasztás. E fura dolog, a tapasztás közben lehetett sokat kacagni, vidulni. Szerintük legalábbis jó mulatság volt. Amikor a fal tapasztásáról szereztem tapasztalatot, csöndesen szemléltem, mit művelnek ezek a nálamnál egy-két vagy több évvel is nagyobb gyerekek. Amikor hozzám jöttek látogatóba, nagyanyám kijelölte a gyermekseregnek a falat, amit lehetett tapasztani. Vödör víz, homok, esős idő után elegendő volt a jó sáros föld – és egy falrész. Nagymamám és a játszópajtások buzdítottak, hogy nosza, tapasszak én is. Anyu csak somolygott sejtelmesen, mert már sejtette, hogy az ő drága kislánya nem fog belenyúlni semmilyen kulimászba. Meg is mondtam kereken: nem piszkíthatom be a kezemet. Én ugyan nem tapickolok abban a sárban. Nézegettem, hogy a többiek hogy és mint csinálják ezt a foglalatosságot, sőt néha tanácsokat is adtam, szólván, hogy hová kellene még egy kicsi kulimászt rakni. Nem is jöttek hozzám többet a gyermekek sarat tapasztani…

Másmilyen pancsolás családi körben: Minden télen mentünk unokanővéremékhez, Rózsikáékhoz disznóvágásra a váradvelencei házukba. A disznóvisítást szerencsére már nem kellett meghallanom, mert mi később érkeztünk. Anyu derekasan kivette részét a disznótorral járó foglalatosságokból, volt nagy sürgés-forgás, sütés-főzés. Én pedig, bármennyire sajnáltam is a malackát, vártam a vacsorát: az aranyló orjalevest, a frissen sült kolbászt és hurkát, no, meg nagy kedvencemet, a diós és szilvalekváros hájas tésztát. Hogy addig se tétlenkedjek, játszottam a macskákkal, a kutyával, unokanővéremmel, ha épp ráért, és nem kellett besegítenie valamibe, vagy nem szalajtották valamiért a boltba. Meg aztán jókat beszélgettem Károly keresztapámmal, aki örült neki, hogy én is könyvmoly vagyok. Tőle kaptam kölcsön a Mézga család meséjét, majd amikor már odacseperedtem, Rejtő-regényeket és a Védett férfiakat Robert Merle-től. Szóval esztendőkön át nagyon-nagyon jól teltek nekem ezek a családi disznótorok. Egyik alkalommal Attila unokabátyám, aki már nagyfiú volt, megkérdezte, mit csinálok. Épp könyvet böngésztem, nem szívesen elegyedtem vele szóba, inkább olvastam volna tovább. Kelletlenül feleltem, hogy olvasok. Attila egy jókora vájling mellett állt. A kolbásznak való húsmasszából formált gombócokat. Ezek a gombócok kerültek aztán a kolbásztöltőbe. „Gyere már ide egy kicsit, hugi. Mutasd csak a kezedet, meg akarok nézni valamit” – szólt unokabátyám. Nagy naivan odamentem, a tál fölé tartottam a kezemet. Mire Attila hirtelen elkapta fehér madárkákként repdesni akaró kacsóimat, és jól összemázgálta, bekente mindkét kezemet a fűszeres kolbászmasszával. „Segíts nekem gombócokat formálni, hugi” – vigyorgott rám csalafinta unokabátyám. Iszonyú mérges voltam rá. Kétségbeesetten pillantottam csuklóig maszatos, zsíros kezeimre. Csak szégyelletemben nem sírtam dühömben. Visszanyeltem a könnyeimet. Mit volt mit tenni, bús felháborodottsággal nekifogtam a gombócgyúrásnak. Már úgyis mindegy volt, a szép tiszta kezem csupa-csupa húsmaszatos lett. Egyszercsak azon kaptam magamat, hogy már nem is vagyok mérges, nem is vagyok szomorú, hanem élvezettel, örömmel gombócozok, sőt egy idő után már jókedvűen társalgok a többiekkel, még Attilával is. Persze midőn kiürült a vájling, rögvest rohantam kezet mosni. Az asztalnál, a vacsora mellett még vidult rajtam egy sort Attila, hogy én aztán jól pórul jártam a kis tiszta kezeimmel, de, ugye, nem baj, ne kényeskedjek. Csöppet sem bántam már. Félig-meddig maszatos, félig-meddig tiszta kézzel, ám csordultig vidám szívvel ültem végig a vacsorát. Akkoriban még teljes volt a nagyfamília, még sűrűbben tudtunk találkozni, még gyakrabban előkerültek a családi anekdoták, legendák. Néha az én pancsolós történeteimet is előhozta valaki a sutból.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu