Kulturális folyóirat és portál

DIGITAL EMOTIONS -2014

2019. május 19 | Szilágyi Aladár | Művészet

Létélményt kínáló művészet – László Hajnalka képzőművész digitális játékairól

Az eredeti kompozíció, mely parafrázisra ingerelte (nem, nem ihlette, hanem ingerelte…) László Hajnalkát, a Louvre-ban látható. Az anonim piktornak – feltehetően a fontainebleau-i festőiskola tagjának – a munkája Portrait présumé de Gabrielle d’Estrées et de sa sœur la duchesse de Villars címmel került a 16. század végi piktúrát bemutató terembe. Két, csupán fülbevalóba „öltözött”, előkelő hölgy tekint reánk a fehér lepellel takart fürdőkádból kihajolva. Egyikük bal karját oldalra nyújtva, két ujjával finoman megcsippenti társnője mellbimbóját. (Ne, ne gondoljunk afféle nők közötti szerelem megjelenítésére: de Villars hercegnő a nővére, Gabrielle d’Estrées anyaságát „jelzi” ezzel a gyöngéd gesztussal.) Nos, számunk képzőművészének csupán erre a két női testre „volt szüksége” ahhoz, hogy megalkossa a maga d’Estrées-változatát. Közel fél évezred távlatából nyúl vissza egy ismeretlen festő közismert festményéhez. Annak 21. századi újraértelmezése érdekében nem hozzáad, hanem elvesz belőle, szinte teljesen kifosztja azt. Mert eltűnik a fehér előtér, el a vöröslő brokát keret, a háttérben görnyedő dadus a gyermekkel. Az alkotói önkény csupán egy feketéből szürkébe váltó, raszteres hátteret teremt, ahonnan kizárólag a két, egymással felcserélt női akt világlik elő. Méghozzá két fejnélküli test! A hercegnő vállai fölött ugyanis az arc helyett egy vörös léggömb lebeg, melyet a csuklójára tekert vörös zsinórral tart, Gabrielle üreges nyakáról pedig még a lufi is „elszállt”, csupán a zsinór végét szorongatja.
Ezzel a részletekig merészkedő prezentálással László Hajnalka piktúrájának, grafikai munkásságának a lényegét kísérelem meg érzékeltetni. Azt, hogy számára a legfontosabb elem az emberi test, az emberi arc volt és maradt. Azt, hogy tömör, lényegre törő megoldásai révén, a digitális technika segítségével, akár klasszikus műveket is újraértelmezve varázsol át, a saját üzeneteinek tolmácsolása érdekében. Azt, hogy minimalizmusa miként válik hatékonnyá olyaténképpen, hogy a nagy, sötét tónusú háttérfelületek előterében, a világosan előderengő testek alkotta felszíneket esetenként hogyan izzítja fel egy-egy, az arcot helyettesítő, tűzpiros lufi segítségével. Egyébként az arc, mint olyan, vagy éppen annak a hiánya, igen fontos elem, nem véletlenül válik számos munkáján uralkodóvá. Az arc, amit aztán rárajzolással, elfedéssel, maszkírozással, testidegen elemmel, akár megkétszerezéssel, netán fejre állítással lehet manipulálni.
Hajnalka munkáit mustrálgatva villant emlékezetembe az az alkalom, amikor egy másik, a digitális technikát előszeretettel alkalmazó, „megszállott manipulátor”, Daradics Árpád volt a Várad képzőművésze. Közelebbről az Örök szerelem című munkájára gondolok, mely egy dámát jelenít meg előkelő csipkeblúzban, a férfiú feszes tiszti mundérban pózol, csak éppen az arcukat nem láthatni, helyükbe egy-egy szürkésfekete tojást applikált a kép elkövetője, az összeboruló fejeket pedig vörös ketrecbe foglalta. A két művész más-más irányból él a képmanipuláció René Magritte óta jól bevált eszközével. Volt szerencsém Brüsszelben a 2009-ben megnyílt Magritte-gyűjtemény képeit láthatni. André Breton meghatározása szerint: „a szürrealizmus kakukktojás, amit René Magritte a fészekbe le képes rakni.” Immár kilenc évtized is eltelt azóta, amióta a belga művész édesanyja lebegő holttestét arcát takaró ruhájával jelenítette meg, 1927–1928-as festménysorozatában az arcok mind-mind anyaggal takartak. „Képeim látható alakok, melyek semmit sem titkolnak, misztériumot hordoznak – vallotta. – Amint nézik a képeket, az emberek ezt az egyszerű kérdést teszik fel maguknak: Mit akar ez jelenteni? Nem jelent semmit, mert a misztérium nem mást jelent, mint az ismeretlent.”
László Hajnalka nem rejti véka alá, hogy a Mester életműve nagymértékben hatott az ő munkásságára. Valóban, hogy egyebet ne említsek hirtelen, az Illusion scene csomagolt arcainak, akár a fejjel lefelé megörökített Portrait of Stephy Langui-nek a pandanjai egyaránt fölfedezhetők László alkotói kínálatában is. Hiszen Martyrja, egy félig lehunyt szemű nő, felsőtestét jókora nejlonzacskó borítja, és a fejjel lefelé megörökített nőalak az ő Imaginary friendje is. René-mester keménykalapos férfiújának arcát egy akkurátusan megrajzolt galamb szélesre tárt szárnyai takarják, Hajnalka-tanítvány pedig a nőmodellje fejére rak keménykalapot, előtte papírból összehajtogatott galambbal. Tökéletes, technikás munkái gyakran jelenítenek meg női alakokat szokatlan kontextusban, új jelentést kölcsönözve a megszokott dolgoknak. A testek reprezentációs használata, másként, mint aminek látszanak – ez a magritte-i technika újrafogalmazott hasznosítása nála. Igen figyelemre méltó a Festive snapshot – Fesztív pillanatfelvétel – című munkája. (Különben előszeretettel használ számára nélkülözhetetlennek tűnő, angol nyelvű címeket.) Kétfejű asszony-lénye jobb felének komoly, komor-szép arca számos portréról köszön vissza, vállban vele összenőtt sziámi hasonmása arcát a gyakorta elmaradhatatlan tűzpiros lufi takarja el. Fontos elem a sötét, kivágott, apró fehér csipkepöttyökkel élénkített, könnyű ruházat, amely szabadon hagyja érvényesülni a nyak, a vállak, a karok szoborszerűségét.
Számunk képzőművésze szeret komolyan játszani, olykor geometrikus formákból építkezik, olykor szecessziós ornamentikát idéző textúrát produkál. A képeinek hátteréül szolgáló felületek komorságát vibrálóan élénk színekkel ellensúlyozza. Az ellenpontozás gyakran a leheletfinom megoldások, avagy az érzékeny vonalhasználat révén érvényesül, rafináltan felesel a sötét tónusú, nagy kiterjedésű felületekkel. Az olykor fájdalmas titkokat sugalló női arcok, sejtelmesen sötétlő, nagy szemek az önazonosság megfogalmazásai. De László Hajnalka korántsem borúlátó művész. Eljutott az alkotói szabadságnak arra a „rendet szülő”, magas szintjére, amelyik – József Attila szavait parafrazálva – „játszani is engedi” őt. „A szép, komoly lány” két tenyerével fedi el az arcát, csakhogy ennek a különös hunyócskának nagy tétje, meghökkentő nyitja van: a hosszú ujjak takarásán átüt a két nagy ívű szemöldök, átsugárlanak azok a nagy, fekete szemek…
Legutóbbi, nagyváradi tárlatának megnyitóján Kányádi Iréne művészettörténész, a PKE tanára így fogalmazott: „Az itt látható munkák a technikai adottságokból kiindulva a virtuális valóság lehetőségeit aknázzák ki, mivelhogy szokatlan módon kapcsolják össze a valóság elemeit, ezáltal szürreális hatást kölcsönözve a műveknek.” Az átmenet a két világ, a valóságos és a valóság fölötti között, az alig észlelhető torzítások, inverziók, rendhagyó egymás mellé rendelések, váratlan társítások lebegtetése, a művenként fel-felfrissülő kettősség – mindez a befogadó, a szemlélő számára nem csupán műélvezetet, hanem izgalmasan talányos, talányosan izgalmas létélményt is kínál.
Zárógondolatként hadd idézzük képzőművészünk ars artistica-számba vehető vallomását: „Magritte az egyik kedvenc festőm, szeretem a munkáit, különleges, érdekes a szürrealizmusa. De amikor alkotok, nem törekszem arra, hogy valakinek a munkáihoz hasonlítsanak az enyémek. Én a szürrealista és a minimalista hatást szeretném egyszerű eszközökkel, célratörően kommunikálni. Mostanában leszoktam a nagyon erős, kontrasztos színekről, inkább a mattabb, harmonikusabb színeket használom.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu