Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Bíró Árpád Levente | Kritika

Légy önmagadnak elég (Peer Gynt)

Beszélhetnék a textus sűrűn szőtt anyagáról, a látványvilágról, sorra vehetném az archetípusokat, metaforákat, netán közhelyeket, mérlegelhetném, hogy miként is lehetne válaszolni a színpadon felvetett kérdésekre – nekem ma (most, jelenleg, per pillanat) mégsem erről szólt a temesvári Csiky Gergely Színház és a Forte Társulat koprodukciójában, Horváth Csaba rendezésében színpadra vitt drámai költemény. Úgy érzem, felesleges újrafogalmaznom a szokatlan játéktérre, a mozgásszínházi testtudatra, a rendezésre, avagy, az erős színpadi játékra vonatkozó gondolatokat (hisz előttem már sokan megtették.) Sokkal inkább a performatív nyelviség fontosságára (Peer konfliktusainak mozgatórugói), hívnám fel a figyelmet a főszereplő sorsának azon közöttisége kapcsán, amit a valóság és álom, igazmondás és hazugság (?), lét és nemlét dichotómiái határoznak meg.
Amikor „a szöveg, a tánc és a zene egységéből gyúrt komplexitás” adja meg az előadás műfaji kereteit, világossá válhat számunkra, hogy az általam vizsgált nyelviség túllépi a szöveg szintjét, és a címszereplő alapvető tulajdonságává minősül át. Peer Gynt nyelvhez kötött: első megszólalása egyben az első lódítás is, mely későbbi fantasztikus útját alapozza meg.

A hazugság Peer számára lételem, hiszen ez magában hordozza az érvényesülés, és ami a legfontosabb, a beilleszkedés kulcsát. Csakhogy a környezet másként beszéli ezt a kódot, így sarkallva folytonos helykeresésre a kirekesztettet, éppen ezért nem egy világpolgár hódító útját követhetjük nyomon (bár ez az álca, amelyben egy ideig maga Peer is hisz), hanem egy magunkfajta esendő gyötrődését, aki minél mélyebbre hatol önnön tudatában, annál inkább világossá válik számára, hogy amit talál, nem más, mint az a bizonyos otthontalanság otthona.

Peer életútjának előremenetelével egyre inkább kötődünk a nyelviséghez: a mese írás-olvasási élményében ölt alakot az édesanya halála, „választó, kemény” jeligében a manók és emberek közti különbség, liturgikus feloldozás tisztaságában a szerelem, míg végül világossá válik, hogy minden csak költemény, Peer Gynt hömpölygő költeménye, melynek végén a szavak elfogynak (a Gomböntő hangja: „no, de nincsen több szavam”). Csak az álom némaságába fojtott dilemmák visszhangoznak alig hallhatóan (bennünk, szemlélődőkben). Mindeközben a Gomböntő a jelenvaló állapot újrateremtésén dolgozik (beolvasztani készül a címszereplő vándor „anyagát”), jelezve, hogy a történelem ismétli önmagát.

A klasszikusan romantikus felvetések mellett (boldogságkeresés, a vándorút-életút archetípusai, a hatalom és egyén konfliktusa, a „Ki vagyok én?”, „Mi az élet értelme?” kérdései) az előadást markánsan végigkíséri az önazonosság modern problémája: „Légy önmagadnak elég!” – szól a morál Dovre apó szájából, summázva a filozofikus tartalmat.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu