Kulturális folyóirat és portál

2011. szeptember 1 | Péter I. Zoltán | Kultúra

Léda, Ady nélkül

Ady és Léda között a végleges szakításra valamikor 1912. április első felében kerülhetett sor. Erre utal a Nyugat 1912. április 16-i számában megjelent, Valaki útravált belőlünk című, tulajdonképpen búcsúzó vers, mely fájdalmas, panaszos és csüggedt, a magány céltalanságát, ürességét kesergi, de nincs benne semmi indulat. Ezért is gondolta Kovalovszky Miklós azt, hogy voltaképpen már április elején megtörtént köztük a szakítás, s csak egy újabb, utolsó találkozás tettleges inzultusa fakasztotta föl Adyból a bosszú kegyetlenségét, így születhetett az Elbocsátó, szép üzenet, amelyet a Nyugat az 1912. május 16-i számában közölt.

A „tettleges inzultus”-sal járó utolsó – valószínűleg április hónap közepén zajló – találkozásnak fültanúja volt Léda húga, Brüll Berta, aki a történtekre így emlékezett: „Ady Lédával együtt volt a szobában, én a mellette levő szobában tartózkodtam, és egyszer csak hallom, hogy nagyon kiabálnak egymásra. Aztán Ady dühösen elmegy, és becsapja az ajtót. Kérdeztem Lédától, mi történt megint. Léda azt mondja: Hallottad, veszekedtünk. Ő egy gorombaságot vágott az arcomba, én arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet. Ez történt. […] Utána Léda teljesen összeroppant, és egyfolytában csak sírt, beszélni sem lehetett vele.”

„A szakítás közvetlen napjaiból keveset tudok – írja Bölöni György. – Nem kiváncsiskodtam Ady, még kevésbé Léda után.” Ady később mégis elmesélte neki a Lédával való végleges szakítását, amit barátja közreadott könyvében: „Az asszony – mondotta sértődötten, durván és kajánul – szerzett magának egy másik valakit. Meg is nevezte: egy pesti ügyvédet. Nagy botrányok voltak. A szanatóriumból ki akarták csalni, hogy lássa Adélt. De ő nem mozdult. Léda aztán azzal utazott el Párizsba, hogy az úton öngyilkos lesz…” És bár nem lett öngyilkos az asszony, soha nem tudta kiheverni a történteket, és ahogy Kovalovszky Miklós fogalmazott: Léda még huszonkét éven át hurcolja, selymekbe és prémekbe burkolva, meghasonlott boldogtalanságát. És bár testben-lélekben nagyon megviselte a szakítás, rácáfolva előző indulatkitöréseire, hisztériás idegállapotára, a legnagyobb tiszteletre méltó fegyelmezettséggel viselte nemcsak az otthagyott szerelmes asszony, hanem az ország-világ előtt megcsúfolt és lealacsonyított nő sorsát. Haláláig némán őrizte ennek a végzetes szerelemnek minden felvérző emlékét.

A Lédával való végleges szakításnak a kegyetlen lírai megfogalmazása a Nyugat 1912. május 16-i számában megjelent Elbocsátó, szép üzenet volt. Brüll Berta visszaemlékezése szerint a vers még jobban tetézte Léda fájdalmát. Mint nővére később elbeszélte neki, egész életében nem volt Diósy olyan gyöngéd hozzá, mint abban az időben. Ő pedig teljesen érzéketlen volt minden iránt. Egészsége is folyton romlott, nem is szólva az idegeiről, úgyhogy 1912 kora őszén a drezdai Lahmann-szanatóriumba került. Ott alkalma nyílt lovagolni, és órákig száguldozott. Lefogyva tért vissza Párizsba, ahol egy lovardában már rendesen tanulta a lovaglást, egy ideig ez volt a délelőtti szórakozása. Berta szerint csendesen teltek Léda napjai, majdnem mindig egyedül, társaság nélkül.

Hasonló következtetésre juthatunk Lédának az 1913 januárjában Párizsból, Szűts Dezsőhöz írt leveléből: „…társaságbelileg absolute nem vagyok elfoglalva, furcsán, nagyon furcsán élek, azt hiszem némelykor, nem is élek, nem is vagyok. Különös, álomszerű lethargiában élem le napjaimat. Tudom, ezt nem szabadna, de nem bírom felrázni magamat, s talán így még a legjobb. Mintha már semmi nem fájna. Örömeim szintén nincsenek. Valami, ami majdnem vad örömet nyújt nekem, az a lovaglás. Ugyanis a nyáron ott Lahmannál, hol minden tanulás nélkül lóra ültem, és mindennap 3-4 óra hosszat őrült vágtatásokat vittem véghez… […] Újévi üdvözletét köszönöm, én is a legjobb kívánságokkal viszonzom ezt magának. Vajon mi rosszat hoz az új esztendő. Jót nem várok…”

1913 elején Léda váratlanul Budapestre érkezett, ahol a Pajor szanatóriumban visszértágulással operálták. A további eseményekre Berta visszaemlékezése világít rá: „A szanatóriumból néhány hétre hozzám jött. A szakítás nagyon megviselte, még mindig nem volt túl rajta. Ady akkor tartózkodott Maria-Grünben. Mikor Adél májusban hazautazott Párizsba, írt néhány sort Adynak. Csak látni szeretné még egyszer. Ekkor és ekkor [1913. május 5-én] hazautazik, kéri, legyen Bécsben annál a vonatnál, amellyel utazik. Ő ki se száll, csak éppen látni akarja. Ady nem volt a vonatnál. Néhány hét elteltével üzent nekem, engedjem meg, hogy feljöjjön hozzám. A megbeszélt időben el is jött. Előbb folyton csak felőlem érdeklődött: hogy vagyok, hogy élek, mit csinálok? Közben állandóan Léda lovas arcképét nézte, amelyet a párizsi Bois-ban vettek fel. Ady róla is kérdezősködött, majd mesélni kezdett, mennyi nője van, hogy körülveszik, és folyton nógatott: »Kérdezz, kérdezz, mindent elmondok neked.« Én nem kérdeztem semmit. Végre is azt mondta: »Azt tudod, hogy Adél írt nekem, és Bécsben látni akart a vonatnál?« »Tudom – mondtam –, csak azt nem tudom, miért nem teljesítetted az óhaját.« Szomorúan felelt: »Nem mertem. Magamtól féltem, mert úgy éreztem, ha meglátom, ismét kezdek elölről mindent.« Ezzel záródott a kilencéves nagy szerelem. Én is utoljára találkoztam ekkor vele.”

A Berta által elmondottakhoz talán csak az fűzhető hozzá, hogy Léda levelében többek között ez állt: „Végtelenül, kimondhatatlanul halálosan szeretném magát még egyszer látni egypár pillanatra.” Mint láttuk, Ady nem válaszolt, s a kért találkozóra sem megy el, s ezzel örökre vége szakad az egymást marcangoló szenvedélynek.

A kortársak visszaemlékezése szerint a szakítás után szóba sem lehetett többé hozni Ady nevét az aszszony előtt. Benedek István méltatása szerint: „Külön elismerésre méltó nagysága Lédának, hogy csúf elbocsáttatása után semmiféle kicsinyes bosszú nem vezette. Ady leveleit Révész Bélán keresztül múzeumba juttatta, ugyancsak Révésznek tollba mondta visszaemlékezéseit; arról nem tehetett, hogy Révész fantáziája erősebb volt a megbízhatóságnál, helyenként legendát költött a valóság hű tolmácsolása helyett.”

Valamikor 1913 szeptemberében Léda a francia fővárosból a zürichi Bircher-Benner szanatóriumba utazott. Ez idő alatt Berta – akit a családban csak Bubiként emlegettek – beszámolt nővérének Ady látogatásáról. Mindezt 1913 szeptemberében vagy októberében Léda megírta Szűts Dezsőnek is. Levelének e részlete így szól: „…Ígértem egy érdekes dolgot magának, de ne várjon sokat, nem is olyan érdekes ez. Tehát a Költő Bubihoz izent, hogy nem-e fogadná őt el, mire Bubi visszaizente, nincs ideje, nagyon el van foglalva, mire ő újból izent, s ekkor Bubi megjelölt egy napot jöveteléhez, és ő ott is volt, s azt mondta Bubinak, hogy mégsem illő, hogy ők ketten haragban legyenek – dacára, hogy ő megérti, miszerint Bubinak mint testvérnek emígy kell gondolkoznia stb., stb. Iszonyúan hadart, s mindent össze-vissza beszélt, s olyan szörnyű mód bőbeszédű volt, mint aminő nemigen szokott volt lenni, s leadta az összes szerelmi históriát, amelyek számosak nagyon. Most is van egy új asszonya, gazdag nagyon, szép asszony s így tovább. Készül Párizsba menni. Hogy a dolgok ilyetén módon folytak le tényleg nem tudom, de Bubi szórul szóra majdnem ezt írta. Kérte még Bubit, engedné meg némelykor látogatásait, de ne féljen, nem fogja magát újból beékelni nála. Kegyesen megtekintette az én lovas képemet, s ezt nagyon jónak találta, azóta, mint Bubi írja nincs hír felőle. Bubinak, magunk közt szólva, nem lehet mindent elhinni, mivel szakításunk előtt őrülten bele volt háborodva [talán habarodva] Adyba. S nevetséges intrikáival, ha nem is volt egészen okozója, de nagyban elősegítette a szakítást, sőt a vers megjelenése után még soká fogadta a házában. Enfin! Én, mint látja, még mindig itt kuksolok, s tudj’Isten, nem is vágyódom most még Párizsba. Dodóka egyszer már meglátogatott. Igen, ő jó, kedves, többé-kevésbé, inkább megértő pajtásom, kivel ki lehet egész jól jönni, ha nem zavarja meg az ember az ő kis privát életét s passzióit, s nem beszél az ember furcsa, zagyva, érthetetlen nyelven, mint ahogy én azt némelykor, mikor nehéz a furcsa élet tenni szoktam…”

A levélben említett „nagyon szép asszony” Machlup Henrikné Zwack Mici (Mylitta), esetleg Sándor Lászlóné Bella (Nyanyuci) lehetett.

Ami Bertát illeti, azt nem tudhatjuk, mennyire volt belehabarodva Adyba, az ellenben tény, hogy Ady 1911 októberétől sokat időzött a lány budapesti kalapszalonjában, ami fellobbantotta a Párizsban tartózkodó Adél féltékenységét. A gyakori együttlétekből pajtáskodó barátság született kettőjük között. Összegzésképpen elmondható: „Ady Pesten, térben és lélekben is eltávolodva Lédától, de belső zűrzavarát enyhítő női gyengédségre vágyva, Bertában kereste Léda folytatását, vagy pótlását – vélekedett Kovalovszky Miklós. – Így történhetett, hogy a Léda miatt kesergő és panaszkodó költő a nagy érzelmi kitárulkozásában az asszony húgának karjaiban talált és kapott vigasztalást.”

A visszaemlékezők Ady és Berta kapcsolatáról leginkább hallgattak. Bölöni György is csak sokat sejtető célzással ír róla könyvében: „Ady pedig, aki feljött Mindszentről, amikor felkerestem egyszer, ezzel fogadott: »Drága Gyurkám, borzasztó, mégis utolsó… utolsó ember vagyok.« Vallott, zokogott.” Később, 1936-ban ellenben Bölöni már megírta az érdeklődő Révész Bélának, hogy Ady egy tépett és önvádló hangulatában vádolta magát, amiért Bertát egy éjszaka magáévá tette, s mintegy mentségképpen, de fájóan buggyant ki a száján: „Hát Adél?” S elmondta azt az 1903-beli budapesti történetet, amikor Ady egy vendéglőben lerészegedett, és Léda a társaságból egy másik váradi gavallért engedett be a szobájába. Ez a csalódás Adyban évek múlva csak fokozódik, de akkor még elnyomta Léda és az áhított Párizs varázsa. Később, amint kettejük között a feszültségek csak fokozódtak, Adyban az első, lappangva is kegyetlenül fájó sérelem ösztönös bosszúvágyat kelthetett: visszaadni a kölcsönt. Ez is magyarázza részben állandó hűtlenkedéseit, kicsapongásait, és magának Léda húgának megkörnyékezését. Amikor Kovalovszky Miklós 1958-ban óvatosan megkérdezte Brüll Bertát, hogy valóban volt-e oka Lédának a féltékenységre vele kapcsolatban, az diszkrét őszinteséggel így válaszolt: „Ha tagadnám, se hinnék el.”

Lédának a Szűtshöz írt leveléből arra következtethetünk, hogy az asszonyt még mindig foglalkoztatta Ady sorsa. Tudvalevő, hogy továbbra is olvasta a Nyugatot, amelyben elsősorban Ady „női” versei izgatták a még mindig féltékeny érdeklődését és sebzett érzékenységét.

E rövid kitérő után térjünk vissza Léda életének ismertetésére. A továbbiakban, amint a családban, mi is Adélnak nevezzük őt. A szanatóriumból csak 1914 tavaszán került  vissza Párizsba – amint Fehér Dezsőné Adél szavait idézve mondta –, „kivasalt idegzettel”. Fehérné szerint jól jellemzi Diósyék háború előtti párizsi életét Adél egyik levele, amelyet a bizalmába fogadott K. Ceciliának, egy nagyváradi kalaposnőnek írt. „…Most többször hetenként a Bois-ba lovagolok ki, s ez igazán szép. A lovam is, úgy látszik, e szép tavaszidőtől oly vidám volt tegnap, hogy olyan táncolást vitt véghez, hogy majd ledobott, de nem történt semmi baj…”

A Diósy házaspár továbbra is Párizsban lakik, ahonnan az első világháború kitörésekor mint magyar állampolgároknak sietve menekülniük kellett az internálás elől, vissza Budapestre. Párizsi lakásukban maradt minden ingóságuk. Odavesztek Ady dedikált kötetei is. Brüll Berta feljegyezte, hogy a Párizsból való menekülés után a Diósy házaspár négy-öt napig Svájcban maradt, azután Pestre érkezett, és az ő József utcai lakásában szálltak meg. 1915 októberéig vagy novemberéig maradtak nála. „Az év március végén történt, hogy Kornél unokanővérünk délelőtti órában eljött hozzánk – mesélte Berta. – Adél aznap nagyon nyugtalan volt, s a beszélgetés során megkérte Kornélt, hogy a Nyugatnál az ugyancsak váradi származású és régtől ismert Osvát Ernő szerkesztőtől tudakolja meg Ady Endre hollétét. Éppen csak telefonon hívja fel – kérte –, mert ezt nem teheti meg ő maga: megismerik a hangját. Kornél megígérte, hogy felhívja Osvátot, de nem teszi szívesen, mert jobban szeretné, ha Adélnak már egyáltalán nem járna eszében Ady. Eközben dél lett, felhozták az egyik déli lapot, és Adél bement a fürdőszobába, hogy megfürödjék. A lapot olvasmányul bevitte magával. Egyszerre csak éles sikoltást hallunk a fürdőszobából, berohanunk, és Adélt a kád mellett eszméletlenül találjuk. A déli lap a földön. Látszott, hogy a kezéből fordult ki. Fölemeljük az újságot, és szemünk ráesik Ady és Boncza Berta házasságkötésének hírére. Adélt magához téritése után is alig lehetett megnyugtatni.”

Diósy Ödönnek csak 1915 második felében sikerült elhelyezkednie, de nem akármilyen állást kapott: a hadigazdálkodási intézmény berlini kirendeltségének vezetője lett. Itt a magyar kormány megbízásából gondoskodott a semleges országokból való búza és egyéb élelmiszerek behozataláról. Dénes Zsófia nem kis rosszmájúsággal meg is jegyezte: „Ez viszont olyan állás volt, hogy ott sok pénzt csinálhatott. Csinált is.” Az után, hogy Diósy jó álláshoz jutott, elköltöztek Bertától az Astoria Szálloda egyik reprezentatív lakosztályába, és – Berta emlékei szerint – Adél megrendeli magának Pest legjobb szabóinál az immár szükségesnek tartott új ruhákat.

Ez az állás egyébként azt jelentette, hogy Diósynak sokat kellett Pest, Bécs és Berlin között utazgatnia, és felesége rendszerint elkísérte. Berta úgy emlékezett, hogy 1917-ben Diósy a téli hónapokra Berlinbe, Adél pedig Sankt Moritzba ment. Mindjárt második vagy harmadik napon síelés közben lábát törte, de csak néhány nap múlva állapították meg a törést, ezért későn került a lába gipszkötésbe. Ennek következménye – Berta szerint – az a súlyos idegsokk, amely hónapokra beteggé tette Adélt. Egész télen át kezelik St. Moritzban, és csak tavasszal utazhat vissza Berlinbe. Ettől kezdve élete végéig betegeskedik Adél, tehát jóformán húsz éven át.

1918 őszén a Diósy házaspár néhány hetet Budapesten tölt, és éppen az őszirózsás forradalom kitörése előtti napon térnek vissza állandó lakhelyükre, Berlinbe. Adél gyakran utazik hol szanatóriumba, hol Pestre.

„Újabb karrierlehetőség nyílt meg Diósy előtt, amikor a trianoni békeszerződés után az antant gondoskodni kívánt Magyarország gazdasági felsegítéséről. Berlinben 1921-ben nemzetközi értekezlet ült össze, amelyen a magyar küldöttség tagjaként Diósy is részt vett. Az antantbizottság kötelezte Lengyelországot, hogy sziléziai szenet adjon Magyarországnak a Diósy által alakítandó részvénytársaság útján. A Königsgrube néven megalakult részvénytársaság központi irodája Budapesten, a Nádor u. 23 sz. alatt volt. Diósy lett a vezérigazgató, s a vállalat nagyszerűen működött. Diósy Bethlen István miniszterelnöknek is bizalmas embere lett, kormányfőtanácsosi címet kapott. Ez megért neki minden pénzt: az egyszerű váradi címfestő fiából »méltóságos úr« lett, feleségéből »méltóságos asszony«, aki hatvanévesen is igyekezett fiatalos eleganciával öltözködni…” – amint arra Ötvös Béla emlékezett.

Úgyszintén Ötvös tudomása szerint Diósyék az után, hogy anyagilag konszolidálódtak, Budapesten az Andrássy úton béreltek négyszobás lakást, s ezt is szépen berendezték. Berta szerint ez 1930 tavaszán volt. Ugyanő nyilatkozta azt is, hogy a már nagybeteg Adél és férje 1933 novemberében átköltözött egy Bajza utcai lakásba.

De egyelőre még csak a húszas években járunk, amikor Léda két asszonybarátjával, Dapsy Gizellával – aki Nil néven ismeretes az irodalomtörténetben – és Héderváry Böskével, Reinitz Béla nagy szerelmével tartott bizalmasabb kapcsolatot. Dapsy Gizella később elmesélte, hogy valamikor 1925-ben Léda meglátogatta őt a kórházban. Számunkra ennek nem volna különösebb jelentősége, ha ebből az alkalomból Nil nem adott volna női szemmel pontos leírást a szakítás utáni Lédáról. „A látogatási idő mozgalmassága között kiáltva tűnt fel szemembe egy asszonyi alak, nyugat-európai mondaine eleganciájával. Félhosszú tigrisbunda, puha, fehér nemez trottőrkalap alól kibújó két tömör, Tizian-ragyogású tincs, camea-vágású nemes profil, erős kolorittal: ezt láttam előszörre. Aztán felötlött a rendkívül nobilis formájú, angol cipős és svéd kesztyűs lába-keze; a bal karján pólyásgyerek nagyságú violacsokrot hurcolt, jobb keze platina-lorgnettjét fogta, amint rövidlátók módján végigjárt a termen, és az ágyak fejtábláit nézte. Egyszer csak megüti a fülemet egy harangzengésű, csudálatosan mély női hang, mintha Jászai fönséges orgonaszavát bársonyfüggönyök tompa szűrőjén át hallanám. És a csudálatos harangkongás – Atlantis a tengerfenéken – közvetlen közelről duruzsolt a fülembe, s ahogy a babonás, legendás zöld szemek az enyémbe sugároztak, valami nyugtató, boldog trance-ba hullottam: halott istenségem istenasszonya fogja a kezemet, Léda eljött hozzám…” E visszaemlékezésből tudhatjuk meg azt is, hogy Lédát egy súlyos autóbaleset érte, amikor egy másik alkalommal búcsúzni készült Niltől a kórházban. Hetekig feküdt, míg rendbe jött.

Érdekes, hogy Csinszka Lédáról mindig csodálattal és hódolattal beszélt, akiben nemcsak Ady múzsáját, hanem őrangyalát, megmentőjét is látta. Dénes Zsófiának 1915 márciusában, az esküvője előtti napon így beszélt Lédáról: „Szeretném megismerni,… találkozni vele, nagyon jó lenni hozzá, megcsókolni a kezét. Mert milyen megalázás lehet neki, hogy Ady engem vesz feleségül, nem őt. Pedig neki köszönhet mindent, a rosszat és a jót. De éppen ez, hogy mindent neki köszönhet, ez mutatja, milyen nagy aszszony. Összetartotta Adyt, hogy ne forgácsolódjék szét. Hogy ne szaladjon minden kis nő után. Neki köszönhetem, hogy nekem még ennyi maradt.” Léda, amikor értesült Csinszka közeledési szándékáról, hevesen tiltakozott ellene. Nem is találkoztak, nem is beszéltek soha, bár látták egymást egy fodrászszalonban. Erről Léda halálakor így nyilatkozott Csinszka: „Sohasem beszéltem vele. Élő alakját egyszer láttam. Mint két ismeretlen találkoztunk valahol egy fodrászüzletben. Éreztem, hogy ösztönösen tudja, ki vagyok. Idegeskedett, veszekedett a személyzettel, és úgy gondoltam, hogy a vihart, mely elemi erővel tört ki, az én megérzett jelenvalóságom okozta. Többet soha nem láttam. Soha, soha nem beszélt velem. Pedig biztosan lett volna egymás számára mondanivalónk Adyról, magunkról. A jóságról, a rosszaságról, a szépségről és a szomorúságról, amit az Isten sorsunknak adott. A szenvedésről, amit alázattal vagy lázadással vállal a szív. A Léda szíve vagy a Csinszka szíve? – olyan mindegy!…”

Diósy 1925-ben megvette a Praznovszky-villát Gödöllőn, az Erzsébet királyné úton. Ez egy kétszintes, manzárdtetős, erőteljes kastélyihletésű eklektikus stílusú ház volt, kívül-belül nagypolgári ízlésre vallott, a 20. század elejének építési szokását tükrözte. A villához hatalmas őspark tartozott, mely a Lovarda utcától az Erzsébet királyné útig húzódott. A Diósy házaspárral lakott Adél két húga, Berta és a szellemileg fogyatékos Margit is.

Ötvös Béla feljegyezte, hogy Diósyék budapesti, Andrássy úti lakásában és gödöllői villájukban, amely nyári otthonuk volt, fényűző életmódot folytattak. A férjnek a szénszállításból óriási jövedelme volt. Fényűző életükre jellemző, hogy nagy cselédséget és tizenkét farkaskutyát tartottak, s mindegyiknek külön boksza volt. A házaspár hálószobája előtt minden éjszaka más-más kutyának kellett őrködnie. Ezt a jól betanított kutyák úgy megszokták, hogy a soros kutya elmarta onnan a többit. Adélék ezt a kutyakomédiát főúri kedvtelésnek tartották. Amikor nyaranta Gödöllőn laktak, Adél a helybéliekkel nem tartott kapcsolatot, csak dr. Berente István orvossal; vendégeik Pestről jöttek ki. De ők is sokat utaznak, többnyire autón. Berta úgy tudja, hogy elmentek Bécsbe, a Semmeringre, Gleichenbergbe, Meranba, nagy olaszországi körútra. Adélnak azokban az években szívrohamai vannak, az orvosok angina pectorist állapítanak meg. Emiatt néhányszor trombózis éri, ezért ismételten hetekig feküdnie kell. 1929 őszén erős szívrohamot kap, s az egész telet a pesti Siesta szanatóriumban tölti. 1930 tavaszán költöztek az Andrássy úti lakásba, elsősorban az orvosok közelsége miatt. „1933 elején kapja azt a betegséget, bőrbajt, amelybe egyévi szenvedés után belehal. Az orvosok eleinte nem ismerik fel, de utóbb pemfigusz névvel jelölik, és aszerint kezelik. Tünetei lényege: az egész bőrfelületen hólyagok keletkeznek, s olyan benyomást tesznek, mint az égési sebek. Kórokozóját ez idő szerint bizonyossággal még nem állapították meg, épp ezért bizonyul gyógyíthatatlannak; ellenben nem ragályos” – ahogy azt később Brüll Berta lejegyezte. Annyit hozzá kell tennünk, hogy betegségét nem szifilisz okozta, amint az ismerősei közül többen is gyanították, s emiatt elmaradoztak a beteg asszonytól.

1933 tavaszán a Diósy házaspár Adél két húgával együtt ismét Gödöllőre megy. Itt az asszony trombózist kap, emiatt júniustól szeptemberig ágyban kell feküdnie. November elsején költöznek a Bajza utcába, s Berta visszaemlékezése szerint Adél innen is egyre csak orvosokhoz jár. A karácsony már a Park szanatóriumban éri, állapota egyre súlyosbodik.

A karrier gazdagsággal is járt – állapította meg Révész Béláné –, ennek ellenére Diósyék házassága rossz volt, mégis kitartottak egymás mellett, bár a háború után egy időre különváltak. Állítólag Diósy többször is el akart válni feleségétől. Ügyvédje útján több ízben beadta a válókeresetet, de az asszony ragaszkodott a házasság fenntartásához. Súlyos jelenetek voltak köztük, úgyhogy a férj mindig visszavonta keresetét. Dénes Zsófia ellenben szavahihető berlini és bécsi tanúkra hivatkozva azt állította, hogy Diósy Ödön a húszas évek legelején törvényesen el is vált a feleségétől. Egy darabig külön éltek, de hamarosan újra összeházasodtak, mert amikor Bölöniék 1922-ben Berlinbe kerülnek – vagy két évig éltek ott emigrációban –, akkor Diósyék a válásukról már mint múltbeli incidensről beszélnek nekik. Dénes Zsófia érdekességként említi, hogy Diósy ezt követően újból el akart válni, életük ugyanis Bölöni szerint pokollá vált. De a végkielégítés miatt elmarad az újabb válás, s tovább őrlődnek a házasságban.

A Königsgrube részvénytársaság megszűnte után, valamikor a harmincas évek elején, Diósy a Dunántúlon egy tőzegtelepet fedezett fel. Ötvös Béla úgy tudta, hogy ezt ki akarta használni, de elhatalmasodott tüdőbetegsége miatt a vállalat nem alakult meg. Anyagi romlásuk Adél hosszan tartó, gyógyíthatatlan bőrbetegségével és Diósy Ödön tüdőrákjával kezdődött. Ehhez járult hozzá, hogy az egyik farkaskutyájuk megharapta Léda varrónőjét, s a bíróság nagy összegű kártérítést ítélt meg a nőnek. Ráadásul Léda két húgát is ki kellett anyagilag elégíteni a villa átengedése fejében, és ez a három körülmény véget vetett a fényűző életnek.

Diósy Ödönné Brüll Adél 1934. január 18-án, 62 éves korában halt meg. Halálát egy trópusi betegség okozta: a pemphygus, amely a bőrt és a nyálkahártyákat támadta meg. A legkiválóbb bőrgyógyászokkal konzultáltak, de az asszony menthetetlen volt. Ravatalára Csinszka lila orchideacsokrot küldött lila szalaggal, azon ezüstbetűs felirattal: „Ady Endre emlékében Lédának – Csinszka.”

Nil emlékezése szerint Diósy Ödönnek, a gyászoló férjnek nem volt rokonszenves a volt Adyné virága. Ő ugyanis maga rendezte el a dús virágpompát felesége ravatalán, miután a Riviéráról hozatott repülőgéppel virágot felesége temetésére. Kezébe akadt Csinszka kis orchideacsokra, melyet a temetkezési vállalat emberei az előtérbe helyeztek el. Megfogta két ujjal, meglóbálta és hátradobta a koporsó mögé; a földre esett le, ott is maradt…

Diósyné Brüll Adélnak a budapesti Kerepesi temetőben, nem messze Adytól van a sírja. Teljes felületét kőlap borítja. Felirata nagyméretű betűkkel: LÉDA, és kisebb betűkkel egy Ady-idézet Az asszony jussa című versből: „Hirdetni fogod, szent, nagy jussát / A volt nőnek / Hirdetni fogod: te akartad / S mindent, mi történt, te akartál / S hogy nálam is hatalmasabb vagy / S a Halálnál.”

A házasság súlyától felszabadult Diósy nem sokáig élvezhette a szabadságát. Tüdőrákja mindinkább elhatalmasodott rajta. Előbb a Pajor szanatóriumban kezelték, majd 1935 júliusában visszatért szülővárosába, Nagyváradra, ahol az irgalmas rend kórházában töltötte élete utolsó hónapjait, november 27-én bekövetkezett haláláig. A nagyváradi Rulikowski temető katolikus parcellájában, a neológ zsidó temető kőfalának közelében temették el. Sírkövén ez olvasható: „Diósy Ödön / Sándor / kormányfőtanácsos / 1873. jan. 22 – 1935. nov. 27 / A jóságot gyászoljuk, / akinek sorsa volt, / hogy mindig áldozott.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu