Kulturális folyóirat és portál

2011. július 24 | Hajnal Ágota | Irodalom

Láttam…

Láttam egy lányt meg egy fiút
lassítva szaladtak a mezőn
s a lány haja megfagyott a szélben
láttam országutakat
aszfalt hullámzott a föld fölött
láttam városokat
láttam egy telefestett régi kocsit
tömeg bámulta
a négy srác ki akart szállni
de nem lehetett
láttam templomokat
egy turista azt mondta
tavaly itt Szent Antal volt
restauráláskor eltévesztették
s most Szűz Máriát festették a helyére
frissebb a mosolya mondták
láttam sárga folyókat
nem tudtam
csak a térképeken kékek a folyók
láttam üszökfekete erdőket
s a fémtáblát hogy ne dobjak el égő cigarettát
láttam gyermekeket
valamit akartak és nem kapták meg
sírni próbáltak de nem tudtak
láttam a hegyeket lentről
a repülőből elfelejtettem kinézni
hogy fentről is lássam
és még mindig úgy tudom
hogy magasak

Hogy kellene menni
vágtatva csörtetve
minden eddigi jégmezőn át
minden eddigi romon át
minden eddigi szétszedett játékon át
minden eddigi szentségtelenített szentélyen át
minden eddigi színtelen vízen át
minden eddigi elégett erdőn át
minden eddigi iszaphegyen át
hogy kellene menni
hogy kellene menni
hogy kellene menni
hogy magammal vihessek
minden emlékmosolygást
vadállatok ordítását
madarak tollát
emberek barátságát
mezők verítékét
egek mocskos felhőit
mind a hátamon akarom vinni
vagy a kezemben
hol lehet azt megtanulni
hogy minden elférjen bennem
hogy lehet megtalálni
a nagyon tiszta
nagyon mély
nagyon hideg
nagyon kék
óriási vizeket
hogy lehet megállni
a Nagy Kék Vizek előtt
hogy ne szédülj belé
hogy lehet megtanulni
a belé nem szédülést
a nagy kék vizekbe
az olyan nagyon mély és tiszta
és hideg vizekbe
hogy lehet bele nem gázolni
a mocsarakba
hogy ne kapaszkodj a hínárba
konok álzöld algába
hogy lehet nem megismerni
az iszap ízét
hogy lehet a havat
áhítattá varázsolni
nagy kék vízzé
félelmetesen fehérré
hogy lehet a havat
megtartani hónak
a hegyeket magasaknak

Ó már régen a hajunkban hordjuk
a vizek poklát
algák láva-táncát
izzó kanyargó szétfolyó
indák rogyását
nyöszörgését sikoltását
üvöltését zokogását
ó ezt a csengő robajt
hogy nem tudom kivágni
magamból

minden eddig megtett út
a lábunkban van
és örülünk ha még elérünk
egy fehér kőig

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu