Kulturális folyóirat és portál

2015. január 16 | Kupán Árpád | Társadalom

Közéletem a kisebbségi sors első éveiben

Jakabffy Elemér

Előző számunkban kezdtük el Jakabffy Elemér kéziratban maradt naplóinak, emlékiratainak a közlését. Ezeket a család jóvoltából, Kupán Árpád közreműködésével osztjuk meg olvasóinkkal. Az alábbi részlet az impériumváltást követő első hónapok viszonyaival ismertet meg, egészen az Országos Magyar Párt 1922. december 28-i megalakulásáig.

1919. május 28-án délelőtt adta át a francia tábornok Krassó-Szörény vármegye közigazgatását az új román tisztviselőknek, és én már másnap délelőtt arról értesültem, hogy Zaguzsénon1 Alexandru Cardaş községi bíró, aki eddig mindég alázatos magatartásával tündökölt, elrendelte, hogy a község csordáját hajtsák be a herésünkre, amelyet az lelegelt és legázolt. A hír vétele után felkerestem Dobrin György doktort, akit prefektusi címmel a megye élére tettek, és kertelés nélkül megkérdeztem: számíthatok-e arra, hogy a román államhatalom magánjogaimban megvéd? Dobrin sértésnek veszi a kérdést, ha nem igazolom ennek indokát. Miután a tényállást előadtam, távbeszélőn felhívta a zaguzséni körjegyzőt, kitől teljes szigorral a való tényállás közlését követelte. A jegyző beismerte a lelegeltetést, mire Dobrin a bírót azonnal elcsapta, és a jegyző tudomására hozta, hogy községi bíró az lesz, akit én kijelölök, a község pedig három nap alatt egész káromat megtéríteni köteles, aminek megtörténtéről majd egy kiküldendő csendőrtiszt szerez meggyőződést.

Másnap valóban egy román csendőr hadnagy társaságában jelentem meg Zaguzsénon, aki a községházára hívottak előtt hangsúlyozta, hogy tévednek, ha azt hiszik, hogy Románia a rablók országa, ellenben ha három nap alatt káromat meg nem térítik, és vagyonomnak még valami baja esik, akkor olyan új módszerhez lesz szerencséjük, amelynek megismerését nem ajánlja. Ez a fellépés hatott. Károm méltányos felszámítással megtérült, én pedig kijelentettem: nem veszem igénybe a prefektus által reám ruházott kijelölési jogot, nem az lesz bíró, akit én akarok, hanem akit a nép megválaszt, de ha ez a legkisebb törvénytelenséget eltűri, Cardaş bíró sorsára jut.

Ilyetén a földesúri tekintély Zaguzsénon helyreállott. Annak magyarázatát kell adnom, minek köszönhettem Dobrin prefektus ilyen fellépését. Ő azok közé tartozott, akik már atyám főispánsága idején a román nemzeti pártot vezették, és a törvényhatósági közgyűléseken a legélesebb ellenzéket jelentették. De mert így atyám egyéniségét és igazságszeretetét jól ismerte, nagy tisztelője lett, aminek mindég kifejezést is adott. Az én tízéves ügyvédi múltam és nyolcéves képviselői működésem is Dobrin elismerését szerezte meg, aki sohasem tartozott a demagóg demokraták közé, hanem mint a Kocsonyi család jogtanácsosa, inkább feudális gondolkozásra hajlott. Ez adja magyarázatát, hogy a bíró kijelölésének jogát is reám ruházta.

Júliusban szólítottak fel az ügyvédi eskü letételére. Ezt megtagadtam, irodámat feloszlattam, és családommal Zaguzsénra hurcolkodtam. Távol a hatalom megmámorosodott új birtokosaitól, itt sokkal nyugodtabban telhettek volna napjaim, ha minden hét szerdáján nem kellett volna Lugoson a katonai hatóságnál, mint volt osztrák–magyar tiszt, jelentkeznem. Ezek a berándulások keservesek voltak. Naponta csak egy marhaszállító kocsikból vagy egészen rozoga, ablaküveget nélkülöző személyszállító kocsikból álló vonat indult Lugos felé és egy vissza, de hogy mikor, azt senki megmondani nem tudta, így vagy tizenöt héten át minden szerdán fél napokat ültem a zaguzséni, illetve lugosi állomáson, hogy a városparancsnokságon felfektetett ívre nevemet írhassam.

Hírlapokat nem járattam, hiszen ezek soraiból úgysem tudhattunk meg mást, mint hatósági hirdetményeket, kinevezéseket, illetve az állásoktól való elmozdításokat és a külpolitikának olyan eseményeit, amelyeket a román hatóságok tudomásunkra hozni szükségeseknek tartottak. Magyarországról, ahol szüleim éltek, semmit vagy olyan szörnyűségeket írtak, amiknek hitelt alig adhattunk. Postán levelet nem kaptam. Ha ilyet fel is adtak részemre, az valamelyik cenzúrahivatalban elkallódott. Szüleimtől néha-néha egy-egy összegyűrt cédula jutott ide, amelynek sorait jó néhány héttel előbb írták. Jó barátok nagy szívessége juttatott birtokukba, így csak a szerdai napok kényszerű berándulásai tájékoztattak legalább a szűkebb környezet, főleg Lugos eseményeiről. Ezek közül nagyobb benyomást keltettek a nyár folyamán néhány volt magyar tisztviselő véresre veretése és lezáratása, Willer Józsefnek az eskü letétele ellenére állásából való kidobatása és vizsgálati fogságba helyezése, Issekutz alispánnak a francia megszálló csapatokkal való hirtelen távozása, a kaszinó tagjainak rendőrségre idézése, az épület lepecsételése és a sváb öntudatra ébredés egészen különös megnyilatkozásai.

Augusztus végén Issekutz távozása szólított ismét a közélet szerény szolgálatára. A lugosi r. k. egyházközségnek ő volt elnöke és ezt a tisztet kellett vállalnom legalább addig, amíg a választás meg nem tartható.

A többségi népek életében egészen jelentéktelen szerepük van az egyházközségek világi szervezeteinek. A kisebbségi sorsba jutottaknál jelentőségük megnő, különösen azáltal, hogy az oktatás ügyében a felekezeti és nemzeti szempontok kapcsolatba jutnak, és az előbbieknek is ezek a szervezetek védsáncaivá lesznek. Ez a körülmény késztetett, hogy vállaljam ezt az új munkakört és próbáljam e réven menteni, amit megmenteni lehet.

Ebben a tisztemben rövidesen közelebbről megismerhettem a sváb öntudatra ébredés méreteit, célkitűzéseit és azokat az eszközöket is, amelyeket a mozgalom vezetői használni jónak láttak.

A román kormánynak nagy érdeke fűződött még ekkor, a béketárgyalások idején ahhoz, hogy a Bánság nem román népei is kifejezésre juttassák egyrészt önkéntes csatlakozásukat a román királysághoz, másrészt, hogy ezek a népek is követeljék az egész Bánságot osztatlanul a román korona részére. Ezért arra törekedett, hogy legalább a svábok között akadjanak, akik ezen célkitűzést szolgálják. Eleinte erre a politikai szerepre kevesen jelentkeztek. A nagy sváb tömegek, amelyek ekkor még a magyaroknál is magyarabbak voltak, egyenesen árulónak minősítették a vállalkozókat, és kigúnyolták azokat, akik kormánypénzen Párizsba utaztak, hogy a békekonferenciát „a nép kívánságáról” tájékoztassák. De soha a konferencia urai elé nem jutottak. Itthon augusztus 10-én tartották meg a sváb ébredők azt a népgyűlést, amely a lojalitás kifejezője volt, és küldöttséget menesztett a nagyszebeni kormányzótanácshoz, hogy határozatát ennek átadja. Az öt Párizsba utazó között volt Fernbacher Tamás lugosi szabómester, a Nagyszebenbe utazók között Anwender Henrik lugosi lapszerkesztő. Később egy időre ezek köré sorakoztak nálunk azok, akik „sváb öntudatra ébredtek”. Az ébresztés hatásai természetesen az egyházközség tanácsában is jelentkeztek, hiszen ennek 60 százaléka németekből és csak 30 százaléka állott magyarokból. Amint itt a vezetést átvettem, készségesen teljesítettem azt az előterjesztett kívánságot, hogy a jegyzőkönyvet német nyelven is vezettessem, és reprezentatív szerepeimnél mind a két nyelvet egyformán használjam.

A szeptember elején megtartott ülésen az egyháztanács elhatározta, hogy párhuzamos magyar és német tannyelvű elemi fiúiskolát állít, és a szülők belátására bízza, hogy gyermekeiket melyik tagozatba íratják be. A határozat szerint a magyar tagozaton majd a német és a német tagozaton a magyar nyelvet is tanítják. Még egy év sem választott el a gyulafehérvári határozatok meghozatalától, a nagyszebeni kormányzótanácsban még ott ültek azok, akik ezeket a határozatokat meghozták, úgy hittük, nem lesz akadálya annak, hogy ilyen iskolát megnyithassunk. Ám csakhamar megállapíthattuk, hogy a hirdetett elveket komolyan vennünk nem szabad, az egyháztanács magyar tagjai pedig észrevehették, hogy a kormányhatalom a német ébredőknek kedvez, bennünket magyarokat pedig kultúrigényeink tekintetében is elnyomni igyekszik.

Csak természetes, hogy ez a megkülönböztetett bánásmód a német mozgalom megerősödéséhez vezetett. Ennek szóvivői mindég terrorisztikusabb eszközökhöz nyúltak azokkal a svábokkal szemben, akik magyarbarátok maradtak, akik az egyházközségben politikamentes magatartást tanúsítottak. Fellépésük végül is 1921. május 29-ikén éles választási küzdelemhez vezetett, melynek központjába én jutottam. Az ébredők a tisztújítás alkalmából mindazokat kizárni igyekeztek az egyháztanácsból, akik német létükre mozgalmukhoz nem csatlakoztak. Ezekkel mi magyarok közös listát alkottunk, és ennek a listának az elnökjelöltje én lettem. Komoly választási küzdelem zajlott le, melynek eredménye lett, hogy titkos szavazással én 103 szavazatot nyertem az ellenjelölt 99 szavazatával szemben. Ez az eredmény igazolta, hogy a németeknek ekkor még körülbelül csak fele tartozott az ébredők mozgalmához, amelynek legszenvedélyesebb szóvivőit az egyháztanácsból kibuktattuk, és azokat csak négy év múlva bocsátottuk oda vissza.

1933 októberében vettem búcsút az egyházközség elnöki székétől. Említett első megválasztatásom után még kétszer tartottunk tisztújítást, mind a kétszer egyhangú határozattal hagytak meg az élen. E tizenkét év alatt sikerült ettől a testülettől a pártoskodást távol tartanom, és működésünk eredménye: a templom számára új orgona beszerzése, a temetőügy rendezése, a hősök sírjának tiszteletteljes ápolása, az adózás szabályozása és ezáltal jelentékeny jövedelem előteremtése, tekintélyes iskolasegélyek kiutalása, mintegy félmilliónyi vagyon szerzése és megőrzése a legválságosabb körülmények között, és végül a templom kibővítése és kívül-belül teljes tatarozása lett, úgy, hogy az consecratióban2 részesült. Az az elhatározásom, hogy lugosi lakásomat végleg feladom, késztetett arra, hogy ezt a tisztséget letegyem.

Néhány hónappal az impériumváltozás után az a veszély fenyegetett, hogy a vármegyében még magyar nyelven megjelenő egyetlen hetilap, a Krassó-Szörényi Lapok is megszűnik, mert Szidon József nyomdatulajdonosnak a kiadás már csak anyagi terhet jelentett. A lap átvételére vállalkozott Sulyok István dr. esküt nem tett, és az így állását vesztett szolgabíró arra kért, nyújtsak neki egy évre 20 000 korona kamatmentes kölcsönt papírvásárlásra, és ő biztosít, hogy a lapot életképessé teszi. Ösmertem Sulyok nagy olvasottságát és írói készségét, így néhány ismerősömmel összeállván rendelkezésére bocsátottam az igényelt papírt, de tulajdonjog fenntartásával, nehogy azon osztály- vagy felekezet elleni cikkek írassanak, mert hiszen Sulyok még egy évvel előbb a szocialisták táborába tartozott.

Nem csalódtam. A Krassó-Szörényi Lapok néhány hónap alatt általános tetszésnek és nagy olvasottságnak örvendett. Más erdélyi vidéki lapok átvették Sulyoknak igen jól megírt politikai cikkeit, mert csak ezek tették értékessé, hírszolgálata csak a környék igényeit elégíthette ki.

Néhány hónap múlva Sulyok arra kért, segítsem a lap tartalmi gazdagításában is. Ez elől sem tértem ki, így tulajdonképpen 1920 őszén indul közírói működésem, egyelőre névtelen cikkekkel egy vidéki hetilap hasábjain. Egy-egy érdekesebb történeti epizóddal hoztam kapcsolatba a napi politika eseményeit Múlt és jelen cím alatt írt cikkeimben, amelyeket csak ritkán fésült meg a cenzúra. A következő évben már nevem alatt is írtam, különösen a Lugosi Kaszinó visszakövetelése és a Gazdasági Egyesületet ért jogsérelmek felszínen tartása érdekében.

Egy esemény azután közírói pályámat tovább ívelte. Karmaggi pápai nuncius Erdélyben és Lugoson tett látogatásai azt a meggyőződést érlelték bennem, hogy a nuncius nemzeti érdekeink sérelmével, de a római katolikus egyház haszna nélkül, messzemenő terveket készít elő, és azt hiszi, hogy a görögkeletiek unióját megvalósíthatja, ha Erdélyben és a Bánságban a görög katolikusokat a római katolikusok rovására megerősíti. Kisebbségellenes magatartása és főleg az a nyilatkozata, mely szerint boldog, hogy a világháborúban a latin faj győzött (ezt a nyilatkozatát később tagadásba vette), arra az elhatározásra juttattak, hogy az erdélyi magyarság vezérlapjában, a Keleti Újságban szögezzem le felfogásomat arról, mit remélünk mi római katolikusok a nuncius látogatásaitól, és mi a felfogásunk a konkordátumról és a katolikus autonómiáról. Nyilatkozatomat a Keleti Újság 1921. aug. 4-iki száma hozta.

Ostromállapot, lap- és levélcenzúra és a vasúti közlekedés nagy nehézségei okozták, hogy mi itt a Bánságban csak nagy későn értesültünk azokról a tervezgetésekről, melyek Kolozsváron folytak a magyarság valamilyen megszervezése érdekében. Az Ellenzék 1920. évi karácsonyi számából kaptunk először ezekről kimerítőbb hírt, ezután az erdélyi lapok többször emlékeztek meg a szervezkedésekről, például a Néppárt megalakulásáról, de mi itt alig ismertük még csak névleg is azokat, akikről a lapok írtak. Ezért, amikor 1921. június végén meghívást kaptunk egy július 7-ikén, Kolozsváron megtartandó szervezkedési gyűlésre, arra kértem Willer József és Sulyok István barátaimat, vegyenek ezen részt, azután tájékoztassanak tapasztalataikról, és főleg arról, hogy az ügy mozgatói mögött milyen politikai múlt áll, és a jövőre mi az elgondolásuk? E tájékoztatásuk és a lapok közlései alapján döntök majd, vajon magam is szerepet vállalok-e a megalakult szervezetben.

Barátaim a gyűlés után örömmel ismertették annak szép sikerét, és közölték, hogy a Magyar Szövetség élére Jósika Sámuel báró került. Ilyenképpen teljes megnyugvással láthattunk mi is a szervezés munkájához, amit annál sürgősebben kellett megkezdenünk, mert az agrárreform nemcsak az én gazdasági létalapomat veszélyeztette, hanem a szerencsétlen magyar telepesekét is, akiknek földje a törvény értelmében szintén kisajátítás alá került.

Szeptember 8-ikán tettük közzé felhívásunkat, amelyben felkértük mindazokat, akik a szervezkedés előkészítésének munkájában részt venni kívánnak, erről bennünket értesítsenek, szeptember 18-ikán pedig Nagybodófalván már megtartottuk az első szervezkedő gyűlést. Ennek szép sikerén felbuzdultan október 2-ikán Szapáryfalván és október 30-ikán Igazfalván és Facseten népgyűléseztünk és szerveztünk. Sajnos ezt a munkánkat rövidesen fel kellett hagynunk, mert a kormány a Magyar Szövetség működését betiltotta, így telepvédő irodát létesítettünk Lugoson és minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy a telepesekre mért csapást elhárítsuk.

Az 1921-ik év utolsó napjaiban megbukott az Averescu-kormány és helyét ideiglenes jelleggel a Take Ionescué foglalta el. Ennek erdélyi minisztere Brediceanu Caius lett, gyermekkori barátom, aki a lugosi gimnáziumban két osztállyal járt felettem, és akivel a háború előtt nemcsak mint ügyvéd-kartárssal, de mint a lugosi magyar társadalom szívesen látott vendégével is érintkeztem. Természetes tehát, hogy amikor 1922. január 12-ikén miniszteri minőségben jelent meg Lugoson, a magyarság megbízottjaként terjesztettem eléje a telepesek ügyét, a Kaszinó elvételét és egyéb, főleg iskolai sérelmeket. Brediceanu a szokásos frázisokkal válaszolt, azután a magam helyzete és sorsa felől érdeklődött, közölve, hogy most ismét alkalmam nyílik majd az ügyvédi eskü letételére, mert a kormány ily értelmű általános felhívást intéz majd azokhoz, akik annak idején az esküt megtagadták. Erre megjegyeztem, hogy amíg nincsen lehetőségem ahhoz, hogy Budapestre utazzam, és ott családi ügyeimben tájékozódást szerezzek, nem áll módomban az eskü letétele. Majd a következő párbeszéd folyt köztünk:

– Hát miért nem mész? – kérdezte Brediceanu.
– Mert nem kapok útlevelet.
– Kértél már?
– Nem, de ha Nikolits Dánielné és más ilyen hölgyek sem kapnak, mert a feketelistán vannak, akkor, ha a Szigurancának csak egy kis esze van, ennek a listának az élére az én nevemet írta.
– Van egy fényképed?
– Nem vagyok olyan hiú, hogy ilyent mindég magamnál hordjak.
– Hát küldj egyet a bukaresti címemre, és nyolc napon belül megkapod az útlevelet, még az esetben is, ha ez alatt megszűntem miniszter lenni.

Valóban hat nap múlva Brediceanu már nem volt miniszter, ellenben egy megyei szolga lakásomra hozta az útlevelemet. Ennek birtokában nem késtem soká, hogy meglátogassam szüleimet, és felkeressem azokat a budapesti régi ismerőseimet, akikkel már több mint három esztendeje személyes érintkezésem megszakadt.

Az új Brătianu-kormány március elejére kiíratta a képviselő-választásokat. Hogy a magyarság is jelölhessen, időlegesen engedélyezte a Magyar Szövetség működését, azzal, hogy annak alapszabályait majd véglegesen is jóváhagyja, ha azon bizonyos változtatásokat eszközlünk. A Magyar Szövetség jelölteket állított mindazon választókerületekben, ahol jelentékeny számmal éltek magyarok. Összesen 38-an indultak a küzdelembe. Ezek között nem lehettem, már azért sem, mert a választók névjegyzékébe fel nem vettek, mint esküt megtagadottat hagytak ki az összeírásnál.

Rövidesen nagy meglepetés ért. 38 jelöltünkből a választási elnökök 34-et a legnevetségesebb indokolásokkal visszautasítottak. (Például Gyárfás Elemért azért, mert hatósági bizonyítványa nem volt arról, hogy nem bordélyház-tulajdonos.) A mi jelöltünket, Nemes Elemér igazfalvai ref. lelkészt elfogadták, és így érdekében korteskedtem a telepes községekben a siker reménye nélkül. A hírhedt urnalopások ezen választásán részünkről csak Bernády György került a kamarába.

Ez a választás már figyelmeztetett, hogy a liberálisok alatt még szomorúbbá válik kisebbségi sorsunk. Legfőbb feladatomnak a telepesek támogatását tartottam, emellett termékeny vezércikkíró lettem. Cikkeimet, melyekben gyakran hivatkoztam a románok magyarországi múltjára, és idéztem ebből a vezetők megnyilatkozásait, a legkülönbözőbb erdélyi lapok átvették, és így rövidesen e réven is közismertté váltam.

A telepesek ügyeinek megbeszélésére a községekbe is kiszálltam, így május közepén Sulyok István társaságában Újszentesen és Mosnicán, június elején Végváron és Nagybodófalván jártam. Ezekben a községekben olyan ünnepléssel fogadtak, amilyenben képviselőjelölteknek is ritkán van részük. Itt szerzett kedves emlékeim közül kettőt megrögzítésre érdemesnek tartok. Újszentesen százakra ment az ebédvendégek száma. Természetesen a pohárköszöntők el nem maradhattak, és én is gondolataimnak kifejezést adtam. Délután rövid tanácskozásra be kellett hajtatnom a temesvári püspöki aulába, de visszatérésemet megígértem. Amikor kocsira szálltam, láttam, a vezetők összesúgnak, végül is az egyik közli velem, hogy hiba esett, mert a Sziguranca megbízottja lejegyezte beszédemet, és így ebből bizonyára baj lészen, megnyugtattam jó magyarjaimat, hogy ez mindég így történik, ha valahol szólok, de ha hűen jegyzett a szigurancás, nem történhetik semmi, mert nagyon tudom, mit mondhatok. Észrevehettem, hogy nem nagyon bíznak megnyugtatásomban. Amikor három óra múlva ismét közéjük értem, igen derűs ábrázatokkal fogadtak. Ennek okát is csakhamar megtudtam. Az egyik nagy sunyin közölte: „Leitattuk a szigurancást, aztán elvettük tőle és eltéptük a cédulát.”

Este Mosnicán volt díszvacsora a szépen feldíszített Gazdakör termében. Mikor már azt hittem, hogy a hosszú evésnek vége, vagy harminc asszony tartott felénk. Mindegyik kezében egy tál saját készítette sütemény. És Sulyok Pista mindegyikből evett…

Amint már említettem, a Brătianu-kormány február hó folyamán engedélyt adott a Magyar Szövetségnek arra, hogy az általános választásokhoz jelölteket állítson. A választások után a kormány bizalmi embere útján tudtára adatta a magyar vezetőknek, hogy a Magyar Szövetséget végérvényesen feloszlatja, ha ennek alapszabályát meg nem változtatják, nem módosítják a 3-ik szakaszt, amely a Magyar Szövetséget az erdélyrészi magyar nemzet egyetemének képviselőjévé teszi. A kormány a magyar nemzet ilyen közjogi személyiségét elismerni hajlandó nem volt. Hosszas tárgyalások után, augusztus 6-ikán ültek össze a magyarság hivatott tényezői Kolozsváron, hogy döntsenek afelett, teljesítsék-e a kormány kívánságát, vagy ragaszkodjanak az alapszabályok eredeti elgondolásához. Erre a gyűlésre én is elmentem, és ezzel a megjelenésemmel és a vitában való részvétemmel kapcsolódtam be az országos magyar közéletbe, amelyben nagy örömmel és kitüntető figyelmességgel fogadtak.

A gyűlés részletes határozatban foglalta felfogását, melynek leglényegesebb része szerint: „A magyarságnak 1922. augusztus 6-ikán Kolozsváron pártkülönbség nélkül összesereglett nagygyűlése egyhangúlag kijelenti, hogy életigényének tekinti a maga népkisebbségi nemzeti egyéniségének összesítő jogalanyként és ebben az összesítő alakban a többi nemzetek mellett szintén egyik államalkotó tényezőként való elismertetését. Kívánja ehhez képest, hogy a Magyar Szövetséget, mint a maga nemzet-összességének e képviseletét engedélyezzék. Kívánja továbbá, hogy az elismerés elvét a törvényhozás az alkotmányreform során érvényesítse.”

Magától értetődően, mindannyian tudtuk, hogy ez a kívánságunk teljesítetlen marad, sőt azt csodáltuk, hogy a határozati javaslat felolvasása után nem jelentek meg azonnal a karhatalom képviselői a teremben, és nem siettették a gyűlés szétoszlását.

Két héttel a gyűlés előtt küldöttük szét azokat az értesítéseket, amelyekben Sulyok Istvánnal és Willer Józseffel karöltve a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle megindítását közöltem. Értesítésünkben célkitűzésünket a következőkben foglaltuk össze:

„A Magyar Kisebbség össze akar gyűjteni minden adatot, amely kisebbségi nemzetünk mai kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai helyzetének való és hiteles képét megmutatja. Ebbe a munkakörbe tartozik iskoláink és egyéb közművelődési intézményeink, gazdasági szerveink, társadalmi szervezeteink statisztikájának összeállítása és feldolgozása is. Erdélynek és népeinek történelmét új csoportosításban és korszerű feldolgozásban mai céljaink szolgálatába kívánjuk állítani. Az erdélyi fejedelemségek gazdasági, művelődési és társadalmi életének elhanyagolt történelmén kívül, figyelemmel kíván lenni az erdélyi román, szász és zsidó népek általános fejlődésének, politikai törekvéseinek történeti adataira és azok tanulságaira. Szemmel akar tartani minden, ellenünk vagy értünk szóló megnyilatkozást, a külföldön éppen úgy, mint a belföldön. Ennek érdekében bő szemlét fog nyújtani elsősorban a román sajtó s általában az egész román közélet rólunk szóló minden megnyilatkozásáról. Hasonlóképen figyelemmel akarja kísérni a kisebbségi kérdés elméleti vagy gyakorlati fejlődését, bárhol menjen is az végbe, az elméleti dolgozatokat, törvényhozási intézkedéseket, a népszövetségi egyesületek ez irányú munkásságát. Mindezek mellett az itt élő népek jogi, gazdasági és művelődési intézményeinek és életének, közszabadságainak állandó, szakszerű védelme, esetről esetre aktuális feladata lesz.”

Az értesítések szétküldése után néhány nappal megindultam, hogy Erdély legkomolyabb magyar tényezőivel a személyes érintkezést felvegyem, és őket vállalkozásunk erkölcsi támogatására kérjem.

Szeptember elsején jelent meg a Magyar Kisebbség első száma, 15-ikén a második. Mi, a szerkesztők szívszorongva lestük a hatást, és boldogan állapíthattuk meg, hogy minden reményünk valóra vált. Egymást érték az üdvözlő sorok, az előfizetések, és a napilapok is a legnagyobb elismeréssel számoltak be a „lugosi triumvirátus” nagy sikeréről. Nem igazolódott azok felfogása, akik azt tartották, hogy olyan, a kultúrközponttól félreeső helyen, mint ahol mi élünk, ilyen vállalkozásnak értelme nincsen. Ellenkezőleg. Kitűnt, hogy a cenzúra bennünket kevésbé zavar, és miután csak előfizetőknek küldöttük a szemlét, eleinte nem kerülhetett olyanok kezébe, akik ebből ellenünk fegyvert kovácsolhattak.

Rövidesen mindhármunk közéleti tekintélyét nagyon megnövelték a Magyar Kisebbség bátor hangon megírt tanulmányai, amelyeket – ha a cenzúra lehetővé tette – a vidéki lapok is örömmel vettek át.

Az első évfolyamnak összesen nyolc számában én különösen olyan tanulmányokat írtam, amelyek a magyarországi románságnak politikai múltját, egyházainak és oktatásügyének szabadságát ismertetik, és vonják párhuzamba a kisebbségbe került erdélyi magyarság helyzetével; továbbá az átkapcsolt részeken 1920 decemberében megtartott népszámlálás adatainak bírálatát foglalták magukba. Utóbbi tanulmányaim polémiára késztették a felelős statisztikusokat, akik cikkeiket a Kolozsváron megjelenő Patriában írták.

A kibontakozó magyar kisebbségi életben csakhamar egy titokzatos alak vonta magára a figyelmet. Egy fiatal pap: Zombory László. Ekkor még alig tud románul, németül is akadozik szava, mégis mindenki azt beszéli róla, hogy Petala tábornoknak, Kolozsvár városparancsnokának és az ő útján a liberális kormányköröknek dédelgetett embere.

Zombory Mailáth püspök udvari káplánja volt, azután a Marianum tanára. 1922 tavaszán azzal a gondolattal állt elő: meg kellene alakítani a Katolikus Népszövetséget, amelynek szervezkedéséhez és működéséhez a kormány hozzájárulását biztosítani tudja. A püspök és a katolikus vezetők hozzájárultak tervéhez, amelynek előkészítő munkálatai a nyár elején annyira előre haladtak, hogy augusztus 9-ikére az alakuló kongresszus összehívható volt. Ezen Mailáth Gusztáv gróf püspökkel az élen részt vett Erdély katolikusainak több világi kiválósága is és a kormány képviseletében Hetes Péter prefektus.

Engem, noha a kongresszuson részt sem vettem, és erről eleve nem is értesítettek, a vezetőség tagjai közé választottak. Zomboryval csak néhány hét múltán, október 13-ikán ismerkedtem meg. Ezt és az előző napot Kolozsváron töltöttem, mert a Magyar Szövetség végleges betiltása, az időközben keletkezett két magyar párt, a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt között a fúziós tárgyalások előrehaladottsága, valamint a küszöbön álló koronázás bizonyos megbeszéléseket tettek szükségessé, amelyekhez engem is meghívtak. A tárgyalási anyagból kiemelendőnek tartom, hogy Jósika Sámuel báró lakásán Gyárfás Elemér, Grandpierre Emil, Sándor József és én abban állapodtunk meg a kegyelmes úrral, hogy ha a magyar vezetők közül bárkit, bármilyen tapintatlan vagy lealázó formában hívnak meg a koronázásra, az illetőnek azon részt kell vennie, nehogy megismétlődjenek az egész magyarsággal szemben az olyan támadások, mint amilyenek azért érték, mert Jósika Sámuel báró nem vett részt a Mária királyné tiszteletére rendezett díszelőadáson, mert erre a meghívást az előadás napjának délelőttjén Hetes prefektustól kapta, ceruzával névjegyre írt néhány sorral.

Amint Jósika báró lakásáról távoztam, az utcán közölték velem, hogy Zombory László és egy detektív mindenfelé kerestek. Az utóbbi az ebédnél meg is talált, és átadta Hetes kolozsmegyei prefektus levelét, amelyben felkér, hogy október 14-ikén (tehát másnap) este 9 órakor jelentkezzem Gyulafehérváron Brătianu Dinu úrnál, akitől majd a koronázó ebédre szóló meghívót átvehetem.

Az én meghívatásom tehát elég különös formában történt, ám határozatunkhoz képest, mindent el kellett követnem, hogy a koronázáson részt vehessek. Az éjjeli vonattal hazautaztam Lugosra, hogy frakkomat becsomagoltassam, de jónak láttam a saját megyém prefektusánál is érdeklődni, vajon ez a néhány soros írás elég lesz-e ahhoz, hogy egyáltalán a koronázó városba beengedjenek. Corneanu prefektus felmutatta a kormánytól reggel érkezett sürgönyét, amellyel felszólítják: kövessen el mindent, hogy a koronázáson részt vegyek. Kezdtem nem érteni: miért lett személyem egyszerre olyan fontos, minek köszönhetem egyáltalán a nagy megtiszteltetést, a meghívást?
A megyeházáról távozóban a kapu előtt találkoztam Vaida-Voivod Sándorral és Brediceanu Caiusszal. Megkérdezték, mi járatban voltam a megyén. Amikor közöltem meghívatásomat, és Brediceanu kérdésére, elmegyek-e, igenlő választ adtam, ő így szólt: „Különös… Amikor a román impériumot átvettük, ti sírtatok, most pedig koronázni mentek, mi pedig, akik akkor örültünk, most távol maradunk ettől.”

„Mi magyarok azért megyünk – válaszoltam –, mert csak a kormány és a súlyos jogtalanságok ellen harcolunk, de a koronával szemben tiszteletlenek nem vagyunk.”

A délben induló vonattal utaztam a koronázó város felé. Marosillyén ugyanabba a szakaszba szálltam át, amelyben Glattfelder Gyula csanádi püspök, Blaskovits Ferenc nagyprépost, Pacha Ágoston püspöki irodaigazgató és Nikolits temesvári gör. kel. szerb püspöki helynök foglaltak helyet. Kedélyesen elbeszélgetve érkeztünk este kilenc óra felé Gyulafehérvárra, ahol az állomáson katonák és rendőrök fogadtak. Az állomásépület egyik irodájában leigazoltattak, Glattfelder és kísérete ezután Mailáth püspök fogatán a várba hajtatott, Nikolits meg én az állomás előtt várakozó mintegy kétszáz autó egyikébe szálltunk és ezzel hajtattunk a városházára, mert – amint az irodában mondották – majd ott tudjuk meg, hol kapunk szállást. Amint később hallottam, a nagy autó összegyűjtés azért történt, mert tíz órakor érkezett meg az a különvonat, amelyet 7-800 Maros menti vendég számára állítottak be, amelyiken azonban tényleg tizenöt-húsz személynél több nem érkezett. A nemzeti párt tüntetése tehát Erdélyben sikerült.

A városházán mit sem tudtak arról, hogy a görögkeleti szerb püspöki helynök és én is, mint meghívott vendégek, szállásra igényt tartunk. Dinu Brătianut is hiába kerestem, ő majd csak éjfél után érkezik. Szerencsére itt volt Zombory, de lakást szerző igyekezete hasztalan maradt. Végül elhatároztuk, felmegyünk a várba, valamelyik kanonok majd ad lakást. Csakhogy kocsi vagy autó az egész városban nem akadt, azok még mindég az állomáson posztoltak. Így nehéz bőröndeinkkel tizenegy óra tájt útnak indultunk, és a sötétségben mintegy húsz percig tartó séta után felértünk a várba, ahol Balázs Ferenc kanonoknál jutott számomra nyugvóhely.

Este érkezett meg Bukarestből Karmaggi pápai nuncius is. Elnöklete alatt az összes római és görög katolikus püspökök értekezletet tartottak, amelyen elhatározták, hogy a király egyházi felkenésének szertartásán a görögkeleti koronázó templomban részt nem vesznek, mert hiszen a király katolikus, és így ők végig nem nézhetik, hogy egy szkizmatikus püspök részesítse a felkenésben. Elhatározták, hogy ugyanakkor, amikor a felkenés történik, a nuncius a katolikus püspöki székesegyházban pontifikál misét a püspöki kar, az egész klérus és a katolikus világi urak jelenlétében. Katolikus világi urak azonban csak öten voltunk: Jósika Sámuel báró, Gyárfás Elemér, Betegh Miklós, Inczédy Joksman Ödön és én. Ekkor tudtam meg, minek köszönhetem a meghívást. Zombory eszközölte ezt ki, a néhány héttel előbb megalakított Katolikus Népszövetség vezetői részére, hogy ezzel is emelje életre hívott szervezetének tekintélyét a tömegek előtt.
Ami a „tömegeket” illeti, ezek itt meglehetősen messziről nézhették csak végig a koronázást. A meghívottak részére a koronázási téren a külön páholyokon kívül két tribün állott rendelkezésre. Az egyiken foglaltak helyet a törvényhozás tagjai, a katonai méltóságok és a sajtó képviselői, a másikra engedtek minket. Ez a tribün (külön leléptem) ötven lépés hosszú és húsz lépés széles volt, és ezen a királyi pár bevonulásakor összesen huszonhárman foglaltunk helyet, a római és görög katolikus püspöki kar tagjai és mi öten katolikus magyar vezetők. Igaz, egy kis akadályozással jutottunk kijelölt helyünkre. Ugyanis amikor mise után a tribün felé vezető utunkon egy kapuszerű alkotáshoz értünk, egy katona ugrott elénk és kijelentette, hogy itt tovább mennünk nem szabad. A pápa követe természetesen nem értette meg a katonát, mosolygott és továbbindult. Ekkor ez fegyverével olyan mozdulatot tett, amely mégiscsak megállásra késztette a teljes ornátusban díszelgő nunciust. Szerencsére egy távolabb álló tiszt észrevette a jelenetet, odarohant és lehetővé tette, hogy a tribünre jussunk. A templomtól e helyig Boros János lugosi gör. kat. nagypréposttal tettem meg az utat. Ez többek között ezeket mondotta: „Mit szól hozzá! Glattfelder püspök kijelentette a nuncius előtt, hogy ő csak a pápai szentszéknek tartozó engedelmességből, a nuncius kívánságára jött a koronázásra. Amikor ezt a nuncius Brătianu miniszterelnöknek elmondta, ez hihetetlen dühbe gurult.” Boros e szavaira kérdéssel feleltem: „És mit szól Méltóságod ahhoz, hogy a nunciusnak első dolga volt, hogy ezeket a miniszterelnöknek elmondja?”

Olyan kényelmes helyről, mint amilyenre ennél a koronázásnál jutottam, könnyen megfigyelhettem minden mozzanatot, és összehasonlíthattam ezeket a hat év előtt Budán látottakkal.

A díszebédre a délelőtt folyamán a meghívó hozzám jutott. Itt Mihályi Gábor máramarosi prefektus és Mihályi Péter képviselő társaságában fogyaszthattam a kitűnő pezsgőt. Gábor ekkor még alig tudott románul, Péter pedig még a magyar képviselőházban jó barátom lett, így nagyon kedélyesen telt az idő.

Délután Zombory kérésére a püspöki rezidenciában értekezletet tartottunk mi, a Katolikus Népszövetség vezetői, Mailáth és Glattfelder püspökök, valamint néhány egyházi méltóság részvételével. Az értekezleten Zombory ismertette terveit, és eddig elért eredményeit, majd sajnálkozásának adott kifejezést, hogy a szervezkedés munkálatai a csanádi egyházmegyében még meg sem indulhattak, mert oda intézett kéréseire még választ sem kap. Arra kérte Glattfelder püspököt, legyen segítségére, és rendelje el, hogy papsága a Kat. Népszövetség ügyét támogassa. Erre a felszólításra hangzottak el a püspöknek azok a szavai, amelyek az ő közeljövő sorsát előttem világossá tették.

Amint már említettem, mindannyian tudtuk, hogy Zombory a Brătianu-kormány dédelgetett embere. Ha mi, magyar vezetők ennek ellenére támogattuk őt, tettük azért, mert nemzeti érdeknek is tartottuk az olyan felekezeti szervezkedést, amely a tömegek megmozdulását az állandósított hadiállapotban is lehetővé tette, és ezáltal a csüggedőket bátorította. Miután a Katolikus Népszövetség alapszabályai a politizálást eleve kizárták, nem jelenthetett ez a szervezet olyan alakulatot, amely a katolikus tömegeket a kormány szolgálatára állítja. Mindezt Glattfelder püspök is jól tudta, de ennek ellenére a következőket mondotta: „Nagyon sajnálom, de nem tehetek eleget a főtisztelendő igazgató úr kívánságának. Én úgy vettem észre, hogy a Kat. Népszövetség mai vezetősége liebauglizik3 a kormányhatalommal. Már pedig én nem akarom, hogy híveimben a megalkuvás szelleme úrrá legyen!”

Megdöbbenten hallgattuk ezeket a szavakat. Utánuk szót kérve annak a gondolatomnak adtam kifejezést, hogy azok között a falak kötött, ahol most tanácskozunk, egykor a Martinuzzi szelleme dolgozott, amely a keserves helyzetbe jutott nemzet sorsának intézésénél más taktikát követett, mint amilyent a püspök úr követni jónak lát.

Boros délelőtti közlése és a saját füleimmel hallottak után egyáltalán nem leptek meg egy év múlva (1923. dec. 8.) a püspök által kiadott pásztorlevél kitételei, amelyekkel elérte, hogy az országot elhagyni volt kénytelen. De nekem is fájt, hogy olyan Isten áldotta tehetséggel rendelkező főpásztorom, mint amilyen Glattfelder volt, nem vállalta azt a küzdelmet, amellyel egyházának és nemzetének sokkal többet használhatott volna, mint azzal a főpásztorkodással, amelyet a magyar államhatalom teljes támogatásával folytathat.

A koronázás után a magyarság vezetői még fokozottabb igyekezettel törekedtek arra, hogy a végleg feloszlatott Magyar Szövetség helyébe egy egységes magyar pártot tegyenek. Az ún. Magyar Néppárt és Magyar Nemzeti Párt vezetői (és tulajdonképpen mind a kettőben csak ilyenek voltak tömegek nélkül) sűrűn tanácskoztak, amíg végre november 20-ikán kimondották az egységes Magyar Párt életre hívását. Ennek alakuló gyűlését december 28-ikára tűzték ki.

Ezt megelőzőleg, néhány nappal karácsony előtt, súlyos csapást mért reám a román államhatalom. A kisajátítási eljárás folyamán az elsőfokú hatóság a zaguzséni birtokból 93 hold erdőt, 13 hold szántót és 40 hold legelőt vett el. Ámbár ez is súlyos csapás volt gazdasági helyzetünkre, a meghagyott részen a gazdálkodás lehetősége megmaradt. A második fokon most kimondották, hogy atyám, mint az ingatlan tulajdonosa, „absent” volt, és mint ilyentől a belsőségek kivételével az egész birtokot kisajátították. Ha a harmadfokú, bukaresti agrárhatóság ezt a határozatot jóváhagyja, akkor legfeljebb nyaralónak maradhatott volna a családi birtok meghagyott nyolc holdja és az épületek, de hozzá nem köthetem munkásságomat és családom szerény jövőjét sem.

Ekkortájt már mindenütt beszélték, hogy „súlyos anyagi áldozatok nélkül” birtokot megmenteni nem lehet. Azt is mondották, hogy különösen a közéletben szerepet betöltöttektől veszik el kíméletlenül a földet. Én mindezeket tudomásul vettem, és elhatároztam: egy fillért sem áldozok, de a közéletben még fokozottabban részt veszek. Valahogy úgy éreztem: ez az egészen szokatlan, de minden esetre erkölcsös és tiszteletreméltó magatartás talán eredményt hozhat. És valóban nem csalódtam. 1924. március 19-ikén a Comitetul Agrar visszaadott 100 hold erdőt, 100 hold művelhető földet és az összes gyümölcsösöket is megtarthattam a belsőségekkel. Hogy milyen előzmények után hangzott el ez a döntés, azt a dolgok összefüggéséből itt írom le.

A Comitetul Agrar egyik nagy befolyású tagja, Dr. Groza Péter, az averescanus kormány erdélyi minisztere volt, aki Lugoson jelöltösködött, amikor én ott ügyvédi gyakorlatot folytattam és képviselő voltam. Groza tiszteletét már ezen minőségeimben is megszereztem, és hallottam, hogy magatartásomat az új impérium alatt igen férfiasnak tartja. Ezért elhatároztam: Grozánál próbálok szerencsét. Amikor arról értesültem, hogy ügyünk rövidesen tárgyalásra kerül Kolozsváron, felkerestem őt. Szívesen fogadott, és amikor megkérdezett, mivel állhat rendelkezésemre, nagy meglepetésére azt kértem, hogy velünk szemben a legszigorúbban alkalmaztassa az agrártörvényt. „Ó, ezt könnyen megígérhetem – válaszolta mosolyogva –, de most már tessék megmondani, hogyan érti ezt a kívánságát?” „Egyszerűen úgy – válaszoltam –, hogy ha tényleg a törvényt alkalmazzák velünk szemben, legszigorúbb, de jogászi felfogással, akkor a másodfokú ítélet megváltoztatásával az elsőfokú határozatnak kell érvényben maradnia, amelyet ugyan a törvény legszigorúbb értelmezésével hozatott, de a törvényt helyesen alkalmazta.” A továbbiakban kifejtettem, hogy miután a törvény a távollevés idejét úgy határozza meg, hogy tartósan távollevőnek (abszentistának) azt jelöli meg, aki 1918. december 1-től az agrártörvény-javaslat előterjesztése idejéig az országból távol volt, így atyám mint a birtok tulajdonosa abszentistának nem minősíthető, mert 1918. december 1. és 1921. március 23-a közötti időből csak kilenc hónapot volt távol, és közel tizenkilencet a birtokán töltött, a kilenc hónap alatt pedig vis major tartotta vissza az itt éléstől, hiszen Budapesten a vörös uralom foglya, illetőleg rendőri felügyelet alatt lévője volt, de amint a román hadsereg oda bevonult, azonnal engedélyt kért a hazajövetelre.

Groza tökéletesen osztotta jogi felfogásomat, és ígéretet tett, hogy minden tőle telhetőt elkövet az igazságos ítélet meghozatala érdekében. Kérésére azonnal Bukarestbe utaztam, hogy az irodaigazgatónál kieszközöljem, hogy ügyünk csak négy nap múlva jusson tárgyalás alá, amikor Groza is jelen lehet. Amikor az irodaigazgatónak bemutatkoztam, megkérdezte: vajon én vagyok-e „az a nagy soviniszta magyar”? Igenlő feleletemre ezt mondotta: „és még be is vallja?” „Miért ne, ha ez az igazság?” – válaszoltam teljes elszántsággal. Ekkor mellettem, egy előttem teljesen ismeretlen úr megszólalt: „Igazgató úr! Ha a régi időben tiszteletet érdemeltek azok a románok, akik Magyarországon soviniszták voltak, akkor ez az úr is tiszteletet érdemel.” Az igazgató helyeslőleg bólintott, és megígérte, hogy kívánságomat teljesíti.

Grozának valóban sikerült a törvényes álláspont érvényesítése, és ezzel eldőlt a sorsom, családi birtokomat megmentettem, de ez életem további folyására ide kötött.

Az egységes Magyar Pártnak december 28-án Kolozsváron megtartott ülésén az agrártörvény népkisebbségi pusztításairól tartottam tüzetes előadást. Általános érdeklődés kísérte fejtegetéseimet, mert hiszen ezt az érdeklődést megszerezték számomra már a Magyar Kisebbségben eddig megjelent cikkeim. Az alakuló gyűlés a párt egyik alelnökévé választott, és ezzel a Párt keretei között is vezető szerephez jutottam.

A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu