Kulturális folyóirat és portál

2012. június 10 | Ladik Katalin | Kultúra

Költő, ki a költészet határait feszegeti

Kőrössi P. József (■): Szép estét kívánok mindenkinek, szeretettel köszöntöm Ladik Katalint, aki Újvidéken született, akkor, amikor Újvidék még Magyarország volt. Aztán Jugoszlávia lett, aztán Jugoszlávia-Montenegró, vagyis Szerbia-Montenegró, bocsánat, és most Szerbia, ugye. 1992 óta Magyarországon élsz, nem tudom elképzelni, hogy ez, amit fölsoroltam, egy érzékeny művészre ne lett volna hatással. Rád hatással volt a sok változás? Gyerekkorodban, amikor egyszer csak Jugoszláviában találtad magad?

Ladik Katalin (□): Először vagyok itt életemben, úgyhogy lámpalázam van, mert nem tudom, mennyire vagyok ismerős, remélem, hogy a verseim, a tevékenységem megelőzte a személyes, fizikai jelenlétemet. Mert akkor lehet, hogy sokkal nehezebb dolgom is van, mert az ember azt hinné, hogy ha róla már tudnak valamelyest, akkor az megkönnyíti, tehát tovább építhetem az információkat és a vallomásomat, de az is meglehet, hogy a hírek, amelyek eljutottak, inkább a hírek, mert a versek azok nem hazudnak, azt mondják rólam, amit mondtam, tehát nem lehet ferdíteni… A kérdésedre visszatérve, szerintem nem is igazán átjöttem, hanem az az ország elfogyott, megszűnt alattam. És valahogy ott találtam magam azon a területen, amit Magyarországnak hívtak, amikor születtem, hát akkor csak 110 kilométert a határ felé mentem és újra Magyarországon találtam magam. De hát a körülmények késztettek erre, mert önmagamtól nekem az volt az otthonom, vállalom, hogy romantikusan én hazámnak neveztem azt a régiót, ahol születtem. Függetlenül attól, hogy hányszor változtatta nevét az ország meg. Akkor is abban a kultúrkörnyezetben, meg néprajzi, meg mindenféle szociográfiai környezetben otthon éreztem magam és jól éreztem magam. Olyan értelemben jól éreztem magam, hogy egy jó küzdőtér volt, mert akkor érzem magam jól, ha nem puhulok el abban a poshadt környezetben, mert azért az volt. Az egy jó küzdőtér volt számomra,

■ Mit értsünk ez alatt, hogy poshadt körülmények?

□ Ahogy már Szenteleki vagy Csáth Géza megírta.

■ Tehát a fülledt kisváros?

□ Igen, a fülledt kisváros meg a peremvidék, meg a kisebbségi lét, meg minden. Ha én az az alkat lettem volna, akkor lehet, hogy ellustultam volna, illetve lehet, hogy nem is gyorsítottam volna be. Maradtam volna az az ember, illetve az a nő, akire már előre meghatározott sors vár. A huszadik század közepén ugye, mi más is várhatott volna egy városi munkáscsaládból született lányra, mint az, hogy egy konzervgyári munkáslány legyek vagy szövőgyárban dolgozzak. A legjobb esetben óvónő.

■ Ami miatt el kellett hagynod Újvidéket, illetve az akkori Jugoszláviát, mondtad, hogy a körülmények. Ez alatt a háborút értjük, a háborús élményeket?

□ Elsősorban a háborút megelőző körülményeket, mert amikor én vajúdtam, hogy mit kezdjek magammal, akkor az nem feltétlenül az Újvidékről való eltávozást jelentette Magyarország felé, hanem döntéshelyzetbe hoztam magam. Egy olyan állapotba kerültem, hogy nagyon-nagyon váltanom kellett, és ez a váltás már többször bekövetkezett az életemben. Ez mindig ilyen belső kényszer volt, tehát én egy úgynevezett belső kényszerből mentem egy bizonyos száműzetésbe.

■ Egyértelmű volt, hogy Magyarországra jössz, mert te nagyon sokat jártál külföldön másutt is?

□ Ez egyértelmű volt, mert ha akartam volna, már korábban elmehettem volna külföldre. New Yorkban, Amerikában mikor voltam, ott nagyon marasztaltak, 80-ban.

■ Éppen ott tudtad meg, hogy Tito meghalt, és mindenki azzal ijesztgetett, hogy szétesik az ország.

□ Úgy van, és hogy engem ott nagy szeretettel várnak, s az a multimediális művészet, amivel ott bemutatkoztam, ott nagyon érdekes volt, értékelték és marasztaltak.

■ Maradjunk még a te újvidéki időszakodnál, onnan való eltávozásod környékén. Van itt egy érdekes momentum, éspedig az, hogy közgazdásznak készültél, mégis eljutsz addig, hogy színész, előadóművész, költő, egy vizuális költészeti világot teremtő magyar költő legyél. Azért ez elég érdekes és sok kanyarral járó pálya lehetett.

□ Jó, így is lehet nézni, ahogy te mondod, de ez párhuzamosan alakult nálam, az, hogy én párhuzamosan foglalkoztam egy ilyen reális szakmával, mármint hogy közgazdasági technikumot végezzek.

■ Dolgoztál is közgazdászként?

□ Hogyne, bankban dolgoztam két évig, amíg jártam a közgazdasági egyetemre, tehát egy reális szakmát is tanultam, mert nem akartam középszerű művész lenni, ugyanis kislánykorom óta ez akartam lenni, költő és színésznő. De mivel nem akartam, illetve nem tudtam, hogy valóban arra való vagyok-e, van-e elég tehetségem, hiszen az adottságoktól meg a körülményektől is függ, hogy az ember mi lesz, akkor én bebiztosítottam magam egy ilyen iskolával, hiszen más választásom nem igazán volt magyarul, ezeket szerbül végeztem el, magyarul csak nyolc elemit végeztem. Tehát én két lábon jártam és készültem a világra. És az is igaz, hogy az írókat köti csak a nyelv, én nyugodtan kimehettem volna. De úgy éreztem, hogy az alkotási tevékenységet tápláló gyökerek közelében kell maradnom. Attól, hogy én a multimediális tevékenységemmel meg tudok állni a világban, ennek ellenére úgy éreztem, akár a hangköltészet, akár a vizuális műfaj, amiben tényleg a világban meg tudom találni magamat, az is mind erről a területről táplálkozik, ide kötnek az éltető gyökerek.

■ Tehát a nyelv, a verbális…?

□ Nem csupán a nyelv, én a kultúráról beszélek. Arról a szellemiségről, ami a Balkánon, Közép-Európában, a magyar és szláv közegben megtalálható és tetten érhető. És ami elér hozzám, tehát az az autentikus inspiráció, ami engem ihletett, ami engem foglalkoztat. Az foglalkoztat, ami a környezetemben van, és ami a közvetlen múltamban van. Abból merítek, mert úgy érzem, akkor vagyok autentikus, igenis közel kell élnem, ott kell élnem, nekem is ebben a változó világban, ahol sok változás ér. Ha az ember élményt keres, akkor vagy keres, vagy az élmény találja meg őt. Vagy keresi az ember magának az élményt és elutazik, vagy megcsinálja magának az élményt, mesterséges bódulattal vagy anélkül, mindegy. Vagy az élmény keresi meg. Valójában engem annyi élmény ért és annyi változás, hogy valójában egy csendes zugot szerettem volna az életemben mindig. Mert engem annyira üldöznek az élmények, hogy már nem tudok hova menekülni előlük. Viszont nem akartam eltávozni külföldre sem földrajzilag, sem fizikailag, mert ez az állandó élmény, ami engem megkeres és korbácsol és hajt, meg zaklat, ez kondícióban tart, erőpróbára alkalmas ez a terület, ezért nem akartam távolabbra menni, habár mehettem volna. Annak, hogy Magyarországra kerültem, személyes oka van, a fiúm után jöttem én egyébként, nem akartam távolra menni ebből a szellemi közegből, ahova elér még a magyar nyelvterület és a szláv kultúra.

■ Ez a kettőség, talán nevezhetjük kettős életnek is, valóban végigkíséri az életedet. Most egy olyanfajta kettős életed van, amiben talán megvalósítottad, legalábbis az egyik részében, azt a nyugalmat, amiről az előbb beszéltél. Ez Hvar szigete, ahol van egy házad Horvátországban a tenger közepén, gyönyörű helyen, gyönyörű kis utcában, amilyet csak a filmekben lát ilyen szépnek az ember. Ott nyugalom van, ha csak nem látogatnak meg mindenféle barátok.

□ Minden embernek van valami álma, már olyan értelemben, hogy birtokoljon valamit, egy követ, egy sziklát, egy tanyát, egy göröngyöt, szóval bármit, s amiatt visszatérjen arra a helyre. Ez egy emberi gyarlóság, ha ott nekem van valamim, egy fa vagy bármi, amihez érzelmileg kötődöm, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a tulajdonomnak kell lennie annak a fának vagy annak a sziklának, akkor az engem kötelez, hogy oda visszamenjek, hogy gondját viseljem. És ez az álmom, hát megküzdöttem érte, hogy valóra váljon, és hogy ott feltöltődjem. És az a feltöltődés nem azt jelenti, hogy ott eleresztem magam, mert igen aktívan, fizikailag keményen kell dolgozni, mert egy házzal, kis házzal persze, de öreg házzal, mindig van munka, ott az ember úgy kiizzadja a mérgeket, a testi-lelki mérgeket, toxinokat. Igen, az ember ott kidolgozza, ledolgozza, jó egészségesen, én ezt a könyvemben, ebben a prózai, önéletrajzi jellegű regényemben is megírtam, hogy ez számomra a purgatórium. Azért szántam el magam végül is ennek a prózai műnek a megírására.

■ Regényes élettörténet, ezt az alcímet adtad neki.

□ Igen, mert úgy éreztem, hogy ennyi idő után, a sok verseskönyv után van mondanivalóm még, főleg olyan formában, mert a formákat én már kikísérleteztem, ami a költészet műfajait, határait illeti. Tehát a lineáris költészetet végigkísérleteztem formailag, akkor átmentem a vizuális költészetbe. És a hangköltészetben is végigcsináltam jó néhány stílust. A költészetnek azt a fajtáját is műveltem és művelem mind a mai napig, ami már szcenikus. Tehát az élő hangköltészet, mozdulattal, szcenikus megjelenéssel összekötve. Én performance-nak nevezem ezeket, ennek van dramaturgiája is, nem feltétlenül versekre alapszik, vagy szövegre vagy anélkül, de mindenképpen van dramaturgiája.

■ Azt azért jegyezzük meg, hogy Újvidéken és környékén, tehát a jugoszláviai magyar irodalomban Szombati Bálinttól kezdve korábban és ma is elég sokan írnak vagy készítenek képverseket.

□ Nekem már az első verseskötetem hanglemez melléklettel jelent meg. Persze. Az a címe, hogy Ballada az ezüst bicikliről, ott már az összes későbbi műfajom csírája, sőt már a stílusa megjelenik. Tehát a rendes olvasásra szánt versek mellett a népi ihletésű, bizonyos értelemben előadásra szánt versek és szövegek, ének-beszédek, mondókák, ráolvasók, ilyesmik jelen vannak. Az első kötetben megjelennek már teljesen dadaista, szürrealista versminiatűrök, haikuszerűek, akkor ott vannak a szöveg-versek, amelyek konkrét verseknek nevezhetők, s ott vannak már a vizuális verseknek a nyomai is, és ott vannak azok a dramatizált szövegek, amelyeket később performance-szá fejlesztek. Ezeket a stílusokat később mind önálló kötetben jelentettem meg, tehát továbbírtam őket, például a második kötetem, az Elindultak a kis piros buldózerek szövegei már a dadaista, szürrealista stílust képviselik, feszegettem annak a határait. Volt egy másik kötetem, a Mesék a hétfejű varrógépről, itt a zanzásított meséket alakítottam át. És a legutóbbi kötetem stílusilag egységes, ezek az úgynevezett állat-versek, Fűketrecnek neveztem, alcíme: Bestiárium. Tehát kvázi állatokról szóló, állatok vannak a versben. Befejezésre váró kötetemben úgynevezett zen versek lesznek, illetve nincsenek zen versek, csak zen történetek vannak, tanmesék vagy tantörténetek. Ez is egy olyan stílus, aminek a jelei már megvoltak az első kötetben. Tehát az első kötetben jelentkező miniatűrök vagy csírák fejlődtek önálló műfajjá. A vizuális része a második kötetben nyilvánult meg, az Elindultak a kis piros buldózerek című kötet már színesen jelent meg, olyan értelemben, hogy a könyv lapjai különböző színűek voltak, és azokra a versek úgy voltak nyomtatva.

■ Ezt te találtad ki?

□ Persze, hiszen nem véletlenül került egy vers a barna oldalra vagy a piros oldalra, vagyis hát lapra, mert lapok voltak.

■ Akkoriban a hetvenes években ezek egészen furcsa könyvek voltak, sem kinézetre, sem tartalomra, egyáltalán nem hasonlítottak azokra a könyvekre, amelyek Magyarországon vagy akár itt nálunk jelentek meg. Teljesen különvált a magyar kultúrán belül a jugoszláviai magyarok között művelt irodalom, költészet. Itt említeni lehet az Új Symposion-osokat, akikhez te, ha jól tudom, nem mindig tartoztál, vagy egyáltalán nem tartoztál.

□ Engem oda szoktak sorolni, mert az én publikálásom kezdete valójában arra az időszakra esik. Én is 62-ben kezdtem el publikálni a Híd folyóiratban, ami egy hagyományosabb folyóirat, de annak már múltja volt, és az Új Symposion, illetve a Symposion folyóiratban, amelynek szinte a kezdetétől, amikor még csak a Képes Ifjúság hetilap mellékleteként jelent meg. Szellemiségében oda tartozom, habár tényleg nem tartoztam soha a szerkesztőséghez. De az alkotótáborához tartoztam, ilyen értelemben tartanak engem is szimpozistának, hogy abban a szellemben, abban a műhelyben inspirálódtam én is, habár teljesen önállóan alkottam, mint a többiek is, tehát nem volt ilyen csoportos alkotói program. Mindenki tette a dolgát, de egy szellemiség megvolt azért, egymásra találás volt, ilyen értelemben is éreztem magam jól, mert az a kis közösség engem nagyon inspirált és bátorított. Tehát a saját ötleteimet ott megvalósíthattam, és azért volt ott jó nekünk, nem csak nekem, abban a Jugoszláviában akkor, mert sokkal több szabadságunk volt, mint a magyarországiaknak.

■ Utazhattatok nyugatra.

□ Az én körülményeim mondjuk nem engedték, de aki tudott, az mehetett, én nem, mert én dolgoztam, meg aránylag korán családot alapítottam, gyerek, munkahely kötött. Viszont fogékony voltam, jókor születtem, az események tódultak, a 68-as események, számomra azok voltak az események, és olyan korban voltam, hogy én ezt fölfoghattam.

■ 56-ot például föl tudtad fogni?

□ Tizennégy éves voltam, igen. Akkor volt az első kapcsolatom Magyarországgal, olyan értelemben, hogy én akkor rádiós gyerekszínész voltam, és az Újvidéki Rádiót nagyon hallgatták a határon túlról, és nagy dolog volt ám, hogy egy gyerekszínész hangja elhallatszik a határon túlról. Kaptam leveleket, voltak levelezőtársak, egy kislánnyal, a hódmezővásárhelyi Zsuzsikával évtizedekig írtunk egymásnak, már férjhez mentünk, meg gyerekek meg unokák meg minden, és még akkor is tartottuk a kapcsolatot.

■ Ezek a levelek megvannak?

□ Lehet, hogy megvannak.

■ Azért is kérdezem, mert ismerve a könyveidet, tudom, hogy nagyon fontos neked az öndokumentáció, ez a könyv is erről szól, ezt nem tudtad volna megírni, hogy ha nem állnak rendelkezésedre olyan dokumentumok, tehát igenis fontos neked, hogy a múltat építsd. Azt mondod: „Én mindig ötven év előrelátásával, a jövőbe merített hitből merítettem a lelkierőmet, a megmaradáshoz, ebben a sivár, vidéki környezetben. Most azonban egy szikrányi hitem sincs a jövőt illetően, ennek ellenére vagy éppen ezért, megszállottan építem a múltamat. Igen, a múltamat építem, nem a jövőmet, mint azelőtt tettem, a múltamat szeretném megörökíteni, egy utolsó jelet szeretnék hagyni magamból és mindabból, ami fontos volt nekem. Rendbe szeretném tenni gondolataimat, érzéseimet, mielőtt teljesen eltompulnék, kiégnék ebben a légüres térben.” Igaz, hogy nem te mondod, hanem az egyik hősöd, akiről azért elárulod, hogy te vagy ez a hölgy. Ugye három női hőse, főszereplője, van ennek a regénynek, az Élhetek az arcodon? című élettörténetnek, egyikőjük mondja ezeket a mondatokat. Ezek mindegyike szerintem te is vagy.

□ Azt mondod, nekem mindig fontos volt a dokumentálás. Nem, én csak érzelmileg kötődtem bizonyos dolgokhoz, és úgy gondoltam, hogy ameddig ez nekem fontos, őrzöm, bár eléggé kaotikus az életem, nem volt időm, vagy pedig mindig sajnáltam szelektálni. Szóval óvatos voltam, merjem kidobni, merjek elválni?

■ Ez engem igazol.

□ Ez nem jelenti azt, hogy dokumentálás célból őriztem, csak amíg érzelmek kötődtek…

■ Hogy ne vesszen el a múlt?

□ Igen, de ez nem volt tudatos. Egy szárított virág vagy egy levél vagy egy kavics, bármi, amihez engem emlék kötött, ragaszkodtam tehát a tárgyakhoz, mert azok a tárgyak engem emlékeztetnek, felidéznek bennem élményeket. Én azokat őriztem, de nem dokumentálás céljából, azért is vagyok most bajban, mert nem dokumentáltam a dolgokat, csak megvannak, de hogy melyik évtizedben mi, azt nem tudom, de az érzést újból kiváltják. A 80-as évek közepén valahogy elképzeltem, hogy milyen batyut vinnék én, ha menni kéne valahova, de hogy hova, azt el sem tudtam képzelni. Akkor a pici, 18 négyzetméteres, túlzsúfolt lakásom minden centiméterében volt valami, könyv vagy tárgy vagy bármi, rengeteg bármi, ami a fellépéseimhez vagy magánéletemhez kötődött. Van az a kérdés ugye, hogy ha az ember elmenne a bolygóról, melyik két-három könyvet vinne magával. Én is állandóan ilyen válaszút elé tettem magam. Mit vinnék magammal? És nem tudtam dönteni, és akkor kezdődött az életemben a költözködések ideje, többször, sokat költözködtem. És mivel nem volt lelkierőm feltárni, akkor úgy zutty egy zsákba, zutty egy kartondobozba, mondván, ha lesz időm, akkor szelektálok. És mivel nem volt sosem időm szelektálni, a dobozok ott gyülekeztek. Így jöttem át Magyarországra, és dobozok, dobozok.

■ Van még olyan doboz, amit azóta nem nyitottál ki?

□ Bizonyára van, persze, hogy van.

■ Lehet, ott vannak ezek a levelek is, amiket ettől a hódmezővásárhelyi lánytól…

□ Valószínűleg ott vannak, sok megmaradt belőlük.

■ Őt még ismered, ő még van?

□ Van, de már nem tartjuk régóta a kapcsolatot. Közben Újvidéken elkezdtem írni azt a regényt, a 80-as évek közepén kezdtem el írni, s a 90-es évek közepén folytattam Magyarországon.

■ Tehát volt egy szünet utána?

□ Ó, hát tízéves.

■ Miért kellett abbahagynod? A körülmények?

□ Az is, meg közben verseket írtam.

■ Valami külső inspiráció volt, hogy elkezdd újra?

□ Az az igazság, hogy ezt a regényt szerbül kezdtem el írni. Fölkért egy fiatal lány, aki rajongott a verseimért. Egy egyetemista hetilapnak az egyik rovatvezetője volt. És felkért, hogy legyek vendégszerzője. És akkor volt ez a gondom, a magyar publikálás ugye megszűnt, elfojtottak, és a verseimet szerbre fordítottam rendszeresen, meg is jelentek. Mondom, ez egy nagy kihívás, hogy én szerbül prózát írjak. Akkoriban, a 80-as években mondta nekem Bori Imre, hogy vár tőlem egy erotikus regényt.

■ Az irodalomtörténész Bori Imre, aki megírta a jugoszláviai magyar irodalom történetét?

□ Úgy van. Én ezen megdöbbentem, kicsit meg is sértődtem. Hogy képzeli ezt? Miért pont erotikusat? Olyan komoly tanár úr. Nem is voltam a tanítványa, honnan tudja, hogy nekem ilyen képességeim lennének. Vagy viccelődik, de nem ilyen viccelődős ember volt, habár mosolygott ezen, mikor ezt mondta. Komolyan is vettem meg nem is. De elültette a bogarat a fejemben. Na mondom, itt a lehetőség, ha nem a saját nyelven írok, hanem szerbül, akkor az egy maszk. Szerb nyelven őrültséget is lehet írni, a legbátrabb dolgot is lehet. Készítettem ennek a regénynek a fikciós részét, de már akkor megvolt az a sztori, hogy Újvidéken él egy azonos nevű nő, mind a kettő Ladik Katalin, az egyik művésznő, a hírhedt művésznő, a másik pedig egy üvegező nő, egy iparos nő, akinek úgy kerül bele a művésznő az életébe, hogy a postás összecseréli a leveleket. És akkor az üvegező, képkeretező nőnek betekintése van ennek a művésznőnek az életébe, és valamilyen módon megfertőzi lelkileg.

■ És nem is igazán jól beszél magyarul.

□ Hát igen, úgy beszél, ahogy Újvidéken beszélnek, tehát egy rablott magyar nyelven beszél. És akkor lassacskán ez az üvegező nő kezdi átvenni a művésznő belső életét, és valami titokzatos láz fogja el. A lényeg, hogy itt misztikus dolgok történnek. Idáig jutottam el Újvidéken a sztorival, és akkor jött tíz év szünet. Nem tudtam folytatni, mert jöttek az események, elhalt a hangom.

■ Menjünk vissza még ehhez a szerb felkéréshez. Azt mondtad, ez akkor jött, amikor téged elfojtottak mint magyar költőt. Szeretném, ha erről is beszélnél. Azért is próbáltak téged kiszorítani, mert te egyfajta nemzetköziséget vittél be az életedbe. Hiszen elkezdtél szerbül írni, szerbre fordítottad a verseidet, voltak külföldi meghívásaid, sikeres voltál. gy olyan világot kezdtél teremteni magad körül, amit a többiek, írótársak, valljuk be, nem fogadtak el, szerkesztőségek nem fogadtak el, kiadók nem fogadtak el.

□ Inkább a kiadókról van szó, folyóiratokban közöltek engem, de érdekes módon, a nyolcvanas években, meg még korábban, Magyarországon elrettentő példaként tanítottak az egyetemen. Hivatalosan én voltam a fekete bárány. Hogy lám, lám, mivé fajul egy költő vagy költészet, ha a nyugati izmus stílusában ír. Elrettentő példa lettem.

■ Majmoltad a nyugatot? Azt mondták?

□ Engem megrontott a nyugat, az izmusok áldozata vagyok. Úgyhogy engem a lehető legrosszabb kritikák értek ott a Vajdaságban, mármint az írásaimat meg a tevékenységeimet illetően, magyar vonalon. És aki engem megvédett, megvédte az egész tevékenységemet, nem a fiatal Symposion szerkesztőségéből került ki, hanem egy idős író, Herczeg János, klasszikusan író prózaíró. Igen ám, de ő európai műveltségű volt, megjárta a század elején Párizst, megjárta Európát, kassáki világnézetű volt, habár ő hagyományosan írt. Ő tudta, felmérte, hogy mi az, amit én csinálok, ő írta le, hogy a jugoszláviai magyar irodalom fekete báránya.

■ Említetted az előbb, hogy Bor Imre viccesen vagy komolyan felvetette, hogy írj egy erotikus regényt. Az erotikának a te könyveidben elég jelentős szerepe van. Nem tudom, hogy első vagy egyetlen költő vagy, aki a performance-aiban, előadóestjein a testét is megmutatta. Egyrészt miért volt erre szükséged, mit akartál ezzel kifejezni? Másrészt abban, hogy elutasítottak, ennek volt-e szerepe?

□ Részben a kérdésedet meg is válaszoltad. Nézd, ha az ember valamit csinál, annak mindig megvan az oka, méghozzá többféle oka. Én azt mondtam akkor is, és most is azt mondom: az ember a verseiben, a könyveiben, festészetében, zenéjében sokkal inkább lemezteleníti magát, és sebezhetőbb. De abban a társadalomban elég sok dac gyűlt össze bennem, s mivel nagyon zárkózott természetű vagyok és nagyon szemérmes, tehát úgy éreztem, hogy ezt a tulajdonságomat ilyen önterápiaként le kell vetkőznöm magamról, szó szerint is. Mint mikor az ember meg szeretne tanulni úszni, és úgy érzi, hogy lassan nem megy, akkor beugrik fejest a vízbe. Így csináltam én is, meg akartam szabadulni ettől a gátlástól.

■ De miért volt szükséged arra, hogy megszabadulj ettől, hiszen ez is lehetett inspiráló?

□ Az iszonyatos nehéz volt, hogy az ember kitörjön és vállalja a korbácsütéseket a versek miatt. A versek miatt annyi kritikát, korbácsütést kaptam, meg megaláztatást, hát ezek után már kitárhatom a melleimet, ide lőjetek, megmutathatom, hogy ide lőjetek. Hát ha már ennyire megbántottatok a verseim miatt. Ennél nagyobb büntetést nem kaphatok. De kiderült, hogy az még súlyosabb.

■ Hogy fogadták? Botrányok voltak?

□ Attól függ, hogy hol, magyar területen, magyar kultúrközegben ott igen, botrány volt.

■ Például hol?

□ Vajdaságban és Újvidéken. Ja és hát Magyarországon is. Általában magyar közegben.

■ Magyarországon hol lép tél föl?

□ Egyetlenegyszer léptem fel azzal a rövid performance-szal Budapesten, 1970-ben a József Attila Művelődési Házban, a XIII. kerületben, Balaskó Jenővel. Irodalmi estet tartottunk, amelynek keretében előadtam azt a bizonyos sámánrítusos anyagot. Emiatt az öt perc miatt negyven év után is itt ég a bélyeg a homlokomon, hogy a meztelen költőnő. Pedig hát egy erotikus jelmez volt. És emiatt nekem aztán rengeteg büntetésem volt, ott helyben, mármint ahol dolgoztam, az Újvidéki Rádióban, az egy politikai intézmény, ugye.

■ De nem ott mutattad be ezeket, nem a rádióban.

□ Nem a rádióban, de a jugoszláv sajtóban megjelentek a fotók, jugoszláv színházakban ezt eljátszottam, normálisan, nagy sikerrel. De egy politika intézménynek ilyesmit ugye nem egednek. De érdekes módon csak ’75-ben büntettek meg azért, amit ’70-ben követtem el. Mert akkor egy ilyen ukáz jött, hogy meg kell tisztítani a sorainkat, ilyen utasítás jött. És akkor ennek a kis csicskának komoly áldozata lettem ott is. 75-ben meg lettem büntetve és utána a kiadó nagyon óvatosan kezelte a köteteimet. Megjelentek, csak rengeteg évig várt mindegyik.

■ Támogatója volt ezeknek a performance-oknak?

□ Hogyne, nagy sikere volt. Szerbiában, meg Jugoszláviában, annál nagyobb, megbüntetik, hú, akkor ez kell nekünk. Nem az volt, mint más országban, hogy ha megbüntetnek, ott az egész országra érvényes. Nem. Ideológiailag fekete bárány voltam. Büntetendő Újvidéken. Belgrádban annál nagyobb sikerem volt.

■ Megint visszajutottunk oda, amiről már többször beszéltünk, hogy végül is a szerbek téged az első perctől fogva szerettek, kedveltek, befogadtak. Jól gondolom?

□ Jól, és amikor átjöttem Magyarországra, akkor nem a szerbek neveztek árulónak, hanem a vajdasági magyarok. És akik engem a legnehezebb időkben visszahívtak Belgrádba, ’96-ban, mikor bombázták, rakétázták Belgrádot. Engem a szerbek hívtak vissza, mert egy nagyon erős ellenzék működött. Ellenzéki rádió, tévé, kiadók, folyóiratok voltak. És azok hívtak, és megjelentem. Igaz, hogy jó néhány év múlva, de nem felejtettek el, össze akarták kovácsolni azokat az erőket, amelyek ’70-ben, ’80-ban együtt hatottak. Akkor persze már szétfröccsentünk az egész világba sokan, de jöttünk és tartottuk az előadásokat. Utána Újvidékre is visszahívtak, szintén ilyen szerb szervezésben.

■ Most is a szerbek szerveznek neked egy kiállítást.

□ A Vajdasági Képzőművészeti Múzeum egy retrospektív kiállításnak nevezett eseményt tart, egy hónapos lesz, a multimediális tevékenységemet mutatják be, ebben benne van mindaz, amiről beszéltünk.

■ Hanganyag is, vagy csak képanyag?

□ Hanganyag is. Vetített, videodokumentáció, a könyveim, a vizuális munkáim és egy performance-t is előadok a helyszínen. Egy nagyon szép monográfiát, katalógust készítenek, kétnyelvűt, szerbül és angolul fog ez megjelenni. És ennek köszönhetően, most már azért visszahívnak magyar vonalon is, publikálásra hívnak, kérnek tőlem kéziratokat, a Híd folyóirat, a Symposion.

■ A Symposiont már Magyarországon csinálják.

□ Kettő van. Kettévált a Symposion, mert valóban megfojtották ott Újvidéken, és itt Magyarországon ritkán, de megjelent. De aztán megerősödött és nagyon tehetséges fiatalok vették át, nagyon-nagyon jó gárdája van ennek a Symposionnak.

■ Kati, te minek tartod magad, ha a műfajokat öszszesítenénk. Előadóművész vagy, színész vagy, vizuális költészetet művelsz, hangköltészetet művelsz, hagyományos verseket írsz, írtál egy regényt. Ez olyan sokféle művészre vall, te, ha be kellene sorolnod magad, az előbb azt kimondtad, hogy multimédiás, de szerintem, még ez sem teljes.

□ A tevékenységem az multimediális tevékenység, de én költőnek tartom magam. Egy költő, aki ilyen-olyan műfajban fejezi ki a költészetét.

■ Mert a vizualitás, amit te művelsz, az is a költészet része.

□ Én elsősorban költőnek tartom magam, aki a költészet határait feszegeti, tágítja, abszorbálja, az intermediális területeket töltöm ki és lépek át a hangba, a vizualitásba, a mozdulatba, a szcénébe, mert nem csinálok én sem mást, mit itt a Képversek című antológiában. Tehát kezdetben vala a képvers, kezdetben vala az énekelt költészet és a szerkezete a rituálé, valójában én csak a költészet gyökereit alkalmazom a mai eszközökkel, szenzibilitással és az én jellememmel, azzal, ami én vagyok most. Én egy mai nő vagyok, de a mondanivalóm az archaikus, az nem újabb keletű, ugyanazok az örök témák foglalkoztatnak, mint az ezer évvel ezelőtti ének-beszélőt, saját haján hegedülő hindu költőt vagy a sámándobot verő, eksztatikusan kommunikáló sámánt. Közvetítő vagyok egy belső hang és egy másik ember között, számomra ez a költészet.

■ Csavarogtunk itt a városban, s amikor elmentünk az egyik kávéház mellett, mondtam neked, hogy Ady mennyire nem szerette, ha egész alakos kép készül róla, nem szerette mutogatni a lábait. A róla készült, általa kiválasztott képekből húszat vagy harmincat újra és újra megrendelt Székely Aladártól, azokat küldözgette szét, természetesen elsősorban hölgyeknek, persze. Erre mondtál egy fogalmat, hogy Ady Endre az első…

□ .…mail art művész, vagyis küldeményművész, levelező művész, mert ugye ezt is műveltük.

■ Te még saját bélyeget is csináltál.

□ Igen. A költő meg mindenki hiú ember, és csak azt szeretné megmutatni magából, amit ő akar. Én azért használom ezt a több műfajt, mert én igenis az egész embert szeretném felmutatni magamból, teljes őszinteséggel. Jó érezni a sikert, meg tetszeni, de mivel én nem úgy kezdtem az életemet, hogy az én verseim sikert arattak, én nem szoktam a sikerhez, az elismerés a ’90-es években kezdett imitt-amott utolérni, akkor is azokra reagáltak, amit én harminc évvel ezelőtt írtam. Én azon már túl vagyok régen. Sok mindenen túl vagyok. De kezdettől fogva, mivel nem az elismerés fogadott, megtanultam a grimaszt vágni, nemcsak másnak, hanem önmagamnak is. Azért fontos számomra a tükör…

■ Mi az, hogy grimasz? Arcokat mutogatni?

□ Talán egy groteszk arcot is, megmutatni az arcomnak azt a részét is, ami mondjuk nem kívánatos és nem tetszik önmagamnak, azért van a performance-aimban olyasmi, hogy igenis csúfítom magam, vagy sok álarcot viselek, és a verseimben is sok maszkot használok. Akár nyelvileg, vagy szerepjátékot játszom a szövegeimben is, meg a perfor-mance-aimban is. Szeretném felmutatni azt az oldalát is egyéniségemnek, ami talán nem tetszetős, de az is én vagyok. Az ember tudja jól, hogy amikor tükörbe néz, nem mindig a legszebb arcot látja viszont. De egy alkotó igenis foglalkozzon, vállalja a tulajdonságait, akár a külső megjelenésében azt, ami, különben nem hiteles.

■ Milyen volt és milyen a viszonyod a hagyományos színházhoz, a hagyományos színjátszáshoz?

□ Én szerettem volna, hogy komolyabb viszonyom legyen, de éppen nem énbennem gondolkodott a színház, amikor átmentem ’70-ben, ’77-ben. Más volt az elképzelése a vezetőségnek.

■ Voltál hagyományos kőszínháznak tagja?

□ Persze, mondom, ’77-től, mikor megalakult a magyar színház, én voltam az első, aki a rádióból átjött. Alapító tagja vagyok.

■ Addig a rádiónál dolgoztál.

□ Igen, mindannyian a rádiónál dolgoztunk színészek, és amikor meghirdették a pályázatot, én elsőnek jelentkeztem. Fel is vettek, ilyen értelemben anyaszínésznő, alapító színésznő vagyok. De a repertoárt nem rám képzelték, mert hát mondjuk, az akkori igazgatói ülésnek nem én voltam a szépségideál, akkor inkább ilyen polgári, más alkatú színésznőket képzelt el a vezetőség. Úgy megvoltam, de nem igazán gondolkodtak bennem, és amikor kivételesen, nagy meglepetésre, ’78-ban Harag György rendező átjött Újvidékre és Csehov Három nővérét kezdte rendezni és engem választott a Mása szerepére, a színház berkein belül másra osztották ki, és addig úgy volt, hogy akit a színház javasolt, a vendégrendező elfogadja. Harag György viszont nem, nagy botrány lett belőle, a színházon belül… de hát Harag György…

■ És eljátszottad?

□ Hát persze. Jött még néhány ilyen, hogy Székely Gábor Budapestről jött és a Tótékban engem, az avantgárd színésznőt képzelte el Tótnénak. Ebből aztán megint egy nagy botrány lett.

■ Milyenek voltak szerinted ezek a szerepeid? Hogy oldottad meg?

□ Megoldottam, pedig én el nem tudtam képzelni, hogy a Tótnét eljátszom. Azért választott engem, hogy ne a sztereotip Tótnét játsszam el. Én sem tudtam, hogy tudok Tótné lenni, de úgy látszik, tudtam. Mert én nem rutinból oldottam meg, azt mondta, hogy én az a színész vagyok, aki azonosul és nem színészi eszközökkel oldja meg, hanem azonosul. Úgy látszik, hogy azonosultam. Még néhány ilyen szerep volt.

■ Tolnai Ottó írt egy darabot neked. Bayer aspirin a címe, és ezt Jancsó rendezte. Ez hogy történt? Tudom, hogy Tolnai Ottónak nagy tisztelője vagy, jó barátok vagytok, talán még egy ilyen embert lehetne mondani a jugoszláviai magyar irodalomból, a ma már Svédországban élő Domonkos Istvánt, akinek a könyvéről nagyon szép kritikát írtál.

□ Az előbb ott hagytuk abba, hogy a színház nem énbennem gondolkodott. Tényleg ott álltam szerepek nélkül, és akkor mondtam, hogy csinálnék egy önálló estet, hogy színpadon legyek. Volt egy szobaszínházunk, egy kis kamaratermünk, és azt mondtam, az nekik is jó, mert a repertoáron több darab fut, nem kerül sok pénzbe, egyedül. Negyvenen túl voltam már, az embernek még ugye vannak vágyai, hogy az utolsó dalt még elénekelje, hogy valamit keressek én is még a színházban, meg szeretnék még valósítani valamit. Ez ’82-ben volt, ez a Bayer aspirin. Jancsó bele is egyezett, hogy jó, Kati, csináljuk, és én mondtam Tolnainak, hogy jön Jancsó és megcsináljuk.

■ Miért neked írta Tolnai ezt a darabot?

□ Dehogy írta nekem.

■ Valahol olvastam, hogy neked írta.

□ Ezt írta oda, hogy nekem írta. Persze, hogy olvastad, mert tényleg odaírta.

■ De miért neked írta?

□ Nem nekem írta.

■ Akkor miért írta oda, hogy Ladik Katalinnak?

□ Hát, na. Csak. Hogy előadjam, na.

■ Miért ne lehetett volna előadni?

□ Na jó, szóval szolidaritásból.

■ Menjünk tovább.

□ Mondta, te Kati, van nekem egy monodrámám, épp neked való, rád gondoltam, amikor írtam. Mikor jön Jancsó? Hát mondom, mit tudom én, egy hónap múlva. Na jó, akkor két nap, három nap múlva, szóval néhány nap múlva hozza nekem – kértem. Hozta is, oda volt biggyesztve, hogy nekem írta. És annyi, hogy odaírta, hogy kontaktlencséje van a nőnek, mármint hogy a színésznőnek, és hát nekem tényleg, kontaktlencsém is van. És tényleg az a sztori, megtörtént a színpadon, kiesett a színpadon egy darab közben, amit játszottunk, a kontaktlencsém, és akkor elkezdem keresni a tömegben. Ő nem tudta, csak utólag tudta meg, hogy én valójában a kontaktlencsémet kerestem.

■ És elkezdtél improvizálni, hogy kontaktlencsét kerestél.

□ Persze, ráértem, nem rajtam volt ott a hangsúly. Elvoltam ott a tömegben. És akkor ezt is beírta a darabba. Ilyen értelemben szabta rám, hogy a színésznő a kontaktlencséjével vacakol, és néha az aszpirin helyett a kontaktlencsét kapja be. Ilyen kis aprósággal rám szabta, de egyébként mondta, hogy három nőről formálta ezt a szerepet.

■ Újvidék sok szempontból is érdekes város és különösen az íróknak, művészeknek. Ti valamennyien, vagy nagyon sokan, különbözőféleképpen és különösen viszonyultok saját városotokhoz, elsősorban Csáth Géza miatt, nem is tudom, hogy van-e olyan Újvidéken élő vagy ott született, akit ne ütött volna meg az ő sorsa, személyes tragédiája. Téged hogyan érintett, milyen egy ilyen városban élni, ahol egy ilyen fantasztikusan nagy író ilyen szörnyű élete zajlott?

□ Sok szörnyű sorsról tudunk, függetlenül attól, hogy nagy író, vagy nem nagy író az illető, az élet írja a legszörnyűbb történeteket, s tényleg szörnyű, hogy egy ilyen intelligens ember ilyen sorsra jut.

■ Téged nem érdekelt ő íróként?

□ Dehogynem érdekelt, írtam is neki néhány verset, mármint Csáth Gézának szenteltem néhány verset. Foglalkoztatott, inspirált, ihletet adott, másrészt továbbírtam néhány gondolatát, ami inspirált. A könyvei közül szinte mindegyik megvan a könyvtáramban. Nem azért, mert ebben a közeli földrajzi miliőben élt, egyszerűen a pszichés vonalán. Hogyan torzul el egy szellem, egy lélek, és ezt a torzulást az ember a környezetében tapasztalja. És az, hogy érzéketlenül vagy talán beteges kíváncsisággal szemléljük más lénynek a szenvedését, itt a bagolykínzásra gondolok, arra a novellájára, ahol a gyerekek a baglyot kínozták. Vagy a testnek a szagát, a női testnek a szagát, mert itt arról volt szó, amikor a fiatal fiúk először találkoznak női testtel. Ezek olyan ősi és alapvető témák, amelyek függetlenek attól, hogy hol élt Csáth Géza, vagy függetlenek attól, hogy megölte a feleségét. Gondolom, más is megöli a feleségét… Itt a tudatos pokolra kerülés, ez a folyamat, ahogy ő ezt leírta precízen, engem ez inspirált, ez az önmegfigyelés. Hiszen az ember mást sem csinál, Tolnai is, én is, mindenki, figyeljük önmagunkban ezeket a belső folyamatokat, kíváncsian várjuk, hogy eljutunk-e mi is olyan mélyre. És annyira destruktív ez az önanalízis, kissé félve figyelem én is önmagamat, hogy ugyan meddig tudok, milyen mély bugyraiba tudok jutni a saját lelkemnek.

Elhangzott 2010. május 7-én a nagyváradi Ady Endre líceum könyvtártermében.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu