Kulturális folyóirat és portál

2013. október 17 | Molnár Zsolt | Irodalom

Kivándorlás

Ki mer az elme-lélek elnehezült, kettős egére fölnézni?

Erre a tornádóként kavargó túlzsúfoltságra

ki mer vajon most nem gondolni?

Mintha hullazsákba cipzárolnák a napot.

Ki mer ösztönösen is belehallgatni

a kétségbeesetten csapkodó morajlásba?

Az éjszaka arca nem különb ennél.

És amikor a sötét mindent elárasztott,

Ki nem fájlalja, hogy a levegőt összepréselték?

A földön szanaszét fénycafatok.

Már tudjuk azt, amit tudnunk kell.

Hogy hideg van az elhagyatott tájakon,

Amely magából durván kilökte,

– Mint a szokott test az idegen anyagot, –

És idegenekké e miatt fajultak el

a miisanevük érzések, gondolatok.

És körbekering megbolydult iránytűjük,

Akárcsak nyugtalanságuk jegye szólna örökre.

Menekülne messzire ez a vert sereg,

Ám szárnyukra ólmosodott verejtékük.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu