Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Pomogáts Béla | Kultúra

Kis nagyváradi magyar irodalomtörténet

A történelmi Partium, tehát az a térképen megjelölhető zóna – az egykori Bihar, Szatmár, Szilágy és Arad vármegyék területe – hagyományosan a magyar művelődés és természetesen a magyar irodalom bőven termő szülőföldjei közé tartozott, akárcsak Belső-Erdély, az Alföld, a Dunántúl és a Felvidék. Történelmi sorsában és kulturális szellemiségében egyféle „hidat” alkotott az Alföld (illetve a szűkebb értelemben vett Magyarország) és a fejedelmi Erdély között. Valójában irodalom-szociológiai és „szellemtörténeti” vizsgálatokat kellene végezni annak érdekében, hogy a Partium kultúráját és lelkiségét, pontosan leírhassuk és mintegy elkülönítsük a többi hagyományos magyar régió művelődéstörténetétől, szellemiségétől – abban az értelemben, ahogy a magyar kultúra, talán így mondanám, egyéniségét kutató „klasszikus” irodalomtörténészek – Horváth Jánostól Szerb Antalig és Halász Gábortól Keresztury Dezsőig – képet adtak erről a változatos és összetett kulturális egyéniségről. Úgy vélem, hogy a Partium – és most elsősorban Nagyváradra és Biharra gondolok – kulturális hagyományait és szellemiségét mindenekelőtt az a „híd”-szerep határozta meg, amelyet ez a régió a magyar kultúra többi tájegysége és otthona között alkotott. A tájegység kultúráját és most mindenekelőtt Nagyvárad kultúrájára gondolok, erős szálak fűzték össze mind a többi magyarországi (alföldi, dunántúli, felvidéki) kultúrával, mind Erdély magyar kultúrájával. Még a maga változatosságában is a nemzeti kultúra sokszínű egységét mutatta.

Van abban némi példázatosság, hogy Nagyvárad egyszerre volt a katolikus és a protestáns nemzeti hagyomány letéteményese, egyaránt nyitott volt a magyarországi és az erdélyi szellemiség (irodalom és művészet) indításai előtt, őrizte a maga régi tradícióit, ugyanakkor, hogy csak A Holnap fellépésére utaljak, szerepet vállalt a magyar kulturális modernizációban. Mindezt olyan szép sikerrel, hogy a huszadik század első két évtizedében – a magyar kultúra mozgalmas újjászületésének időszakában – Nagyvárad Budapest mellett, alkalmanként, ahogy ezt A Holnap körül gyülekező irodalmi megújulás vagy éppen a váradi szecessziós építészet és művészet tanúsítja, a régi ország szinte legfontosabb kulturális központja lett. Hasonló szerep jutott kisebb mértékben Aradnak és jóval kisebb mértékben Szatmárnémetinek is.

Nagyváradról, azaz Varadinumról a XI. század vége óta vannak feljegyzések, 1096-ban helyezték el a már meglévő püspöki székesegyházban Szent László király hamvait, ez az esemény, mondhatni, szakrális magasságba emelte a várost. 1217 és 1235 között készültek azok a periratok, amelyeket Váradi Regestrum néven tart számon a hagyomány, 1244-ben jegyezte le Rogerius váradi kanonok a tatárjárás viszontagságait megörökítő Siralmas éneket, s a XV. század második felében, mindenekelőtt Vitéz János püspök munkássága révén, a város a magyar reneszánsz művelődés egyik fontos központja lett – ez volt Várad első „virágkora”. A város első költője a latin nyelven verselő Janus Pannonius (eredeti horvát neve szerint Csezmiczei Janos) volt, a tudós püspök unokaöccse, később maga is püspöki méltóságra emelkedve Pécs főpásztora. Az első jelentékeny költői alkotás, amely Váradot megörökítette, az ő nevéhez fűződik, elutazása alkalmából írta, nem sekély nosztalgikus érzéssel az elhagyni készült város iránt. Ezt a költeményt szeretném idézni, először a maga eredetiségében, tehát latinul, majd Berczeli A. Károly népszerűvé vált fordításában magyarul:

 

Quam primum, o comites, viam voremus.

Aurati pariter valete reges,

Quos nec sacrilegus  perussit ignis,

Dirae nec tetigit fragor ruinae,

Flammis cum dominantibus per arcem,

Obscura latuit polus favilla;

Quam primum, o comites, viam voremus,

At tu, qui rutilis eques sub armis

Dextra belligeram levas securim,

Cuius splendida marmorum columnis,

Sudarunt liquidum sepulcra nectar,

Nostrum rite favens iter secunda.

Quam primum, o comites, viam voremus.

 

Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,

A tűz sem foghatott ki rajtatok s a

Nehéz romok sem roppantottak össze,

Mikor vad lángok perzselték a várat

S a füstfelhőtől elborult az égbolt,

Fel hát az útra, társaim, siessünk!

S te is lovas király, rőt vértezetben,

Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,

Kinek márványövezte síri szobrát

Kiverte egykor gyöngyöző verejték,

Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:

Fel hát az útra, társaim, siessünk!

A város ezután is kulturális központ maradt, püspökei a humanista művelődés pártfogói voltak, így Filipecz Pruis János és főként Martinuzzi Fráter György, aki nem csak az önálló erdélyi állam létrehozásában töltött be fontos szerepet, hanem a művelődéstörténetben is, az imént említett Váradi Regestrumot például (Heltai Gáspár nyomdájának emlékezetes kiadványaként) ő jelentette meg. A város vállalt szerepet a hosszú időn keresztül érvényben tartott nevezetes erdélyi törvénykönyv: az Approbatae Constitutiones Regni Transilvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum 1540 és 1653 közötti többszöri közreadásában is. És miután a kálvini reformáció elterjedt Magyarországon (sőt, az ország keleti részében uralkodó szerephez jutott) Nagyvárad a magyar nyelvű művelődés és irodalmi kultúra fontos központja lett. Több nyomda is működött, élénk szellemi élet zajlott falai között, különösen 1585 után, midőn a jezsuiták visszatelepülhettek, és Várad a XVI. század szinte állandósult hitvitáinak egyik központja lett. Ezek a hitviták nem pusztán az egyháztörténetben vagy a teológiai küzdelmekben játszottak szerepet, komoly hatásuk volt a korszerű gondolkodás kialakításában, a magyar nyelv széles körű alkalmazhatóságának létrehozásában és nemzeti kultúránk európai kötődéseinek alakításában is. Különösen elmondható mindez a város szülöttjének: Pázmány Péternek és az ugyancsak váradi Alvinczi Péternek a polémiájáról – a katolikus és a református teológus különben ugyanannak a váradi skólának a növendéke volt.

A történelem mindazonáltal nem volt kegyes a városhoz, 1660-ban hosszú ostrom után a város török kézre került, és harminckét éven keresztül ott is maradt. Az ostrom eseményeit számosan megörökítették, így Szalárdi János Siralmas krónikája, amely az erdélyi történelem megismerésének fontos forrásai közé tartozik, és Evlia Cselebi török utazó, aki arról is megemlékezett, hogy a nevezetes Váradi Biblia (amelynek reprint kiadását néhány esztendeje éppen a Varadinum alkalmával vehettünk kezünkbe) Nagyváradon jutott nyomdába,  a gyönyörű kiadvány végül mégis  Kolozsváron készült el, a várat feladó katonaság ugyanis magával vihette a félig kinyomtatott íveket. A török megszállás mindazonáltal csak epizódikus szerepet kapott a város történetében, ezután következett el Nagyvárad életének (a reneszánsz korszak után) második nagy időszaka. Mindebben Benkovich Ágoston és Patachich Ádám püspököknek volt igen nagy szerepük: az első kezdte el felépíteni a jelenlegi székesegyházat, a magyar barokk templomépítészet egyik remekét, és alapította meg a papneveldét, a második valóságos barokk udvartartást rendezett be, olyan udvari zenészeket foglalkoztatott, mint Michael Haydn és Karl Ditters von Dittersdorf, és a város művelődését olyan kiváló tudósok munkája fémjelezte, mint a jezsuita történetíró Pray György, a nyelvész Révai Miklós, a jezsuita költő Baróti Szabó Dávid – valamennyien a magyar kulturális-irodalmi megújulás ismert mesterei. Mint ahogy a felvilágosodás korának is voltak váradi „hősei”, így Balugyánszky Mihály jogakadémiai tanár, a költő Szentjóbi Szabó László vagy Budai Ferenc református lelkész, aki 1804-1805-ben adta közre Magyarország polgári históriájára való lexikon a XVI. század végéig című jeles munkáját, ez nemzedékek „tankönyve” lett. És Váradhoz fűződik Csokonai Vitéz Mihály klasszikus bölcseleti költeménye: A lélek halhatatlanságáról is.

A várostörténet harmadik „virágkorát” a XIX. század első, majd második felében bekövetkezett országos fejlődés határozta meg. A magyar reformkor politikai mozgalmaiból, csakúgy, mint a szabadságharc eseményeiből Várad alaposan kivette részét, az előbbiek során Beőthy Ödön és Tisza Lajos, az utóbbi eseménysorozatban Szacsvay Imre, aki az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat kidolgozója volt, és akit 1849. október 24-én a pesti Újépület mellett – Perényi Zsigmonddal, a felsőház elnökével és Csernus Manó pénzügyminiszteri tanácsossal együtt bitófán végeztek ki. Nagyváradnak mindig is voltak hősei, és ezeknek a hősöknek nem egyszer a vértanúk sorsa jutott. Nagyvárad történetét a reformkorszak, a szabadságharc, a császári önkényuralom, majd a dualizmus időszakából Fleisz János (mindenekelőtt Város, kinek nem látni mását című 1996-ban, valamint Nagyvárad várostörténete című 2011-ben megjelent) tartalmas történelmi összefoglalásai mutatták be, arra figyelmeztetve, hogy a város mindig a magyar politikai és szellemi élet fontos központja volt.

A város kulturális élete igen sokat fejlődött az 1867-es kiegyezés után: még ezt megelőzően 1862-ben Bihar címmel megjelent az első váradi periodika, majd az igazi napilapok, a Nagyvárad, a Szabadság és a Nagyváradi Napló, végül a Tiszántúl című napilapok (ugyanakkor a városban került az olvasók elé a kor nevezetes és azóta is működő román nyelvű folyóirata: a Iosif Vulcan által szerkesztett Familia). Olyan újságírók dolgoztak ezeknél a lapoknál, mint Ritoók Zsigmond, Iványi Ödön, Thury Zoltán, Márkus László, Hlatky Endre, Szirmay Ödön, Dési Géza, Fehér Dezső, Várady Zsigmond – többen irodalmunk jeles képviselőiként is nevet szereztek – és persze Ady Endre, aki a nagyváradi sajtó kiváló személyiségeként írta be nevét a város történetébe, amellett, hogy a váradi irodalomnak is legnagyobb egyénisége volt. Ady költészete (és publicisztikája) egy egész korszakot határozott meg a város irodalomtörténetében – az ő munkássága jelezte a kulturális Nagyvárad „negyedik” virágkorát, amelynek megalapozásában olyan társai voltak, mint Balázs Béla, Bíró Lajos, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Nagy Endre, és ne felejtsük el, hogy egy időben (1895 és 1896 fordulóján) Krúdy Gyula is a városban élt és dolgozott.

Nagyvárad irodalmi múltja elválaszthatatlan attól a szinte „forradalmi” megújulástól, amelyet a Nyugat első nemzedéke hozott. Ady 1900 és 1904 között élt Váradon, de később is gyakran felkereste ifjúságának és első nagy szerelmének városát. Egész sor verse és publicisztikai írása fűződik a városhoz, közöttük az 1903-ban megjelent Még egyszer és az 1906-ban közre adott Új versek című kötete, olyan nevezetes költeményekkel, mint az Óda a betűkről, az Áldomás, a Fuimus, A könnyek asszonya, a Góg és Magóg fia vagyok én, a Léda a hajón, a Léda Párizsba készül, A Hortobágy poétája, a Lelkek a pányván és még számos nagyhírű költemény. És olyan publicisztikai írásai, mint A jövő Nagyvárad, a Nagyváradi éjszakák, A kultúra ígéretei, Várad és Debrecen, a Nagyváradi beszámoló, A vér városa, A hazafiság revíziója és még egy kötetre való írása. (Minderről a közelmúltban igen részletes képet adott Péter I. Zoltán 2007-ben az olvasók elé került Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon című kitűnő munkája). Ady felelős és hiteles váradi embernek tartotta magát, aki a város minden ügyében illetékes lehet.

Csupán egyetlen írásából idézek, a Szabadság 1901. január 17-i számában megjelent A jövő Nagyváradból, ez nem csak a költő elkötelezettségéről beszél, reményeiről is. „Nagyvárad lakossága – olvasom – meghaladta a félszázezret. Ez a faktum nagy, beszélő igazság mimellettünk, kik ettől a Körös-parti modern, csupa élet, akció és haladásra hívott várostól vezető szerepet várunk. Elvitathatatlan, biztos, első szerepet a már talán agyon is dédelgetett főváros után. Nem a lokálpatrióták nagyzása mondatja ezt velünk, de a valóságból, a tényekből merítők próféciája. Ez a város, melyet lenyűgözött a magyar provinciák kétségbeejtő sorsa, még annyi eszközzel sem rendelkezett, mint többi társa. És mégis csodásat fejlődött. Mi tudjuk, kik ismerjük ennek a haladásnak nehéz útját, roppant áldozatait. Mi tudjuk, hogy mennyi mindent teremtett volna ez az igazán kultúrvárossá predestinált város, ha csak félig megvolnának azok az anyagi tőkék, mely holt vagyon például Debrecenben.” Írását a következőkkel zárja le: „Csak nagy, szabálytalan vonásokat adtunk. De ki-ki berajzolhatja a maga terveit. Célunk az volt, hogy akcióra bírjunk, s még lázasabb munkára serkentsünk. Így lesz valóság minden nagyváradi ember szeretett szép álma. Így lesz Nagyvárad olyan naggyá, amilyennek mi akarjuk. Félszázezren hagytuk el az elmúlt századot. Ez ígéri nekünk a mi álmaink valóra válását. Bízunk, hogy így lesz, és dolgozunk, hogy így legyen!…”

Ady publicisztikája és költészete, mondhatni, irodalomtörténeti és sajtótörténeti magaslaton adott képet a város szellemiségéről, küzdelmeiről és lehetőségeiről. Már említettem az imént A Holnapot: Ady nem volt egyedül, Váradon, illetve az ott megjelent költői antológiákban a korszak megújuló magyar irodalmának jeles személyiségei vették körül. Ady Endre nemcsak annak következtében, hogy az ő versei tették ki a Nagyváradon 1908-ban megjelent irodalomtörténeti jelentőségű versgyűjteménynek, A Holnap című kötetnek közel a felét (nyolcvanhét versből harminckilenc volt az övé), hanem amiatt is, hogy a nevezetes antológia voltaképpen az ő költői bejelentkezését szolgálta. Ady a „magyar lelkek forradalmának” nevezte a huszadik század első évtizedében fellépő új magyar költészetet. Ez a „forradalom” Adyhoz és a mellette felsorakozó modern magyar irodalom más kiváló egyéniségeihez – Babits Mihályhoz, Kosztolányi Dezsőhöz, Juhász Gyulához, Tóth Árpádhoz, Móricz Zsigmondhoz, Krúdy Gyulához, Karinthy Frigyeshez, Kaffka Margithoz, Szabó Dezsőhöz –, egyszóval az 1908. január 1-jén útjára induló Nyugat című folyóirat táborához fűződik. Ők voltak azok, akik végre mozgásba hozták a magyar gondolkodás és irodalom korábbi állóvizét, és új (európai) irányt szabtak a nemzeti irodalomnak. Ennek a lelki és irodalmi „forradalomnak” volt a huszadik század elején leginkább lendületesen fejlődő városa Nagyvárad, amelynek szellemi mozgékonysága, polgári nyitottsága és európai tájékozódása nem csak Ady érintette meg, hanem például Babitsot és Juhász Gyulát is (ez utóbbi ebben az időben Váradon tanárkodott).

A várost ekkor kezdték „Pece-parti Párizsnak” titulálni hívei. A városban egyre-másra jöttek létre a kereskedelmi és ipari vállalkozások, a Szigligeti Színház egyike volt az ország legjobb teátrumainak, és – mint Indig Ottó munkáiból tudjuk – Váradon hét napilap jelent meg (Nagyvárad, Nagyváradi Napló, Nagyváradi Friss Újság, Nagyváradi Újság, Szabadság, Tiszántúl, Új Nagyvárad) – ennyi napilap becsületére vált volna egy nyugat-európai nagyvárosnak is. Valójában ezeknek a váradi redakcióknak (a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló szerkesztőségének) a munkatársa és neveltje volt a fiatal Ady Endre is. Az új magyar költészet képviselőinek váradi toborzóját, mint Dutka Ákos A Holnap városa című visszatekintéséből megtudjuk, azok a beszélgetések vetették fel, amelyek a fiatal tanár és költő, Juhász Gyula nagyváradi bemutatkozását követe indultak meg a város kávéházaiban. „Ebben a légkörben – olvasom Dutka könyvében – aztán komolyra fordul köztünk a szó. […] váltig emlegetjük, hogy megcsúszott a föld a Vármegyeház alatt. Megint itt van küszöbön a Kölcsey meg a Kazinczy kora. Halljuk már, Ady verseiben az új magyar igéket, az új szóösszevonásokat, ami még idegen a bugris füleknek, de mi már esküszünk, hogy ez a holnap, a forrongó jövendő szava.”

Dutka Ákos visszaemlékezése igen érzékletesen mutatja be azt az izgatott szellemi atmoszférát, amely ezeknek a kávéházi beszélgetéseknek a során a fiatal váradi írók, újságírók között kialakul. „Vasárnap délelőttökön – olvasom – beülünk az Emke-kávéház belső szegletébe. Elénk rakjuk a világ minden tájáról befutó képes újságokat: a londoni Graphictől a párizsi Sourire-ig. És nézegetjük Gauguin tahiti képeit, Blériot új repülőgépmodelljeit. Juhász már verssorokat firkál az egyik Gauguin-kép alá: Táncolj, Noa, Noa! Már ott jár Tahitiban, már szétfoszlik köröttünk a váradi kávéház. Eltűnik a város, s túl a Körösön, az elsüllyedt Atlantisz harangjait halljuk. Mennyi szép minden, mennyi szent minden, s mind a másé, dadogjuk könnyesen Ady versét, s tovább nézegetjük a Cyrano és a Chanteclair párizsi díszleteit. Egy ilyen révedező, álmodó vasárnap délelőttön pattan ki a gondolat köztünk, hogy bezzeg nekünk nincs egy ilyen szép képesújságunk – de még egy igazi újhangú irodalmi folyóiratunk sem.”

Ez a hiányérzet vezet oda, hogy Antal Sándor, aki A Holnap ügyének elsőszámú szervezője és a versgyűjtemény szerkesztője lesz, felveti egy nagyváradi irodalmi folyóirat alapításának tervét. A váradiak tábort próbálnak szervezni a tervezett folyóirat mögé, érdeklődésüket Kosztolányi, aki akkor már a fővárosi sajtó népszerű szerzője, és Oláh Gábor, aki Debrecenben szeretne új irodalmi központot kialakítani, elutasítja, a fogarasi „száműzetésben” tanárkodó Babits és a Nagyváradon rokoni kapcsolatokat ápoló Balázs Béla viszont örömmel fogadja. Ott vannak azután maguk a váradiak: Juhász Gyula, Dutka Ákos, az ifjú Emőd Tamás és a csinos fiatal költőnő, Miklós Jutka, csakhamar melléjük, sőt az élükre áll a nemrég még váradi újságíró: Ady.

Antal Sándor, Juhász és Dutka – figyelembe véve a nagyváradi Sonnenfeld nyomda józan számításait, amelynek értemében egy Nagyváradon megjelenő irodalmi folyóiratot semmiképpen sem lehetne fenntartani – egyelőre beérik egy verses antológia megjelentetésével. Juhász Gyula Babits Mihályhoz 1908. március 6-án írott levelében erről a tervről nyilatkozik: „Már írtam neked, hogy egy nagy, modern antológia készül (Adytól kezdve) és abban Neked is méltó módon benne kell lenned… Balázs Béla is benn van, én is. Hétmagyarok – ez lesz a címe, igen szép, előkelő, gazdag köntösben jelenik meg június elején, előszóval és irodalmi problémákkal.” A tervezett címet később változtatják meg egy Adyval folytatott megbeszélés során. A cím valójában Dutka Ákos javaslatából származott, ezt azután minden érdekelt, közöttük Ady Endre is, lelkesen elfogadta.

Az antológia – Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka verseivel – 1908. szeptember elején került a közönség elé, a nagyváradi Sonnenfeld nyomdában készült, és a budapesti Singer és Wolfner Kiadó (Herczeg Ferenc lapjának, az Új Időknek a kiadója) szerepelt a címlapon. Bizományosként, kiadóként pedig A Holnap Irodalmi Társaság jegyezte a könyvet. (Ez a társaság azonban csak több mint egy hónappal később, október 14-én alakult meg, a többi között Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Berkovics Renée, Dénes Sándor, Sarkadi Lajos és Nagy Mihály közreműködésével.) A kötetet Honti Nándor nagyváradi grafikusművésznek a költőkről készített kis iniciáléi díszítették, ő rajzolta a szecessziós címlapot is.

A versgyűjteményt létrehozói „Vajda János emlékének” ajánlották, ő volt az a költő, aki a „holnaposok”, mindenekelőtt Ady Endre meggyőződése szerint mintegy összekötötte a XIX. század nagy klasszikusainak – Petőfinek, Aranynak – korát a modern költészettel. A kötetet Antal Sándor (ismert nagyváradi újságíró, 1919-ben a budapesti kommunista Vörös Újság munkatársa, majd csehszlovákiai emigráns) szerkesztette, ő írta a bevezető tanulmányt és a kötet költői méltató előszavakat is. Az előbbiekben így határozta meg A Holnap költőinek irodalomtörténeti helyét: „A Holnapba, a mi társaságunkba pedig Balassa, Csokonai, Petőfi, Vajda János és Reviczky tartozik. Mindazok a magyarok, kik elégtek, meghaltak a holnapért. Ők már régen elmentek. Ma semmit sem kérnek. De a magyar udvarházakban ma is olyan alacsony a kapu szemöldökfája, hogy ők nem férnek be. […] Ebben a könyvben az elevenek léptek elő. Heten. Nem a bátortalanság hozta őket össze – hiszen vakmerőségig magyarok mind -, hanem az irodalomtörténet. Kerek formában mutatja be a magyar líra történetének ezt a kiszakított fejezetét. Nem mímeljük az elfogulatlan öreget. De olyan becsületes szubjektivitással próbáljuk lerajzolni őket, mintha már meghaltak volna.” És mindehhez még a következőt fűzte: „ünnepre jelenik meg ez a kötet. A magyar nyelv megújhodásának ünnepére.”

A Holnapnak Ady Endre költészete volt a lobogója, tőle közölték a legtöbb veret, szám szerint harminckilencet, közöttük olyan klasszikus antológiadarabokat, mint a Góg és Magóg fia, Az Isten balján, a Párizsban járt az ősz, az Elillant évek szőlőhegyén, A halál rokona, A fekete zongora, A hepehupás vén Szilágyban, a Fölszállott a páva, Én nem vagyok magyar? Az ősi Kaján, a Havasok és Riviéra, a Vér és arany, A Hortobágy poétája, A Gare de l’Est-en, és így tovább. Babits Mihály öt költeménnyel szerepelt, nevezetesen: Turáni induló, Theosophikus énekek, Vérivó leányok, Golgotai csárda és Fekete ország című verseivel. Balázs Béla hárommal, Dutka Ákos tizenöttel, Emőd Tamás héttel, Juhász Gyula tizenkettővel, Miklós Jutka hattal. A bemutatott költők közül Ady volt a legismertebb. Babits Mihályra éppen ez az antológia hívta fel az irodalmi körök figyelmét, s a váradi irodalmi életet négyen is képviselték: Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás és Mikós Jutka. A kötetnek Ady volt a legidősebb szerzője – harmincegy évesen, Dutka Ákos huszonhét, Babits Mihály és Balázs Béla huszonhat, Juhász Gyula huszonöt, Miklós Jutka huszonkettő, végül Emőd Tamás még alig húsz esztendős volt akkoriban, tehát A Holnap valóban a legfiatalabb költőknek adott otthont – és hírnevet.

Az antológia kritikai fogadtatása általában Ady költészetét állította a középpontba, kivéve talán Kosztolányi Dezsőt, aki – mint a későbbi fejleményekből is jól ismert – nem lelkesedett túlságosan ezért a költészetért. Következésképp, midőn „az új líra jelentkező öntudataként” ünnepeli az antológiát, nem Ady újításaira, hanem Balázs Béla „ősgermán elmélyedésére” és főként az addig szinte ismeretlen Babits Mihály költői kvalitásaira hívja fel olvasóinak figyelmét A Hét című folyóiratban: „A nagyközönségnek egész ismeretlen Babits Mihály, egy keserű, ideges, kissé bogaras, filologizáló és filozofáló, de ízig-vérig modern poéta, helytelen válogatásában jelent meg, és így, sajnos, sokaknak majd úgy tűnik, hogy csak »pour épater les bourgeois« elvét szolgálja. Ha több verset gyűjtnek tőle össze, mindenki láthatta volna, micsoda csodás gondolat-nuance-ok szunnyadnak ebben a szóficamító, különcködő, Nietzsche új nyelvére emlékeztető idiómában. Ez a poéta mintha – szemébe a hindu világrejtély mély misztikumával – feketekávé-részegségben írna.”

Lukács György, aki az elméleti igényességű és felkészültségű irodalomtudósok között azzal (is) felhívta magára a figyelmet, hogy érdeklődéssel kísérte a modern magyar irodalom kibontakozását, Ady költészete mellett ugyancsak Balázs Béla és Babits Mihály verseit emelte ki az antológia költői közül. „Két nevet vegyünk ki ebből a nagy általános megállapításból – olvasom az antológiáról közreadott ismertetésében – Babits Mihályét és Balázs Béláét. Ha egy pár vers meghamisíthatja is egy költő egyéniségéről alkotható képünket, ha talán máshol készteti keresnünk lényének súlypontját, mint ahol igazán van, és a legnagyobb meglepetések ezer lehetőségét hagyja nyitva előttünk, az erejét mégis lehet éreznünk, teljes biztonsággal, tévedések kizárásával. Babits Mihály ritmusában megszólal valami, amit nálunk még nem lehetett hallani; valami vad gazdagság, a látások izzó részegsége és az érzések mélysége, komplikált és mégis töretlen primitivitása. Egy ősi, nagy, természetből fakadt, minden körülménytől független energia, nem >muszáj Herkules<-ség, mint az Ady Endréé. Valami, ami – anélkül, hogy versei hasonlítanának – a fiatal Rimbaud-ra emlékeztet.”

A nevezetes antológia megjelenése idején Babits a távoli Fogarason töltötte száműzetésének éveit, és csak messziről, mindenekelőtt Juhász Gyula levelei révén kísérhette figyelemmel a váradi zászlóbontás előzményeit és eseményeit. A havasok alatti magányban különösen jólesett neki az, hogy messze Nagyváradon értő társakra és szolidáris írói közösségre talált. 1908. szeptember 23-24-én írott levelében olvashatók az alábbiak: „Hiszem, hogy nem fogtok szégyent vallani azzal az X-szel, akit oly nemesen és szívesen fegyvertársul vettetek.” Másfél évtized múltán is jóleső érzéssel idézte fel szerepvállalását A Holnap költői között. „A Holnap hetei győzelmesen érkeztek el a magyar irodalomba, kiharcolva egy új irodalmat, sok harccal, kínnal – de diadallal.” Azt a nagyváradi kezdeményezést, amelyet Nagyváradon A Holnap képviselt, 1908-ban Budapesten a Nyugat című folyóirat teljesítette be a maga több mint három évtizedes korszakalkotó tevékenységében. A modern magyar irodalom és a nagyváradi szellemi élet története ezen a ponton, mondhatni, jelképes módon találkozott, mindez arra a jelentékeny szerepre világít rá, amelyet a város a magyar modernizációban vállalt és betöltött.

Az első világháború végeztével nem csökkent, talán inkább növekedett Nagyvárad kulturális-irodalmi jelentősége, annak ellenére, hogy a város „határvárossá” vált, elveszítette annak a „hátországának” egy részét, amelyet a magyar és a román állam között megosztott Bihar megye jelentett, és egy ideig súlyos nehézségekkel kellett számolnia magyarországi kapcsolatainak fenntartásában. Ne feledjük el, hogy Nagyvárad ebben az időben (mi több, a hatvanas-hetvenes évekig) magyar többségű város volt, az 1910-es (a magyar kormányzat által elrendelt utolsó) népszámlálás alkalmával a város 64.169 lakosából 58.421 (tehát 91%) vallotta magyarnak magát, az 1930-as (a román kormányzat által szervezett) népszámlálás alkalmával pedig a lakosság 66,5%-a volt magyar nemzetiségű. Nagyvárad magyar kulturális (és természetesen politikai és gazdasági) jelentősége ilyen módon még hosszú időn át fennmaradt, és ennek létrejöttek az intézményei is, így 1919 februárjában az Ady Endre Társaság, amely hosszú időn át szervezte a város magyar irodalmi életét, ugyanebben az időben indult a Magyar Szó és a Tavasz című irodalmi folyóirat, mindkettő Tabéry Géza kezdeményezése nyomán és szerkesztésében jelent meg, ám mindkettő igen rövid életűnek bizonyult. Ugyancsak Nagyváradon jelent meg a kétnyelvű: magyar-román Aurora című folyóirat, amely a két szomszédos nemzet és kultúra közeledésének ösztönzésében találta meg feladatát. Kár, hogy szerkesztője, Keresztury Sándor utóbb szélhámosnak bizonyult, és a harmincas években Alexandru Olteanu néven gyűlölködő magyarellenes írásokkal hívta fel magára a figyelmet.

A húszas évek igen sok megpróbáltatást hoztak a város magyar kulturális élete számára, ennek ellenére szinte hősies erőfeszítésekről számolhat be a történetíró. A felmérések szerint 1919 és 1940 között 582 magyar könyv jelent meg a városban, ugyanebben az időben 147 lap látott napvilágot, közülük azonban csak néhány bizonyult tartós életűnek, így a Fehér Dezső és Hegedűs Nándor által szerkesztett Nagyvárad és Nagyváradi Napló, ezekben számos váradi, partiumi, illetve belső-erdélyi író is teret kapott. 1920 és 1940 között Paál Árpád szerkesztésében és a katolikus egyház támogatásával került az olvasó elé az Erdélyi Lapok című újság, ez a konzervatív szellemű közéletnek adott fórumot. Ugyancsak fontos szerepet játszottak a Trianon után nagyváradi székhellyel szervezett Királyhágómelléki Református Egyházkerület által közre adott sajtótermékek, így a Református Híradó, a Reformátusok Lapja, illetve a Református Könyvtár című füzetsorozat. 1922-től kezdve ismét működhetett az uralomváltozás után egy időre felfüggesztett Szigligeti Társaság, ennek köszönhetően jelent meg 1932-bena fiatal írókat bemutató Tíz tűz című antológia, ebben debütált a Várad hagyományait elkötelezetten gondozó későbbi budapesti publicista, Ruffy Péter is. 1931-ben Berde Mária, Tabéry Géza és Szántó György indította meg Az Írás című szépirodalmi és művészeti hetilapot, ugyanebben az esztendőben Berde Mária, Tabéry Géza, Károly Sándor, Olosz Lajos és Szombati Szabó István alapították meg az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMIR) nevű írói közösséget. Ez azokat az írókat gyűjtötte össze, akik elégedetlenek voltak a Kós Károly által irányított kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh kiadói politikájával. Jelentékeny szerepet töltöttek be a város magyar nyelvű és identitású zsidó közösségének kiadványai, így a Zsidó Reneszánsz Könyvtár című könyvsorozat.

Nagyváradnak mindig voltak hivatott írói, akik munkásságuk során, akárcsak korábban Ady Endre és társai, hiteles képet adtak a város múltjáról és korabeli életéről. Közöttük mindenekelőtt Tabéry Gézát, Horváth Imrét, (a rövidesen Budapestre költözött) Gulácsy Irént és mindenekelőtt Juhász Gyulát kell megemlítenünk, aki ugyan már régóta nem élt Váradon, költészetében azonban újra meg újra felbukkantak ifjúkorának váradi emlékei. Legszebben talán Testamentum című 1923-ban írott elégiájában, amely fájdalmas érzésekkel idézi fel az elveszített régi országnak azokat a városait, amelyekben fiatal tanárként élt valaha. Léva, Máramarossziget, Szakolca és Makó meleltt Nagyváradot is:

 

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,

Könnyek vizét és a Tisza vizét,

Költők dalát és esték bánatát:

Szeretnék néha visszajönni még.

 

Ó, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon,

Csak megnézném, hogy kék-e még az ég

És van-e még magyar dal Váradon?

 

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,

Világ árváját sorsa veri még?

Van-e még könny a nefelejcs szemén?

Szeretnék néha visszajönni még!

A Trianon utáni korszakban Nagyváradnak két olyan írója volt, akik részben reprezentálták a város történelmi hagyományait, részben kifejezték a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság közérzetét. Tabéry Gézára és Horváth Imrére gondolok – előbbi a magyar történelmi regényirodalom megújítói, az utóbbi a nagy hagyományokra támaszkodó költői modernitás képviselői közé tartozott. Tabéry a marosvécsi Helikon írói közé tartozott (mint láttuk, csak a későbbiekben vett részt egy önálló írói mozgalom szervezésében), publicisztikájában a polgári radikalizmus eszméit visszhangozta, írói munkásságának, mondjuk így, „szakrális” centrumát Ady Endre költészete jelentette, akinek váradi kultuszát mindenekelőtt az ő áldozatos munkája alapozta meg, nem csak számtalan írásával, hanem az Ady Emlékmúzeum létrehozásával is. Regényei: a Szarvasbika, a Vértorony, a Kolozsvári bál, a Cenci, a váradi lány, az Októberi emberek, a Frimont-palota általában az erdélyi történelem és ennek során a nagyváradi múlt eseményeit idézik fel, s ennek során a társadalmi harcok, a világnézeti küzdelmek nem egyszer tragikus kimenetelű, szinte mindig az erdélyi magyarság történelmi sorsát rossz irányba fordító eseményeit mutatják be.

Horváth Imre költészete részben a személyes, többnyire zaklató megpróbáltatások nyomán alakuló írói élményvilágról, részben az erdélyi magyarság drámai történelmi tapasztalatairól ad képet. Az elidegenedettség élményét a költészetében kifejeződő férfias etika ellensúlyozta, idegeinek állandó borzongását az ítélkezés bátor erkölcse egészítette ki. Így lett olyan költő, aki szüntelenül vitában állott a körötte élő világgal, minél erőszakosabb és alattomosabb kihívások érték, annál elevenebb módon működött nála az ellenállás szelleme. Betegségei, halálfélelmei, történelmi csalódásai közepette igazából Nagyvárad urbánus hagyományaiban és kultúrájában talált megnyugtató erőforrásokat, és a második világháború után, midőn Várad ismét román kézbe került, kedves városa újabb sorsfordulója nyomán érezte mindentől, amit szeretett, megfosztottnak magát. Még a háború utolsó hónapjaiban kezdett és 1946-ban befejezett A sárga ház című megrendítő költeményében olvasom a következő sorokat:

Várad már nincs. Mióta itt vagyok,

elseperte az idő Váradot.

Így érzem itt, de hallga… ez a hang

úgy szól, akár a váradi harang.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha az őrült rémtette érdekel,

ne jöjj ide, csak nézz az égre fel,

az égre, hol ezernyi harci gép

emlékeid ködéből ím kilép,

hogy bombázzon a békés táj felett.

Itt nincs bolond, itt nincs csak pár beteg,

nem ölnek ők, föl mit se gyújtanak…

Kint, kint keresd a tébolyultakat!

Nagyvárad irodalmának keretében kell megemlékeznünk a jóformán elfeledett költőről: Nadányi Zoltánról is, aki maga is a Bihar megyei és váradi szellemi tradíciók örököse és elkötelezett híve volt. A nagyváradi jogakadémián folytatott tanulmányok végeztével a Nagyvárad szerkesztőségében kezdte pályafutását, 1919–1920-ban (Zsolt Béla mellett) a Tavasz társszerkesztője volt, majd Budapestre költözött, 1926-ban Berettyóújfalun (a csonka Bihar megye ideiglenes székhelyén) a megyei levéltárban dolgozott, közben állandó kapcsolatot tartott a váradi irodalmi élettel, 1940 és 1944 között a megye főlevéltárosaként tevékenykedett. Költői munkásságára a Nyugat körül gyülekező lírikusok kifejezésmódja hatott, úgy is szokták elkönyvelni, mint a Nyugat „második nemzedékének” képviselőjét. Korai verseskötetei Váradon jelentek meg, s később is az ottani lapok gyakori vendége volt. Mellette szerepet játszott a város irodalmi életében Bélteky László is, a kolozsvári Ellenzék munkatársa, majd 1942-től a váradi Estilap felelős szerkesztője, később a Magyar Nemzet munkatársa. 1931-ben a Szigligeti Társaság adta közre Jelszó nélkül című verseskötetét.

Az a négy esztendő, amelyet a város 1940 és 1944 között ismét a magyar állam keretei között töltött, nem hagyott különösebb nyomot Nagyvárad irodalmi életében. Mindenesetre a város természetesebben kapcsolódhatott be a magyarországi szellemi (és politikai) életbe, ezt jelezték például Márai Sándor 1942-ben és Németh László 1943-ban rendezett előadóestjei. Az előbbi Két nap Váradon című (1942. október 18-án keltezett) írásában adott számot a látogatás felemelő élményeiről, ebben olvashatók a következők: „Erdély mindig azé volt, aki Váradot bírta. Éjjel, a szanatóriumszerű szállodaszobában, Várad történetét olvasom. Mennyi vér! Mindig ezért a kapuért verekedtek, törökök, labancok, mindig ezt az alföldi kaput kerülgették a portyázó hatalmak. Martinuzzi itt szövögette nehezen átlátható, nehezen megérthető terveit, s mindenki itt rombolt egyet a gazdag városon, aki Erdély felé vagy Erdély felől tört. Hogyan alkothatott és őrizhetett ez a város az évszázadokban remekműveket? Többet tett, ismerte a magyar titkot: minden erejével megmaradt. […] aki mélyebben néz a modern kövek mögé, megtalálja itt a magyar történelem minden mozgató motívumának nyomait és jelképeit. Nem, ez a város nem »szép«. De tapasztalt és bölcs. Olyan, mint egy felnőtt, aki már nem hatni akar, csak lenni. «Irodalmi« város?… Nem tudom. Biztos csak az, hogy itt az írók minden korban jól és otthon érezték maguk. Ezt, szerényen mint kései tanú, bizonyíthatom. S nem minden magyar város mondhatja el, hogy jól bánt az írókkal és az irodalommal.”

Németh László – egy esztendő múltán – tartott Váradon azóta is emlékezetes előadást egy ottani internátusban, amely a szórványvidékek magyar diákjainak adott otthont. Ebben a Nagyváradi beszéd címet kapott előadásában arra figyelmeztetett, hogy a kisebbségi sorsból szabaduló magyarságnak fenn kell tartania azt az erkölcsiséget, amelyet a kisebbségi élet körülményei között alakított ki. „Amit mi a magyarságért tettünk, kisebbségként tettük. A kisebbségi harcmodorral járó reménytelenség, megaláztatás s eltökéltség nekünk a vérünkben van. […] Kolozsvárra hívtak meg, hogy a román uralom alól visszatért magyarságot az itthoniak nevében köszöntsem. Egy dologra figyelmeztettem őket. Ne feledjék el, hogy kisebbségből kisebbségbe jönnek. Az a harcmodor, azok az erények, amelyeket odaát az ellenállás idején megszoktak: ideát sem lesznek fölöslegesek. Hallgatóságom akkor már túl volt a visszatérés első boldogságán, s ez a tíz perces előadás váratlanul mély hatást tett rája. Mindaz, amit azóta tapasztaltak, úgy hiszem szavaim igazságáról győzhette meg őket. A valódi magyar célokért továbbra is súlyos kisebbségi sorsban kell küzdeniök.” Majd gondolatmenetét a következőkkel folytatta: „Semmiféle körülmények közt se vegyük át az ellenség harcmodorát. Az elmúlt években sok vita folyt arról, hogy a magukat magyaroknak vallók közt ki az igazán magyar. Az én tréfás, de biztos ismertetőjelem ez volt: Aki azt mondja, hogy ennél vagy annál a világfordulatnál ő vagy övéi ezt és ezt fogják fölakasztani: az nem magyar. Aki azt mondja, hogy bármi lesz a háború vége, engem föl fognak akasztani, arról elhiheted, hogy magyar. Sokan azt mondják: elég bárgyú és lehangoló ismertetőjel. Én azonban ha bízom, azért bízom a magyarság jövőjében, mert ez a tréfa népünk lelkéről mond ki valamit, amit mindenki ellenőrizhetett.” Márai is, Németh is az úgynevezett „nemzeti stratégia” néhány fontos elvét fejtette ki Váradon, a város múltjában és kultúrájában ennek ihlető forrásait találta meg.

A második világháború végén a városnak igen nagy veszteségekkel kellett számot vetnie. A szovjet csapatok bevonulását követve néhány hónapos provizórium és vegyes: szovjet–magyar igazgatás után 1945 tavaszára helyreállt a román közigazgatás, ugyanakkor ismét szinte lehetetlenné váltak a város magyarságának magyarországi kapcsolatai, és csak lassan, nagyjából az ötvenes évek közepére – akkor is igen nehezen és csak szórványosan – állottak helyre az erdélyi és a magyarországi összeköttetések. Nagyvárad különösen megszenvedte a történelmi változást. Mint határváros szoros felügyelet alá került, nagyméretű iparosítás kezdődött, a romániai „modernizáció” akkori eljárásai szerint, nagyszabású ipar- és lakótelepek épültek, és lassanként megkezdődött a város etnikai képének átrajzolása – a hetvenes évek végére Nagyvárad román többségű várossá vált (a magyar lakosság aránya 1956-ban 63%, 1977-ben azonban már csak 44% volt, s azóta is radikálisan csökkent). Jóllehet a magyarság aránya ma is számottevő, a Körös partjára látogató magyarországi utas már egészen más világot talál, mint elődei a két világháború között vagy a nyolcvanas évek előtt. Különösen fájdalmas,  hogy Nagyvárad 1944 második felében elveszítette azt az igen nagyszámú zsidó lakosságát, amely szinte kivétel nélkül magyar nyelvű volt, és igen nagy mértékben járult hozzá a város magyar kultúrájának fenntartásához.

A város magyar kultúrája mindazonáltal lassan újjászerveződött, létrejött a Nagyváradi Munkás Athenaeum, váradi értelmiségiek: írók, tudósok és publicisták, közöttük Csehi Gyula, Bajor Andor és Hornyák József munkájának köszönhetően megszerveződtek az irodalmi élet eseményei, Fáklya néven politikai lap jelent meg, ennek Bihari Napló című időszaki melléklete elsősorban a szépirodalomnak adott fórumot (sőt közvetlenül a háború után két helyi lap működött). A város sajtóéletében mindenekelőtt Implom Irén, Fábián Sándor és Köteles Pál szerzett érdemeket. Új Élet néven könyvkiadó létesült, az erdélyi (romániai) irodalmi élet központjai mindazonáltal inkább Kolozsváron és Marosvásárhelyen, illetve Bukarestben jöttek létre. A nagyváradi irodalmi értelmiség, mindenekelőtt Tabéry Géza tevékenysége következtében mégis folyamatos maradt az irodalmi élet: 1955-ben megnyílt az Ady Endre Emlékmúzeum, 1968-ban szerveződött meg az Ady Endre Irodalmi Kör, 1969-ben ez jelentette meg a Tavasz című irodalmi antológiát, amely a többi között olyan írókat mutatott be, mint Fábián Sándor, Váradi B. László, Varga Gábor, Gittai István, Adonyi Nagy Mária és Kőrössi P. József – utóbb mindannyiuknak önáló kötete is az olvasó kezébe jutott. A hetvenes években alakult meg az Irodalmi Kerekasztal elnevezésű vitafórum, amely neves írókat és tudósokat kért fel előadónak Bölöni Sándor, majd Nagy Béla szervezésében. Kőrössi P. József 1971-ben létrehozta a Kortárs Színpadot, Fábián Imre népköltési gyűjtemények közreadásával hívta fel a figyelmet a bihari folklór értékeire. A nyolcvanas években azonban a város kulturális életére is rányomta bélyegét a bukaresti zsarnokság, ennek visszahatásaként szerveződött meg Szőcs Géza és társai tevékenysége nyomán az Ellenpontok című szamizdat folyóirat.

Kétségtelen, hogy a romániai rendszerváltozás után Nagyvárad irodalmi életét lendületes fejlődés jellemezte – Stanik István szerkesztésében megindult az Erdélyi Napló hetilap (először napilap), a Fáklya örökébe lépett a Bihari Napló, létrejöttek a különféle egyházi közlönyök (a Harangszó, a Partiumi Közlöny) és még számos heti- és havilap, jelentékeny szerepet vállalt a Kelet–Nyugat című kulturális folyóirat, és igen színvonalas nemzetiségtudományi folyóirat jött létre Magyar Kisebbség címmel. Fontos szerepet tölt be az 1996-ban megszűnt Kelet–Nyugat örökébe 2002-ben lépett Várad című irodalmi folyóirat, illetve a minden tavasszal megrendezett Varadinum elnevezésű kulturális találkozó, illetve a Partiumi Írótábor, amely nem csak Nagyvárad és a Partium, hanem a teljes magyar kulturális közösség képviselőit gyűjti össze. Újjászületett a nagyváradi irodalom is, ennek volt tanúságtétele a 2002-ben közreadott Varadykon című irodalmi antológia. Ebben olyan költők kaptak szerepet, mint Fábián Sándor, Gittai István, Tüzes Bálint, Pataki István, Kőrössi P. József, Zudor János, Barabás Zoltán, Kinde Annamária, Hunyadi Mátyás, Dénes László, Szűcs László, Szőke Mária, Nagyálmos Ildikó, Szálinger Balázs és mások, illetve olyan (idősebb és fiatalabb) prózaírók, mint Szilágyi Aladár, Varga Gábor, Tóth Ágnes és Demeter Szilárd. Említést kívánnak a tudományos irodalom (az irodalom-, a sajtó- és a színháztörténet) szakértői is, így Dukrét Géza, Kupán Árpád, Fleisz János, Péter I. Zoltán, Tavaszi Hajnal és az ezen a téren is jelentkező Szilágyi Aladár, vagy a Körös partjáról Budapestre költözött fiatal Boka László is. Szinte valamennyiüknek jelent meg önálló kötete.

Most érkezett el az a pillanat, midőn át kellene tekintenem a város mai: az utolsó két évtizedben megújult és kiteljesedett irodalmát. Talán ezt egy terjedelmesebb dolgozatra hagyom. Végezetül Barabás Zoltán versét idézem, címe Egyetlen Miatyánkra van az éjszaka – a versben a váradi hagyományokat idéző költő érzésvilágát átható nosztalgia jelenik meg, életre keltve a lassanként múltba merülő várost – Ady Endre, Juhász Gyula, Horváth Imre, Tabéry Géza városát: „Ez volna Nagyvárad? / Hova tűnt / a Garasos-híd / és Fráter Erzsébet / sápadt árnyéka? / Az annátlanul / elballagott / Juhász Gyula vitte / volna / magával? / Netán / a Schlauch-kertben / gubbasztó / Tabéry cserélte / fel /valami könnyebbre / minduntalan / vállán cipelt / kenyéradóját, / fűrészét? / Istenem, / ily hamar / szétdúltuk / a lélek / maradékát? / Hallod, / hogy / zeng / a halsejtelem / s a pusztulás / kísértetiesen / egyszerű / kánonja?” Hasonló szellemiséget kifejező költői alkotást bőven tudnánk idézni a mögöttünk álló két évtized irodalmi terméséből. A régi Nagyvárad lassan csakugyan a múltba merül, a város és magyar kultúrája, irodalma mégis él, mi több, elevenebb, mint néhány évtizeddel korábban. A magyar költészet mindenesetre arra tanít, hogy a nosztalgikus emlékezés is az életerő és a megújulás éltető forrása lehet.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu