Kulturális folyóirat és portál

2012. július 15 | Csepregi Imola Eszter | Kritika

Kis magyar pornográfia – Kiállítás a rendszerről, amiben élünk

2009. július 30. és október 31. között a debreceni Modemben (Modern és Kortárs Művészeti Központ) bemutatásra került egy – később sokat vitatott, rendhagyó, de igen elgondolkodtató – kiállítás Kis Magyar pornográfia – Kiállítás a rendszerről, amiben élünk címmel. Ennek az apropója Esterházy Péter azonos című regénye megjelenésének a huszonötödik évfordulója. Ez az alkotás azt a ,,létező szocializmust” mutatja be, amiről a szerző árnyalt és élvezetes leírást ad, konkrétan a Kádár-korszak egy jelentős részéről van szó. Esterházy rendkívüli érzékkel – nyilván a tapasztalat keserűsége alapján – láttatja a kor abszurd megnyilvánulásait, apró örömeit és fájdalmait. A rendszert sokan szidták, de igazán csak nagyon kevesen mertek véleményt nyilvánítani, noha titokban rengeteg ember álmodozott a helyzet javíthatóságáról. A kiállítás tulajdonképpen erre a régi rendszerre vonatkozó ,,utólagos” reakció, amely alapján sajátos szemszögből áttekinthetjük, hogy mi változott, vagy változott-e valami egyáltalán a könyv megírása óta, az elmúlt 25 évben. Emellett azonban fontos azt is megjegyezni, hogy épp a rendszerváltás huszadik évfordulóján igyekeztek a szervezők létrehozni ezt az élménydús kiállítást 23 kortárs művész bevonásával. Az alkotók feladata az volt, hogy Esterházy munkájából egy-egy mondatot kiragadva, annak ,,margójára”, szabadon, eszköztől és technikától teljesen függetlenül hozzák létre műalkotásaikat. A kiállítás egy kimondatlan célja az lett volna, hogy a regénybeli mondatok alapján létrehozott művek egyfajta ,,vizuális anekdotaláncot” hozzanak létre, amely az irodalmi műhöz hasonlóan hol viccesen, hogy félig komolyan, de mindenképp anekdotaszerűen mutatja be a kiemelt korszakot, illetve az azt követő időszakot a maga változásaival, berögződéseivel, fonákságaival, kérdéseivel és esetleges vagy részleges válaszaival együtt. Ez a törekvés azonban nem valósult meg egyértelműen, ugyanis az alkotók több esetben elrugaszkodtak a regénytől, és csupán saját benyomásaik, tapasztalataik alapján alkottak, ami olyan szempontból talán azért nem túl szerencsés, mert olyan politikai vizeket érintettek, amiken most sem lépett még keresztül az ország. A teljes művészi szabadság eredményeképpen az amúgy kiváló művészek közül ráadásul volt olyan, aki már egyszer vagy többször kiállított alkotását hozta el, illetve olyan is volt, aki bevallottan nem ismerte az „alapművet” – ha ez esetben nevezhetem így Esterházy regényét – és a cím egy részéből kiindulva meglehetősen és félreérthetetlenül pornográf képet festett. Persze természetesen erről szól a művészi szabadság, hogy saját értelmezés alapján tudása, ihletettsége és lehetőségei alapján alkosson az alkotó…

A kiállításon a következő művészek állították ki munkáikat: Baglyas Erika, Bukta Imre, Csontó Lajos, Csurka Eszter, Eperjesi Ágnes, Esterházy Marcell, feLugossy László, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Keserue Zsolt, Kicsiny Balázs, Kis Varsó, Koronczi Endre, Köves Éva, Lakner Antal, Lovas Ilona, Nagy Kriszta, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Szabó Dezső, Szirtes János, Szűcs Attila, Wahorn András. Az alkotások mindegyike valamilyen szinten provokáló. A legnagyobb vitát Gerhes Gábor konceptművész műalkotása okozta. A művész egy teljesen semleges sajtófotó alapján, műanyag öntvényből készíttetett el egy alkalmazott szobrásszal egy közhelyes mellszobrot Kósa Lajosról, Debrecen polgármesteréről. Ez a gesztus tette valójában médiaeseménnyé a kiállítást, ami önmagában igen keserű igazság a művészet iránti érdeklődés szempontjából – hiszen ez közel sem tekinthető a kiállítás központi alkotásának, csupán egy a többi közül –, ugyanis a város első embere – ahogy az Dékei Kriszta cikkében olvasható – ,,pontosan a régi reflexek alapján kívánta a kiállításról eltávolítani” (l. Felhasznált irodalom). A műalkotás célja nem a közismert politikus dicsőítése vagy megalázása volt, az ő alakja csupán ürügy volt a kiállítás témájához köthetően, egy propagandisztikus elem megvalósításához, hiszen nem csupán maga a szobor a műalkotás, hanem az azt mozgásba helyező dominószerű állvány is, illetve az egységes megvalósítás. Nyilvánvalóan az elmúlt rendszerben igen megrögzült személyi kultusz megdöntésének egyfajta lehetőségét próbálja szemléltetni. Mindemellett a Kósa polgármester úr a kiállítás megnyitója előtt néhány órával berontott a Modembe, és azonnali hatállyal ki akarta vetetni a szobrot a kiállítás anyagából azzal az indokkal, hogy az emberek bizonyára azt fogják gondolni, hogy ő rendeltetett magának mellszobrot azadófizetők pénzéből – mert a Modem ugye igen komoly anyagi támogatást kap a hivataltól –, amit nyilván nem kis önkritikával kiállíttatott (később valóban jelentek meg hasonló ,,vádak” különböző internetes fórumokon, bizonyítva ezzel a primitív, valóban még mindig ,,kiskorú”, kisstílű gondolkodást). Hiába magyarázta, indokolta a művész a koncepcióját és a műalkotás tulajdonképpeni célját, a városvezető nem volt hajlandó tágítani saját elgondolásaitól, még akkor sem, amikor lehetősége támadt az összes alkotóval leülni egy ésszerű megbeszélés erejéig. Végül a művészek nagy nehezen kompromisszumot kötöttek a város vezetőjével, miszerint abban az esetben maradhat a szobor a kiállítás része, ha mellé kerül a következő, egyfajta védekező felirat: „Ez az alkotás nem Debrecen polgármesterének felkérésére készült. A mű témaválasztása a művész szuverén döntése – ezzel kapcsolatban sem a debreceni önkormányzat, sem a Modem nem fogalmazott meg konkrét elvárást.” Az említett művészettörténész – pontosabban Dékei Kriszta – kimondottan negatív jelzőkkel illeti ezt a fajta egyértelműen politikai színezetet öltött reakciót, amely nem lehet méltó és elég érett a művészeti alkotás indoklásához. Felhívja a figyelmet arra, hogy amenynyiben valóban a politikai hátteret látja az ország Gerhes alkotása mögött, akkor ugyanakkora bajban van, mint a kommunizmus idején, és húsz év múltán sem volt képes túllépni a saját korlátain, hiszen a politikának nem szabadna rátelepednie a művészet csodás szabadságára.

Szeretnék kiemelni néhány alkotást, ami felhívta a figyelmemet és kimondottan érdekes ,,válasznak” találtam a kiállítás tematikája által felvetett, de olykor megfogalmazatlan, mégis a levegőben lógó kérdésekre.

Az első ilyen alkotás Baglyas Erika Exit című, vegyes technikával készült installációja. Először egy ajtó tárul elénk, amely fölött az exit (pontosabban ex it – a szó két része egymás alatt helyezkedik el, valószínűleg ez sem véletlen) kifejezés ékeskedik kivilágítva, szembetűnően sárga fénnyel, majd egy vörös szőnyeggel borított lépcsősor, amely felfelé vezet egy igen szűk folyosóba ékelve, egy várhatóan jobb, élhetőbb világba – esetleg a mindenségbe, Mennyországba, egyfajta megdicsőülésbe – legalábbis lentről így látja a néző. Ám ahogy elkezdünk felfelé haladni a lépcsőn, kiderül, hogy nincs kijárat a tetején, semmiféle menekülési lehetőség, a lépcsősor áttörhetetlen falba ütközik. Sőt, mi több, amint felér a tekintet a végő pontig, és a mennyezet szinte ,,ránkborul” – valahogy hasonló hatást kelt a nem létező „kijárat” felé való fókuszálás –, a lépcsősor tetején Esterházy művének egyik kiragadott sorát láthatjuk, amely a következő: „A várakozás immorálissá tesz.” Számomra ez az installáció mély iróniát, de sok régi igazságot tükröz, vagyis valóban rávilágít arra, hogy igazi, olykor radikális áttörésre van szükség ahhoz, hogy az ember – vagy ez esetben nyilván az ország, mint egység – hogy úgy mondjam, „kilábaljon a maga kiskorúságából”, legyőzze a korlátait és korlátoltságát. Várakozással és üres reményekkel csupán a fantáziálás „légfalába” ütközik az ember.

A következő alkotás, amit megemlítenék, Kicsiny Balázs A mester halála című munkája. Szinte példázatszerű az elpusztult mester, aki fekete-fehér igazságokba, ítéletekbe, ellentétekbe halt bele, amiket ő maga „generált”, alkotott és a vesztese lett. Az alkotás akkor látható, ha a befogadó bekukkant egy bejárat nélküli szoba kicsiny ablakán, ahonnan egy sakktábla-mintás belső tér nyílik ki előtte, ahol egy festőlétráról lezuhant bábu hever a földön, aki beolvad a környezetébe, a fekete-fehér kockás falba, szinte eggyé válik azzal, teljesen ellepik testét az apró kockák és elpusztítják. Valószínűleg sok ember képes azonosulni ezzel a figurával, vagy legalábbis megérti talán életének, de halálának körülményeit mindenképp. Talán egy jelentéktelen figuráról van szó, aki a halálával, illetve annak mikéntjével válik valakivé.

Wahorn András Nők a tetőn című alkotása meglehetősen humorosra sikeredett, legalábbis ilyen nyílt és botrányszagú iróniát szinte egyik alkotáson sem lehetett érezni, pedig azért mindegyikben volt egy ilyen rejtett cél – nyilván a téma miatt meglehetősen adott a helyzet… Egyes kritikusok úgy vélték, hogy ez is lehetett volna önmagában botránymű, hiszen kellőképpen felháborító, erősen fricskázó jellege több réteg kedélyeit felborzolja. Wahorn néhány köbméter fagerendát állított ki, melyekre szinte felfirkált – legalábbis igen hanyagul rajzolt – női fejeket ábrázoló papírcetliket ragasztott. A végső magyarázatot a művész falra függesztett tájékoztató táblája adta meg, amely szerint a faanyagot azért vásároltatta a múzeum által biztosított pénzből, hogy a kiállítás után saját házának megrogygyant fészerét hozza rendbe belőle. Mondókáját „Így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad” mondattal zárja, így utalva azokra a hatalmas lopásnak tűnő húzásokra, melyekről politikusok, önkormányzati tisztviselők próbálják bemagyarázni a népnek, hogy mindez valójában miért nagyon jó mindenkinek.

Nyilván a kiállításon több alkotás volt, amely elgondolkodtató, és nem csupán egyfajta ,,feladat teljesítés” – mert azért ilyen is volt, amelyekre nem térnék ki, nyilván nem is tisztem ezeket megítélni –, mégis a fent említettek voltak rám a legnagyobb hatással. Mindenesetre meglepő volt számomra, hogy mi mindenre képes a művészi szabadság és fantázia a cél érdekében, olykor jó volt ezzel szembesülni. Minél több lehetőség nyílt meg a néző előtt, annál jobban, árnyaltabban vált nyilvánvalóvá a tulajdonképpeni mondanivaló. Persze ez a lényege egy ilyen témára szervezett kiállításnak. Több utólagos kritikát, bejegyzést olvastam a tárlattal kapcsolatban, melyek vagy botrányosnak tekintik, vagy agyondicsőítik a műalkotásokat, egyesek szerint semmi köze az egésznek Esterházy művéhez, teljesen elrugaszkodik attól, mások szerint teljesen tükrözi az író ábrázolási világát. Személy szerint én úgy gondolom, hogy bár valóban megvan ebben a témában a botránykeltés lehetősége, hiszen régi politikai helyzetet feszeget, de épp az utólagos reakciók mutatják, hogy az emberek hozzáállása, ismerete, zárkózottsága vagy talán korlátoltsága nem változott túl sokat az elmúlt és idézett rendszerhez képest. Fontos lenne szembenézni ezekkel a munkákkal, mintegy tükröt állító emlékekkel, amelyeknek a mérlegelése talán nem mindig tetszik, ám megvan az értelme. Az ember akkor tudja legyőzni saját korlátait, ha szembenéz azokkal – úgy vélem, hogy ez a kiállítás éppen ezt tette volna lehetővé sok ember számára.

Felhasznált irodalom

  1. Volt egyszer egy kiállítás. Kis Magyar pornográfia, Modem, 2009. (dokumentumfilm)
  2. Gulyás Gábor: Kis Magyar pornográfia. In Artmagazin, 2009/4., 6.
  3. Dékei Kriszta: Kiállítás – Felturbózott Trabant – Kis magyar pornográfia. In http://koronczi.hu/onesidedrelationship/csendorpertu-dekeikrisztina-felturbozott.html
  4. König Mariann: Kis Magyar pornográfia a Modemben. In http://www.napvilag.net/kiallitas/ 20090713/kis_magyar_pornografia_a_modemben

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu