Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Murányi Gábor | Társadalom

Kettős dráma

1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője pedig még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg.

Az elhallgatássorozat az augusztus 7-i, Eltemettük Zsolt Ágnest című tudósítással folytatódott. A cikkecskének is alig nevezhető egyflekkes a következőket idézte a lap főszerkesztője, Boldizsár Iván sírbeszédéből: „Kolléganőnkkel a fasizmus végigjáratta a gyötrelmek útját, de legyőzni nem tudta (…) öröksége ez: küzdjünk úgy, írjunk úgy, éljünk úgy, hogy Zsolt Ágnes és más feleség és anya szenvedései soha többé meg ne ismétlődhessenek.” Azok az ismerősök, barátok, akik ott álltak a sírnál, akik ismerték az elhunyt zaklatott, tragédiák és feldolgozhatatlan traumák övezte életét (vagy annak valamelyik szakaszát), azok, persze, pontosan értették a körmönfontan mellébeszélő gyászbeszéd utalásait. A napilapolvasók túlnyomó többsége azonban semmifajta háttérismerettel nem rendelkezett. Ők legfeljebb azokra az 1950–1951-ben megjelent lelkesítő kulturális cikkekre, interjúkra emlékeztek, amelyek alatt ott volt a cikkíró neve vagy a Zs. Á. monogram. Az utolsó nyolc hónap termésében hosszú beszámolók olvashatók arról, hogy a szocializmus idején mennyire megbecsülik a magyar tudósokat, csokornyi interjú neves művészekkel, akik kivétel nélkül „végtelenül hálásak” a kommunista pártnak azért, hogy lehetőséget teremtett a békés alkotómunkára. Az újságírónő mások mellett ellátogatott a Horthy-korszak idején a magyar államalapító Szent István-szobráról ismert Pátzay Pál műtermébe, s megállapította, hogy „a szobrász vésője immár új fegyver lesz”, hiszen a művész a kommunista párt közelgő kongresszusára felajánlotta, hogy megformázza a pártvezér Rákosi Mátyás mellszobrát. Ugyancsak Zsolt Ágnestől tudhatta meg az olvasó, hogy a Kossuth-díjjal frissen kitüntetett Kadosa Pál zeneszerző Vidám zene címmel olyan „szép muzsikát” komponált, amely a nép számára „végre minden taktusában érthető”. Az újságírónő részt vállalt a koncepciós perben bebörtönzött Mindszenty József hercegprímás utáni katolikus főpásztor, Grősz József elleni rágalomhadjáratban is. Felsőbb intenciókat követve nemzeti kincsek, egyebek mellett a Mátyás király könyvtárát is gazdagító, ónémet költeményeket rejtő 13. századi, kalocsai kódex eladását és külföldre csempészését varrta Grősz nyakába.

Szakmányban gyártott sematikus cikkei között akad azonban két rövid írás, amely utókori olvasatban közelebb visz az Éva lányom című könyvecske rejtélyéhez. Amikor 1950 januárjában Budapestre látogatott a negyvenévesen kivégzett cseh antifasiszta ellenálló, (a Riport az akasztófa tövéből című utolsó könyve, naplója nyomán ismert) Julius Fucík „élettársa és harcos szövetségese”, róla, a „halkszavú özvegyről” Zsolt Ágnes kanyarított portrét. Önvallomásnak is beillő (de legalábbis önmagát biztatgató) megállapítása szerint „mártír özvegye nem vájkál a múlt szenvedéseiben, pedig nyilván nem felejtett el semmit…” Másik cikkében pedig egy országos gyermekkonferenciára készülődő fiatal alorvosnő szavait citálta: „Higgye el, nem gond ma már gyermeket felnevelni, minden gyermek boldogságot jelent a szülőknek, az egész népnek. Ezért van eltűnőben a múlt rendszer szomorú öröksége, az »egyke«.”

* Történetünk első számú főhőse, Zsolt Ágnes 1912. december 12-én Rácz Ágnesként látta meg a napvilágot egy nagyváradi zsidó patikus házaspár „egyke” gyermekeként. A partiumi nagyváros polgári miliőjében felcseperedő, feltűnően csinos, több nyelven beszélő hölgy hamar elkelt. Még gyógyszerész medikaként ment férjhez egy helybeli notabilitáshoz, Heyman Béla építészmérnökhöz, s 1931 februárjában megszületett lányuk, Éva, aki végül is szintén „egyke” maradt. A családi boldogságnak ugyanis hamar befellegzett, az egymástól elhidegült pár 1937-ben elvált, az asszony pedig férjhez ment a nála 17 évvel idősebb Zsolt Bélához.

Az akkor már némi hírnévre szert tevő férjet 1895-ben Komáromban még Steiner Bélaként anyakönyvezték. Bölcsész tanulmányait az első világháború miatt nem fejezhette be, 1914-ben besorozott katonaként került az orosz frontra, ahol többször is megsebesült. A lábadozás hónapjai a nagyváradi katonakórházban teltek, ahol unalmában kezdett verseket fabrikálni. A „háborús hős” költeményeit, már magyarosított nevével, előbb a helyi lapok közölték, de nem sokkal később fővárosi lapokban is publikált. 1918 novemberétől pedig belső munkatársnak szerződtette őt a Nagyváradi Napló. Két év múltán a Világ című budapesti radikális napilapnak, majd a fővárosi polgárság napi szellemi betevőjének számító Újságnak lett – Márai Sándor mellett – egyre olvasottabb publicistája. Az 1920-as évek végétől Zsolt „mellékesen” főszerkesztette és írta is A Toll című irodalmi folyóiratot. E tekintélyt nem ismerő orgánumban a magyar irodalom olyan jelesei, mint Kosztolányi Dezső vagy József Attila közöltek megsemmisítő kritikákat a magyar irodalom más jeleseiről, például Ady Endréről, Babits Mihályról. A harcos-karcos Zsolt Béla ezenközben önéletrajzi ihletésű regényekkel is próbálkozott: az 1926-os Házassággal végződik, az 1935-ös Kínos ügy vagy a két évvel későbbi Villámcsapás című könyvei a magyarországi asszimiláns zsidóság életének, hétköznapjainak figyelemre méltó lenyomatát adják. Mindeközben az író „második szülővárosával”, a trianoni döntéssel Nagy-Magyarországtól elszakított, román fennhatóság alá került Nagyváraddal is szoros kapcsolatban maradt.

Zsolt Béla Kilenc koffer című, 1946–1947-ben folytatásokban publikált – könyvként csak jóval halála után, 1980-ban közzétett – önéletírásából sem derül ki, hogy Rácz Ágnes (alias Heyman Béláné) és az írói Parnasszusra is kacsintó, az első, szintén viharos házasságán túleső zsurnaliszta mikor ismerkedett meg egymással, az viszont bizonyos, hogy az újdonsült Zsolt Béláné nyomban követte férjét előbb a magyar fővárosba, majd hosszabb külföldi útjaira. Leányát – akit a válóperében csak heves csatározások és ügyvédi ügyeskedések nyomán sikerült magánál elhelyeztetnie – a váradi nagyapa és nagyanya, valamint a már őt is felnevelő kisasszony, Fräulein Juszti gondjaira bízta. A következő években, szerencsés esetben hónapos, máskor negyedéves anyukaként látogatta meg a gyorsan koraéretté cseperedett Évát.

A második világháború kitörésekor a Zsolt házaspár Párizsban tartózkodott, így óhatatlanul felmerült bennük az emigráció gondolata. Egyaránt „érintette” őket a Magyarországon törvénybe iktatott két zsidótörvény, ráadásul a baloldali radikálisként elkönyvelt újságírót, írót mind gyakrabban érték politikai inzultusok, hatósági zaklatások. A feleségben azonban ekkor feltámadt az anyatigris: „Nem vagyok sem politikus, sem újságíró, mi közöm nekem a maga eszméihez! Én nagyváradi polgárnő vagyok, otthon vannak a szüleim és a gyerekem, hogy kerülök ide, amikor háború van. Én velük akarok lenni!” – idézte fel neje 1939. szeptember eleji szavait a memoáríró, ezzel indokolva a visszatérésüket Magyarországra. Anya és lánya kapcsolatában azonban ezután sem történt alapvető változás: Zsolt Béláné havonta, kéthavonta – olykor férjével, de többnyire egyedül – Budapestről hazautazott Nagyváradra, ahol gyakran ígérgette kislányának, „Éva babának”, hogy amint jóra fordul a helyzet, ő és „Béla bácsi” majd magukhoz veszik.

A helyzet nem fordult jobbra. Az antifasiszta meggyőződésének a bevezetett cenzúra ellenére is hangot adó Zsolt Bélát 1942-ben – több tízezer sorstársával együtt – munkaszolgálatra hurcolták, 15 hónapot töltött az orosz fronton. A fővárosban maradt feleség szeme előtt egyetlen cél lebegett, az, hogy férjét kimentse a pokolból. Minden követ megmozgató igyekezetét Zsolt Béla a már említett Kilenc koffer című művében így idézte fel: „A marhavagonok még el sem hagyták a pályaudvart, amikor feleségem felvette értem a harcot az egész katonai és politikai bandával (…) egy pillanatra sem hagyta békén személyes és politikai barátaimat, zaklatta, hajnalban már felverte őket, éjfélkor rájuk telefonált (…) szívós nyugtalanításaival fel tudta őket rázni, s állandóan foglalkoztatta őket a sorsommal (…) A miniszterelnök szeretőjével randevúzott, s a keretlegény feleségét meghívta vacsorára, nekiadta a télikabátját. Betolakodott hivatalokba, amelyeknek ajtajára ki volt írva, hogy zsidóknak nem szabad belépni. Valamilyen trükkel eljutott egészen a vezérkari főnökig, s csapkodta az asztalát, az arcába vágta, hogy tisztikarában gyilkosok vannak. Végül hazasírt, hazamolesztált, hazaterrorizált.”

A kissé regényesítve felidézett küzdelem valósága még bizarrabb: a mozgósított barátok és ismerősök és azok barátai és ismerősei valamiképp eljutottak a kardcsörtető katonák közt mérsékeltnek tekinthető Csatay Lajos honvédelmi miniszterhez, aki azért járt közbe, hogy indítsanak büntetőeljárást izgatás és rémhírterjesztés miatt Zsolt Béla ellen. Mivel a tárgyaláson a vádlott személyére szükség volt, Zsoltot e trükkel valójában kimentették a szadista ezredparancsnok, Muray Lipót alezredes miatt hírhedtté vált nagykátai munkaszolgálatból. Négy hónapi fogházbüntetéséből Zsolt Béla 1944. január végén szabadult, majd öt nappal Magyarország német megszállása előtt, március 14-én hazakísérte daganattal frissen operált feleségét Nagyváradra. A férfi zsebében akkor már Hirschler Samu álnévre kiállított igazolványok lapultak, elsősorban nem zsidóságától, politikailag veszélyes nevétől igyekezett szabadulni: a háborús és politikai helyzet ekkorra, igaz, meglehetősen rövid időre, összesodorta a Zsolt–Rácz–Heyman famíliát.

*

Hogy az ekképpen egymásra talált családdal 1944. február közepe és május vége között mi történt Nagyváradon (s a visszatekintő utalások alapján: az azt megelőző években), arról sajátos szemszögből, ám meglehetős részletességgel értesülhet az utókori olvasó. A koraérett 13 esztendős bakfis, Heyman Éva ugyanis február 13-i születésnapján naplóírásba kezdett, így próbálván oldani a mind nehezebben viselt kamaszkor, a magány és az őt körülvevő egyre vészterhesebb világ okozta feszültségeket. A drámai napok krónikája attól felkavaró, hogy szétszálazhatatlanul keveredik benne egy „alig élt” kislány naivan gyönyörűséges ragaszkodása az élethez, melyet egyre gyorsulóbb ütemben kerít be a 20. század közepének fenyegető valósága. A jelzett hetekben minden összeomlik: Nagyvárad jogfosztott zsidóságát gettóba zárják, majd május végén, június elején elindulnak a vagonok Auschwitz felé.

A szűkebb-tágabb családból a Zsolt házaspár kivételével mindenki odaveszett. Gázkamrában végezték Rácz (Zsolt) Ágnes szülei, exférje és a korábban „kis barátnőjeként” kezelt leánya. A két túlélő megmenekülésének története mozaikokból és csak töredékesen állítható össze: részint a már többször említett Kilenc kofferből, másrészt e regényesített memoár állításaival kimondva is perelő másik visszaemlékezésből, Steiner Róbert Menekülés a gettóból című kötetéből, amely először 1996-ban Izraelben jelent meg Reuven Tsur, a szerző héber neve alatt. Itt és most szükségtelen a szóban forgó emlékiratok ellentmondó részleteinek összevetése. Ami bizonyos: Zsolt Béla Ukrajnában szerzett flekktífusza – mivel a fertőzés ténye még egy évvel később is kimutatható volt a vérben – kapóra jött a nagyváradi gettókórház igazgató főorvosának, s egy áljárványt hazudva több tucat kórházban ápolt ember, köztük a Zsolt házaspár „késte le” a deportáló vagont. A Heyman Évát is kórházba menekítő akció azonban meghiúsult. Végül is Zsolt Béla és felesége a nevezetes (és sok utókori vitát gerjesztő) Kasztner-vonat utasaként élte túl a vészkorszakot. A bergen-belseni koncentrációs táborból 1944 decemberében kerültek az ígéret földjére, Svájcba, onnan csak a következő év nyarán térhettek haza a felszabadult Magyarországra. A viszontlátás addig dédelgetett reményei ekkor szertefoszlottak, onnantól, feldolgozhatatlan teherként, a túlélés önvádja nehezedett rájuk. Alighanem ez játszott meghatározó szerepet abban, hogy a házaspár addig sokat kibírt, viharos kapcsolata megroppant, s ha el nem váltak is, útjaik ugyanazon városban, Budapesten másfelé vezettek. Zsolt Béla (ismét) belevetette magát a politizálásba és az újságírásba. A Magyar Radikális Párt lapjának, a Haladásnak lett főszerkesztője s kérlelhetetlen publicistája, 1947 nyarától pedig szűk másfél évre e párt parlamenti képviselője is. Zsolt Ágnest viszont politikai szimpátiái és ismeretségei fokozatosan a szociáldemokraták felé terelték. Férje foglalkozását megirigyelve vágott bele az újságírásba, első cikkpróbálkozásait még alighanem Zsolt Béla tekintélye miatt közölte a radikális Világ című napilap, de 1946-tól már a Világosság című szociáldemokrata orgánumban jelentek meg a szociális érzékenységéről egyre inkább tanúságot tévő írásai. Az nem állítható, hogy akkortájt teleírta volna a lapot: gyors egymásutánban közölt cikkeit rendre sokhetes kihagyások követték. A kortársi emlékezet szerint az újságírónő gyakran szorult bel-, illetve elmegyógyászati szanatóriumi kezelésre.

Neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők könyvkiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején azonban a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, odavetett utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.

Az „emlékezetből” való „rekonstruálás” szófordulat szerepel Zsolt Béla Feleségem könyve címmel megjelent, inkább hozzászólásnak, kiegészítésnek, mintsem recenziónak nevezhető írásában is. A Haladásban a közös múltjukat, közös gyászukat hangsúlyozva idézte fel a vad és egészséges életösztönű kislány alakját, akinek ez a „csendes és illedelmes” könyv állít „félelmetesen hiteles” emléket. Megrendültségét is jelző publicisztikájában Zsolt Béla azt emeli ki, hogy a napló „nem a hajmeresztő szörnyűségek” könyve, sokkal inkább „arról számol be, hogy egy négyszobás nagyváradi családi ház körül hogyan szűkül egyre szorosabbra a fasizmus hurka – amíg lassan, s később rohamos gyorsasággal előbb a felnőttek emberi önérzetét, életkedvét, existenciáját fojtja meg –, végül torkon ragadja a felnőttekkel együtt magát a tizenhárom éves gyereket”. Akinek észleleteiből, majd félelmeiből áll össze „a fasizmus gyerekszemmel”. Vagyis Zsolt Béla az elhurcolt, örökre gyászolt „csillagszemű kislány” feljegyzéseire a hitelesség pecsétjét üti – még ha szakmai, politikai kötelességének tekinti is felemlíteni felesége nem részletezett írói közreműködését.

Utóbb viszont, Magyarország határain kívül egyre többször kezdik a „magyar Anna Frank” naplójaként emlegetni a könyvet, olyannyira, hogy két évtizeddel később, amikor 1964-ben a Yad Vashem ivrit nyelven is megjelentette a naplót, a szerkesztők úgymond korrigálták az első kiadás „hibáját”. A katalógusokban e munka már nem Zsolt Ágnes neve alatt, hanem Jomana shel Eva Heymann címmel található meg, s ezt a naplóírói értelmezést – valamint a szerző nevéhez biggyesztett plusz „n” betűt – vette át a tíz évvel későbbi angol nyelvű verzió is (The Diary of Eva Heymann). Magyarországon a napló hat és fél évtized után, 2011-ben látott újra nyomdafestéket, a XXI. Század Kiadó mondhatni ál-fakszimile kiadásként, elő- és utószó nélkül adta közre Éva lányom címmel (s ebből fakadóan értelemszerűen Zsolt Ágnes neve alatt). A kiadó által szervezett könyvbemutatón a magyar gyermekpszichológia elismert szaktekintélye, Vekerdy Tamás „a szöveg elemzése nyomán jutott arra az alighanem téves következtetésre, hogy a »koránál kissé érettebb« kamaszlány feljegyzéseibe »az anya nem nyúlt bele« s »nem írt hozzá utólag semmit«”.

A további spekulációkat mellőzve érdemes számba venni, mi az, ami biztosan tudható. Az kétségtelen, hogy Heyman Éva kapcsos könyve a második világháborút átvészelte, semmi ok sincs ugyanis azt feltételezni, hogy az Éva lányom első kiadásának függelékében közzétett levelek hamisítványok lennének. Az egyiket a Rácz család egykori keresztény szakácsnője, Szabó Mariska írta 1945. szeptember 8-án. A „Kedves Nagyságos Asszonynak” címzettben az olvasható, hogy „Évike utolsó nap, amikor a gettóba bejutottam, ideadta a naplóját, és azt mondta: »Nagyon vigyázzon rá, Mariska (…) haza fogok én jönni, ki fogom bírni, mert Maga, Mariska, tudja, hogy én milyen erős lány vagyok.« (…) A naplót meg azt a pár fényképet meg tetszik találni nálam…” Az is valószínűnek látszik, hogy e levél után Zsolt Ágnes (feltehetően Zsolt Bélával együtt) elutazott Nagyváradra, s magához vette a számára mindennél értékesebb relikviákat. Arra viszont sehol, senkinél sincs nyúlfarknyi utalás sem, hogy a napló bejegyzéseit az anyán (a szakácsnőn és vélhetően Zsolt Bélán) kívül bárki olvasta vagy legalább látta volna. Ha a napló tárgyi valójában netán megmaradt, akkor hat és fél évtizede lappang. Esetleges előkerüléséig. Ám valószínűleg örökre homályban marad, hogy a feljegyzésekből mi származik az egyetlen fennmaradt fénykép tanúsága szerint virgonc tekintetű, szelíd mosolyú copfos kislánytól, s mi az anyától.

Az eldönthetetlen végeredménytől függetlenül viszont a közreadó (vagy az író) Zsolt Ágnes irodalmi, történelmi érdeme vitathatatlan. Nemcsak azért, mert vagy így, vagy úgy, de – a már idézett Kellér Andor megállapítása szerint – „életet lehelt abba, aki örökre elmúlt”, hanem azért is, mert a feljegyzések megkerülhetetlen történeti, társadalomtörténeti, szociálpszichológiai és lélektani adalékokkal szolgáltak a holokauszt, illetve a hozzá vezető út természetrajzához, az elképzelhetetlen elképzeléséhez, a 20. század – Pilinszky János magyar költő gyakran citált szavaival: – legnagyobb botrányához.

Nem mellékes kérdés, hogy az 1940-es évek második felében Zsolt Ágnes „szándékai” alighanem egész mások voltak. Az Éva lányom szövegét a pszichiáter és irodalomtörténész szemével is elemző Szőke György évtizedekkel később egy holokauszt-konferencián arra a „kettős drámára” irányította rá a figyelmet, melynek „egyik síkja Éva rekonstruált sorsa, másik, rejtettebb síkja viszont az anya öngyötrő tépelődése, melyből maga a könyv is született, a gyászmunka, melynek a könyv nyilván eszköze kívánt lenni. A feloldhatatlan önvád – miért nem maradtak együtt, miért ő maradt életben – szublimálása, feloldási kísérlete.” (Lásd: Szőke György: „Én nem akarok meghalni…” Egy Shoa-napló és tanulságai. In: A Holocaust a művészetekben – The Holocaust in the Arts, Pécs, 1994.) Ezt az értelmezést több momentum is alátámasztja. Elsősorban is a kötet végén függelékben olvasható másik, ugyancsak minden kommentár nélküli levél, melyet Éva (s mint említettük: már Zsolt Ágnesnek is) nevelőnője, az anyák helyetti anya, Fräulein Juszti írt 1945 novemberében. Az Édes Ágikám! megszólítású, a korábbi szereposztás szerint útmutató, a végső kicsengésében vigasztaló magánlevél („Próbálj meg dolgozni, tudom, nagyon nehéz, de mégis azt hiszem, hogy számodra a munka az egyetlen, ami majd elviselhetővé teszi az életet.”) az emberi érzelmek és kapcsolatok kíméletlenül őszinte és döbbenetes erejű lenyomata. „Leveled tele van marcangoló önváddal, de nem ott vagy felelős, ahol vádolod magad” – próbálja Juszti helyrezökkenteni a túlélő anya számára helyrezökkenthetetlent, a túlélést, melynek feldolgozhatatlanságát Zsolt Ágnes, úgy tűnik, a kibeszéléssel próbálta oldani. Az újságírás mellett íróként, műfordítóként is jegyzett barátnőjének, Madarassy Zsuzsának, nem mellesleg a napló egyik 1947-es recenzensének – a Politika című hetilapban megjelent írás tanúsága szerint – úgy fogalmazott: „ezzel a könyvvel közüggyé lett magánvádam önmagam ellen, hogy miért maradtam életben”. A barátnő, persze, szintén a vigasztalás szándékával volt indiszkrét. Írása végén viszont baljóslatú megállapítással üzent a lap hasábjain Zsolt Ágnesnek: „igen, azért maradt életben, hogy ezt a könyvét megírja”.

*

Az Éva lányom 1947 végén az utolsó pillanatok egyikében jelent meg: a holokauszt tematikája még a látványos nagypolitikai fordulat, Magyarország bolsevizálása előtt vált hosszú esztendőkre nem kívánatos témává. (Az 1956-os forradalomig mindenképpen, de még az 1970-es évek közepén is rosszalló hatalmi fejcsóválások fogadták például Ember Mária Hajtűkanyar és Kertész Imre – a 2002-ben Nobel-díjjal visszaigazolt – Sorstalanság című, németül is hozzáférhető regényeit.) A hatalmi jegelés következtében az egykönyves szerző – aki, mint az fentebb már kiderült, újságíróként megközelíteni sem tudta a Nagyváradi Napló tartalmi és stiláris színvonalát – jószerével feledésbe merült. S csak a „beavatottak” szűk köre ismert rá az önkínzásába belehalt Zsolt Ágnesre a magyarországi rendszerváltást követő években készült játékfilmekben. Deák Krisztina Eszterkönyv és Jeles András Senkiföldje című 1989-es, illetve 1993-as mozijának alapszituációi mutatnak kísérteties hasonlóságot a lánya halálát túlélni nem tudó asszony életével, tragikus sorsával.

Zsolt Ágnes életének 1947 utáni időszaka még a korábbinál is töredékesebben tárható csak fel. A bizonytalan kortársi emlékezet szerint az egészségi és lelki gondokra mind gyakrabban az alkoholban és a szerelemben keresett gyógyírt. Kérdéses az is, hogy a felszámolt szociáldemokrata újságtól, a Világosságtól útja egyenesen vezetett-e utolsó szerkesztőségéhez, a Magyar Nemzethez, s hogy élete utolsó éveiben mennyi időt töltött a különféle szanatóriumokban.

A titkokkal teli végfázis három esztendővel ezelőtt egy fontos puzzle-darabbal bővült. Zsolt Ágnes neve, halála ugyanis felbukkant egy életútinterjúban, amelyet Lenkei Júlia készített nagyanyósával, Hoffstaedter Lajosnéval. A szövevényes rokoni és irodalmi szálak részletezését mellőzve, ebből a Beszélő című folyóiratban megjelent hosszú interjúból az derül ki, hogy Zsolt Ágnes élete utolsó menedékeként szerelembe esett a nála tíz esztendővel fiatalabb, a paraszti létből urbanizálódott Czibor Jánossal, a magyar irodalmi élet egyik legrejtélyesebb figurájával. A csillogó tehetségű lektorról a legellentétesebb anekdoták keringtek. Pletykálták róla, hogy a legdilettánsabb kéziratokból is elfogadható munkákat varázsol, hogy számos elismert írónak valójában ő írja az új regényeit, természetesen busás honoráriumért. Czibor irodalmi ázsióját az is emelte, hogy „irigylésre méltón és őszintén” élt a korában szokatlanul szabados életet.

1951 augusztusában Czibor, mondván, pár napra el akar bújni a világ szeme elől, váratlanul betoppant a valóságban már exanyósához, Hoffstaedter Lajosnéhoz. „Nagy bajban vagyok – vallotta meg neki. – A Zsolt Ági volt az én nagy szerelmem. (…) tetszik tudni, Anyuka, hogy én mindig az idősebbeket szerettem fiatalon. Zsolt Ági volt nekem az anyám, a testvérem, a szeretőm, a barátom és mindenem. És úgy volt már minden előkészítve, hogy együtt disszidálunk. Ma éjjel Zsolt Ági öngyilkos lett. És most nagyon félek, mert úgy látszik, azért lett öngyilkos, mert fölfedezték a mi tervünket.” Az addig ismeretlen vallomás tükrében talán még a temetés körüli rejtélyeskedések is magyarázhatóbbá válnak: az 1950-es évek elején a disszidálási kísérlet ugyanis főbenjáró bűnnek számított Magyarországon. Ami bizonyos: „ügy” végül is nem kerekedett a dologból, Zsolt Ágnes temetése után néhány nappal Czibor visszazökkent korábbi élete kerékvágásába, mindaddig, amíg tíz esztendővel később „anyja, testvére, szeretője, barátja, mindene” példáját követve ő is megmérgezte magát. Ha Zsolt Ágnes „váratlan” öngyilkosságának közvetlen kiváltója tényleg a disszidálási terv meghiúsulása volt, a mélyebb, „igazibb” ok alighanem mégis inkább a túlélés képtelenségében kereshető – ahogy az az „Auschwitz-élményt” magukból kiíró, majd életüknek önkezükkel véget vető Tadeusz Borowski, Primo Levi, Paul Celan vagy Jean Améry esetében bizonyítást is nyert.

(A bécsi Nischen Verlagnál megjelent Ágnes Zsolt: Das rote Fahrrad című kötet bővített utószava.)

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu