Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Fleisz Katalin | Kritika

Kertész Imre: Mentés másként

A Mentés másként című kötetben Kertész 2001–2003 között írt naplóját veheti kézbe az olvasó. A korábban megjelent Gályanapló és a Valaki más naplókötetei alapján már képet kaphattunk egyfajta, az írót jellemző személyességről. Közvetett, reflexív személyesség ez, szó sincs itt valami naiv kitárulkozásról. Mert hát milyen is ez a személyesség ott, ahol a ki vagyok én kérdésre nincs egyértelmű válasz? Ez a kérdés ugyanis Kertész naplóinak alapproblémája, s az olvasó, ha jól közelít ezekhez a szövegekhez, az írásban megszenvedett őszinteséget kell keresnie. Ez az őszinteség nem áttetszőség, inkább rejtőzés, olvasmányélményekben, a dolgokra való reflexiókban pillanatokra felbukkanó én. Mindig formálás, kezdet, kiindulás. Amikor az én az éntől való távolságban eszmél magára. Persze nem mindegyik napló egyforma. A Gályanapló és a Valaki más című kötetekben az énprobléma, ha lehet, még reflektáltabb – a ki vagyok én bizonytalansága, az „én az valaki más” rimbaud-i kérdése különösen meghatározó. A külvilágra vagy az irodalomra való reflexiók inkább a belső világ felé vezetnek. A Mentés máskéntben megszaporodnak a politikai eseményekre, társadalomra vonatkozó kritikus észrevételek. Ugyanakkor a zsidóságról, a saját zsidó-létéről szóló eszmefuttatások továbbra is mélyen meghatározzák a szövegeket.

Az énmeghatározás Kertésznél legalább annyira társadalmi gyökerű, mint egzisztenciális. Hogy mit jelent a rákényszerített zsidólét, mit jelent a zsidóságért bűnhődni, erről elég csak Kertész mindmáig legtöbbet értelmezett regényét: a Sorstalanságot említeni. A Mentés máskéntben is eleven kérdés az író saját zsidósága – azonban épp a saját szó problémás ebben a kontextusban. Az európai zsidó ugyanis kiszökik a meghatározás alól. Csak mások által meghatározott embertípus. Otthontalan, de nem azért, mert kiűzték valahonnan, hanem mert nincs saját zsidólét, amivel azonosulni lehetne. Mindig csak a másik, az idegen. „A zsidó csak az antiszemiták számára egyértelmű kategória” – jegyzi meg egy helyütt a naplóban. S hogy ebből a felismerésből Kertésznél nem önsajnálat lesz, hanem szüntelenül értelmezésre hívó termékeny feszültség, azt épp az egzisztenciára kihegyezett látásmódja garantálja. Cinikusan úgy is mondhatnánk, hogy Kertész íróilag profitál saját zsidóságából, ha nem épp a mindent átjáró reflexió tart távol még az íróként való öndefiniálástól is. Bár – tegyük hozzá – az identitás része az írói lét, Kertész maga is kísérletet tesz rá, de ez is csak negatív fogalmakkal történhet. Ahogy a zsidóságnak nincs helye az európai kultúrában, illetve csak a peremén – mondja az író, így maga sem része a nemzeti irodalomnak, inkább a Kafka–Celan nevével fémjelzett kelet-európai zsidó irodalomhoz tartozik. Nyelve sohasem lehet anyanyelv, legfeljebb csak átmeneti búvóhely. Nincsenek tehát végső definíciók, egyértelmű tudás, csak a folytonos írás marad. Az írás csak az írásból, az írás által határozható meg. Csak addig van én, amíg az írás van. A nyelv egyszerre száműzöttség és otthon, helyteremtésre hívó nem-hely.
Zsidónak lenni és önmagam lenni tehát mélyen összefonódó témák a kötetben. Auschwitz mélységesen személyes probléma. Épp ez az egzisztenciára való fogékonyság őrzi meg az írót attól, hogy próféciákat mondjon, a tanú, a túlélő fölényes pozíciójából kioktasson. Nincs szó itt valami többlettudásról, ami megtörtént, az inkább mindig felfakadó seb, vagy a hiány folytonos beismerése. Néha banális igazságokról van szó, egy hataloméhes diktátor és az elnyomásra fogékony tömeg kapcsolatáról. De a legalapvetőbb élmény mégis a keresésre indító hiány. És persze ez a hiány is nyelv. Mivel Auschwitz után „az értékválságból az értékek végérvényes visszavonása” lett, egy új Auschwitznak megfelelő nyelvet kell találni. Ami Auschwitz előtt értelmetlen volt, Auschwitz után az válik értelmessé. Auschwitzról ami elmondható, annyi, hogy megtörtént. És ezáltal minden megtörténhetőt befolyásolhat. És hogy hogyan fonódik össze a totalitárius rendszerekről való reflexió az emberi lét talajtalanságával, arra vonatkozóan Kertész egyik sommás megfogalmazását idézhetjük: „a fasizmusnak, nácizmusnak, kommunizmusnak stb., stb. nem történelmi okai vannak, hanem az, hogy az emberek akarják e rendszereket s fővezéreiket”. Kertész nem hisz tehát a történelem célelvűségében, ami megtörtént, az egyben megtörténhető is. Persze ez a tudás megint csak szakadékot nyit: az ismétlődés nem pozitív, hanem a nihil felé nyitott. „Bölcsebbek lettünk-e azáltal, hogy tudjuk: a világ mindennek örök ismétlődése?” – teszi fel a kérdést. Az, hogy nincs koherens én, csak éndarabkák vannak, valami katasztrófa, végtudat előszele Kertész szerint. A funkcionális embertől – akinek már nincs útja saját személyisége felé – minden kitelik.
Bár műfajából adódóan töredékes ez a napló, de mégis követhető benne egyfajta folyamat- vagy történetszerűség. A 2002. október 10-én átvett Nobel-díjat például akár beérkezettségként, csúcspontra jutásként is értelmezhetnénk. Ezzel párhuzamosan viszont egy hanyatlástörténetet is kapunk, az öregség, a fizikai romlás tudomásulvételét. Kertész saját életét is mélységes iróniával olvassa; amikor is az irónia elsősorban távolság. Nem hallgatja el mindennapi problémáit, az öregség fizikai megaláztatásait, felesége betegségét, a depressziós rohamokat, belső otthontalanságát. Úgy személyes, szinte indiszkrét ez a napló, hogy közben mégsem iktatja ki a reflexió távolságát. A megélt életétől távolodik el – azért, hogy távlatot kapjon –, de ugyanúgy a Nobel-díj okozta megrészegültségen, a sikeres író szerepén is kívül kerül. S ha valahol az egzisztenciális, a létezés végső kérdéseire kihegyezett látásmód léket kaphatna, az épp ez az esemény. Mert mondhatjuk: könnyű egy idős, az élet végével egyre inkább szembenéző embernek a létezésről elmélkednie. Ellenben most a hazájában magát idegennek érző írónak „minden bejött”, ennél többet már nem kaphat az élettől. Határhelyzet mindenképp, de Kertész ezt inkább krízisként, „szerencse-katasztrófa”-ként értelmezi, amely szellemi függetlenségéből zökkenti ki. És milyen találó az az irónia, amikor azt ecseteli, hogy a díj átvétele után a Kertész névből jól hangzó márkanév lesz, jól eladható áru a piacon. Pontos észrevételeket találunk itt a magyarországi népszerűség agresszivitásáról, az elfojtott gyűlölet feltöréséről, amely mint egy elromlott gépezet, most felőrlésre tör. Nem hallgatja el azonban a díjat követő európai körutazásait sem, s ennek kapcsán a távolhoz, az idegenhez való vonzódásának mélyen paradoxális élményét. Hiába ugyanis a madeirai utazás, a Berlinben való berendezkedés, az otthonlét inkább kívül-létet jelent. „Minél messzebb, minél idegenebb, annál közelebb, annál ismerősebb.” A szellemi tér ugyanis nem helyhez kötött. „Megteremteni, pontosabban helyreállítani a szellemi teret, amelyben oly sokáig léteztem, s amely az egyetlen és igazi hazám.”

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu