Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Kovács Emőke | Kritika

Kapcsolatok gyűjtőhelye, finom gesztusokkal (Scapin, a szemfényvesztő)

Egyhétnyi intenzív előadásnézés után az ember elvárja, hogy a fesztiválzáró darab megállja a helyét. Fontos a jó lezárás, akárcsak a jó kezdés. Az IFESZT-nek mindkettő sikerült. A debreceni Csokonai Színház Scapin, a szemfényvesztő című előadása láthatóan sikert aratott: a közönség állva tapsolt a végén.

A díjkiosztó a már előadásra berendezett színpadon zajlott, és egész végig piszkálta a fantáziám ez a zsúfolt tér, kíváncsi voltam, csupán szemfényvesztés, vagy tényleg funkcionális lesz majd a díszlet.

Egy nem megszokott módon üzemelő kávéház: itt talán sosincs záróra, a pincér nem kérdi meg, ki mit szeretne inni és a betérő vendégeket összeköti valami különös. Minden bútor kopott, elhasznált, egy részük nejlonnal letakart, poros, a székek egymásba rakva tornyosulnak, plusz egy koszos üvegű forgóajtó, ami – úgy tűnik – kimozdult a helyéből, és mindezek fölött egy teret uraló festmény egy méltóságteljes dámáról – aki figyel. Ez a kávézó egy összehozó közösségi tér: kapcsolatok gyűjtőhelye. Itt derül ki, hogy két fiatalember keresi a boldogságot, a szerelmet, de apjuk szerint nem jó helyen keresgélnek. A fiúk Scapinhez fordulnak segítségért, akinek minden furfangját és találékonyságát be kell vetnie, hogy az apákat legyőzzék.
Scapin (Trill Zsolt) egyszerre kerítő, kitűnő emberismerő, érzékeny zongorista, bűvész, agyafúrt és okos megtévesztő, bohém és kimért, fanyar humorú életművész. Mindig tartogat valamilyen meglepetést, kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a következő pillanatban vajon mivel áll elő. A meglepetésszerzés az egész előadásra érvényes, olyan apró és finom gesztusok teszik izgalmassá, amelyek állandó figyelmet igényelnek. Nem beszélve a majdnem néma pincérről, aki kimért, elegáns, egyenes tartású, idegesítően nyugodt és precízen közönyös. Nem tudjuk, mikor szólal meg, vagy egyáltalán megszólal-e, olyan, mintha kívülállóként tevékenykedne, mégis ő készíti elő a következő mozzanathoz szükséges kellékeket, kávét főz, csirkét grillez, italt tölt, és látszólag kimarad a szeme előtt zajló csalásokból. Mégis adott pillanatban ő gördíti tovább a cselekményt. A két szerelmes, Scapin segítségére váró fiú gyámoltalansága komikussá válik: a felnőtt életre képtelenek, apjuk árnyékában élnek, rettegnek szembenézni velük, nagyra nőtt óvodások, akik inkább elbújnak a szék alá vagy egy szendvics mögé, minthogy szembenézzenek atyjukkal.
Az előadás gördülékeny, minden pillanata jól kitalált, pontos és kidolgozott. Ebben talán a legtöbb része Scapin figurájának van, aki köré szerveződik a cselekmény, és Trill hihetetlen energiával játszik, játszik és játszik.

Szerettem a forgóajtó funkcióját, azt a játékot, ahogy behozza az embereket a térbe és kiviszi, vagy épp üresen forog körbe-körbe. Beigazolódott, hogy a díszlet nem csupán szemfényvesztés: még a tetőig felpakolt székpiramis tetejére is felszaladt Scapin. És a festmény is élővé válik az előadás végén: a megtestesült múlt lép ki mögüle, a dajka. Ezen kívül olyan apró gesztusok tették humorossá az előadást, mint például a két fukar, kapzsi apa közös étkezésekor az ételkipakolás; a különböző konfliktushelyzetekben a dühkitörések nem megszokott reprezentálása: egy leszakított gomb, egy kitépett zongorabillentyű, szódavizesüveggel való fröcskölés, a másik megfésülése, fenyegetőzés egy nyársra felszúrt sült csirkével.
Egyértelműen a Scapin karaktere a legkidolgozottabb, a többi kicsit egysíkú maradt (például a két szerelmes lány háttérbe szorul, nem tesznek hozzá az előadáshoz és nem is vesznek el).

A zongorajáték Scapin egyik meghatározó alkotóeleme, néha ihletet merít belőle, néha megnyugvást keres, néha ezzel fejezi ki véleményét. Ezáltal az előadás meghatározó elemévé is válik.

A poénok nem elhasználtak és mindenki számára érthetők. Szép, követhető íve van az előadásnak, ami nem törik meg sehol, de ami a végén megkövetelt volna egy slusszpoént, egy szemfényvesztést. Számomra hiányzott a vígjáték műfajához tartozó könnyed, talán reálisan nem megfogható befejezés.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu