Kulturális folyóirat és portál

2020. március 14 | Vida Gábor | Irodalom

Kacsák

1989. december 22-én az égvilágon semmit nem csináltam, de valamire készültem, ez egészen biztos, csak már nem emlékszem, hogy pontosan mire. Talán sétálni indultam a barátommal, talán a kutyát is vittük volna, egy nagyon okos, fegyelmezett német vizslát. Enyhe tél volt, rengeteg vadkacsa úszott a Fehér-Körösön. Akkor még nem olyanok voltak a kacsák, mint manapság, hogy az ember kezéből esznek, közelről látni őket igazi vadászteljesítmény volt. Éppen indultunk volna, mikor megjött anyám a munkahelyéről, lélekszakadva és kétségbeesve, hogy mindannyiunkat meg fognak ölni, kiadták a szükségállapotot. Meg is szidott, hogy miért nem nézzük a tévét, legalább önvédelemből, hogy tudjuk, mi van, és inkább ne menjünk sehova, maradjunk a házban. Mi a fenét lehet a tévében látni, mondtam vagy gondoltam, nincs ebben az órában a magyaroknál sem értelmes műsor. De anyám bekapcsolta, meg is kereste a román adót, nem volt az olyan egyszerű, mint ma, csavargatni kellett a gombokat hosszan. A fugit! – ordította egy bundasapkás fiatalember a kamerába, és mutatta is, hogy száll egy helikopter, abban van Ceaușescu, és menekül. Mindjárt érdekes lett a tévé, felejtettük a vadkacsákat, a kutyát és mindent. Dumnezeu e cu noi! – ordította valaki más, mert kisütött a nap Bukarestben, a tévések azonnal a forradalmat kezdték közvetíteni, tényleg velünk volt az Isten. Mondtuk is, hogy jó az enyhe tél, mert hóviharban, esőben vagy csikorgó fagyban sokkal nehezebb forradalmat csinálni. Később elmentünk a városba, ahogy a főutcát neveztük, megnéztük, hogy mi van. Jókora csődület volt a városháza előtt, valaki lelökte a kapu betonoszlopáról a virágcserepet, el is tört, fekete göröngyök a szürke betonon. Egy milicista letépett váll-lapokkal magyarázott az embereknek, nyilván azt, hogy ne üssék agyon, vörös volt az arca. Azután meglengetett valaki az emeleti ablakban egy lyukas román zászlót (a kitépett címer magyar szabadalom, de akkor ez épp nem számított), később egy tévét is kiállítottak, már tizedszer ismételték a képsort: A fugit! Dumnezeu e cu noi! A tömeg minden alkalommal megéljenezte. Szó volt-e arról, hogy jönnek a terroristák ellenünk már akkor este, vagy az csak másnap kezdődött, nem emlékszem pontosan, de azt tudtam, hogy Kisjenőbe egyetlen terrorista sem fog jönni. Más nem történt a főutcán, hát hazamentünk. Volt egy faliújság az orvosi rendelő mellett, annak éppen beverte valaki az üvegét, de nem mi tettük. Ezután a tévét néztük napokig, és hallgattuk a rádiót, anyám közben főzött. Izgalmas volt a műsor, főleg amikor éjszaka bemondták, hogy meg kell szakítani az adást, mert a berendezések túlforrósodtak, és nem bírják a terhelést. Úgy éreztem, hogy amíg újra lesz adás, bármi megtörténhet, és a magyar tévé is csak ugyanazt tudta mondani, hogy Bukarestben lőnek. Később telefonoztam Marosvásárhelyre Gálfalvi Áginak, hogy mi van? Mondta, hogy lőnek, és forradalom. Nem tudom, azt mondta-e apám, hogy ez is csak olyan lesz, mint ’56, nem tudom, hogy vitatkoztam-e vele. Nem olyan lett. Sokat jártunk azokban a napokban templomba, az egyik istentisztelet közben – karácsony volt épp – agyonlőtték Ceaușescut, nagy megnyugvást keltettek vele. Az egyetlen kelet-európai diktátor, aki azt kapta, amit megérdemelt. A hatalmat nyilván csak azok vehették át, akik a közelében voltak. Nekem egy deka sem kellett belőle, azt akkor is egész pontosan tudtam, és azt is, hogy semmire nem tudnék vele menni. Pár évig akkora káosz volt Romániában, hogy nem is tudok másként gondolni az egészre, mint a szabadság állapotára. Tudom, hogy közben lezajlott a privatizáció, és akinek volt, az átmentette a hatalmát, meg is toldotta javakkal bőven, amit pedig nem tudtak ellopni, azt szétverték, nehogy másé legyen, így tartja a fáma. Akinek nem volt semmije, az továbbra is szegény maradt, azután elkezdte szidni a szabadságot és visszakívánkozott az átkosba. Én egyetemista voltam, és bár szinte semmit nem tanítottak az egyetemen, azt olvastam, amit akartam. Most már az én korosztályom betonozza be magát a hatalomba. Ha szétnézek, hogy kiből lett egyetemi tanár a kortársaim közül, fogom a fejemet, vagy csak megadóan mosolygok. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy azok a katonacimboráim, akik ’87-88-ban még nyíltan titkosszolgálati munkára készültek, most hol tartanak, egyet sem látok a Facebookon. Remélem, az én életemben nem lesz több forradalom, fiatalnak való dolog az. De ha mégis lesz, akkor majd sétálni viszem a kutyát és lemegyek a vízpartra kacsákat etetni. Megmondom nekik, hogy bolondok vagytok, le fog járni hamarosan a tilalom, ki fognak benneteket lőni. Repüljetek, amíg tudtok!

A szerző író, a Látó folyóirat főszerkesztője.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu